posztdok napló 243. – a nagy WIZZAIR teszt (1. rész: Tel-Aviv – Budapest)

Mielőtt belevágok az elmúlt 48 óra történéseinek részletes taglalásába, előre kell bocsátanom, hogy a mostani bejegyzés bizonyára sosem született volna meg, ha februárban nem megy csődbe a Malév, és a repülési jogait nem osztják szét a piac más szereplői között. Szóval az Európai Unió és Izrael Nyitott égbolt szerződésének életbelépéséig nem indulhatott volna menetrend szerinti fapados járat a két ország között.

A WIZZAIR megváltoztatta mindazt, amit eddig a szentföldi utazás alatt érthettünk. Újra van alternatívája a biztonsági ellenőrzés miatt sajátos atmoszférával bíró ELAL-nak. A Malév tovaszállt, de az izraeli légitársaság is sokat változott, főleg mióta a magyarhoz képest bőséges ebédet vagy reggelit felváltotta az egyre csak zsugorodó melegszendvics korszaka. Egyszóval az új légitársaság, a rózsaszín-lila fapados elsöpörte azt a pátoszt, amelyet az Erechez ezer szállal kötődő hittestvér érzett, amikor felült egy-egy tel-avivi járatra. Helyette itt van most egy – ha szerencsénk van a foglalásnál – jóval olcsóbb, a “távolsági buszozás” élményét nyújtó új szolgáltató.

48 óra Európában

Amikor csütörtök délután három óra felé ránézek a Ben Gurion Repülőtér weboldalára, hiába keresem a WIZZAIR szerint 20:30-kor induló budapesti repülőt. A menetrend alapján 20:45-kor indul egy gép a magyar fővárosba. Még egyszer  rápillantok a már kinyomtatott Boarding Pass-ra, azon valóban 20:30 áll. Ne keressük az oldalon a Wizz logóját sem, a pár hét alatt ezt még nem sikerült feltölteni a rendszerbe.

Fapados szivatás

Négy óra körül hagyom el a Bar Ilan Egyetemet, a taxissal megvitatjuk útközben, hogy akkor most az Örökkévaló teremtette a Földet, esetleg az evolúció során alakult ki a mai élet… Lehet öregszem, egyre többször beszélgetek sofőrökkel, útitársakkal, ez eddig nem nagyon volt rám jellemző. Talán Izrael hatása?

A cél az egyes terminál a Ben Gurionon. Eredetileg nem terveztem, hogy két héttel legutóbbi látogatásom után ismét hazatérek majd – igaz most csak alig két napra -, de az élet így hozta.

Amikor megállunk az épület előtt, hirtelen emlékek törnek elő. 1994 nyarán repültem utoljára ebből az épületből. Az ide út volt életem első repülése. Az akkor – hármas terminál nem lévén -, nagy forgalmat bonyolító közlekedési csomópont, 13 éves fejjel hatalmasnak tűnt. Behunyom a szemem, s látom magam előtt anyát, apát s a testvérem, ahogy két csodálatos hét után hazafelé igyekszünk a kilencvenes évek derekán. Nincs idő sokat merengeni, belépve az épületbe, minden olyan “emberi” léptékű, mintha összement volna az idők során. A fapados és az eilati járatokat kiszolgáló egység áteresztő képessége erősen limitált, ezért valóban érdemes legalább három órával indulás előtt kiérkezni a légikikötőbe. Kis várakozás után beállok a biztonsági ellenőrzéshez kígyózó sorba. A már megszokott kérdések után az egyetlen csomagröntgen felé irányítanak, ahonnan persze a “túrjunk bele” asztalok irányába terelnek. Végül csak egy kérdést kapok, s fel sem nyitják az erre az alkalomra vásárolt mini bőröndömet.

Lassan gyülekeznek a repülni vágyók a perceken belül nyitó chek-in pultnál. Igen-igen, amikor pár hónapja meghirdették a közel-keleti járat indítását, én is elkaptam a budapesti zsidóságon végigsöprő “vegyünk ócsó WIZZAIR jegyet” lázat. Egyre több magyar szót hallani az indulási csarnokban. Izraelben annyira még nem elterjedtek a fapados légitársaságok, így sokakat meglepetésként ér, hogy az egy kézipoggyász az valóban egy darabot jelent. Kicsit összeszorul a szívem, amikor az előttem álló, Erdélybe igyekvő metapeletet  (idősgondozó) 80 euróval próbálják megsarcolni, mivel a retikülje mellett van nála még egy kis hátizsák és egy laptop táska is.

A Tel-Avivból induló járatra is érdemes odahaza becheckolni, s kinyomtatni a beszálló kártyát. Nem tudom, most mi a helyzet, amikor én vettem a jegyet, akkor még ingyenes reptéri chek-int kínált fel a rendszer, amiből arra következtettem, hogy odakint kell majd a járatra jelentkezni. (persze azért ott volt nálam a netről kinyomtatott boarding pass).

A csomag leadása után, irány az emeleti útlevél ellenőrzés. A mozgólépcsőn újra a 94-es emlékek kísértenek. A számos ablakból csak kettő működik. Ezt követően jön biztonsági átvilágítás, egyetlen készüléknél sorakozik mindenki, s nagy tumultus esetére sincs még egynél több az átvizsgálási pontokból.

Ezután jön a legnagyobb “meglepetés”. Kiderül, hogy fizikailag nem is az egyes terminálról megy a gép, hanem a hármasról. Egy, fél óránként (igen nem elgépelés, 30 percenként!!!) közlekedő shuttle visz át a másik épületbe. Bosszantó lehet a biztonsági ellenőrzésre várva azt látni, hogy pont az ember orra előtt megy el az előző busz. Szerencsémre, alig pár percet időzök csak a “kietlen” pusztaságban, s már jön is a zöld alacsony-padlós. Micsoda  élmény, csillan fel a szemem, ELAL gépek, földi kiszolgáló autók között cikázunk vagy 5-6 percig (lásd a mellékelt videón). A Ben Gurion Repülőtér eddig ismeretlen arca tárul elém, s kell-e ettől nagyobb élmény egy repülőgép-modell gyűjtőnek 🙂

A busz egyenesen a tranzitba viszi az utasokat, így amennyiben jut idő rá, lehet még shoppingolni a rotunda megszokott üzleteiben. 20:00-kor (a Wizz által megadott időben) kezdődik a végeláthatatlannak tűnő, nyögvenyelősen menő beszállítás. Nincs számozott ülés, mégis mintha soha nem akarna elfogyni az utazó előtt kígyózó sor.

Kenyérhéj

Az Airbus 320-as leharcoltnak tűnik belülről. Első ránézésre egy régi Ikarusz Volánbusz feeling fogadja az embert. A sortávolságok sem nagyobbak mint a távolsági buszjáraton. Repültem már Pestről Londonba a társasággal, így igazából nem kellene, hogy meglepetésként érjen a sűrű ülésrend, de így Tel-Avivban ez még kicsit szokatlan. Mindezt ellensúlyozzák a kedves, szinte túl mosolygós utaskísérők, akik valóban mindenben segítik a gépre szállókat. A négy vagy öt  “tündér” visszaútra beosztott munkatársai már kevésbé tűntek lelkesnek….

Amint elfoglalom a helyem a 15. sorban, magam elé pillantva egy negyed kenyérhéjat veszek észre. Hát igen, alig egy órát vesztegel a gép a kikötőben, nincs idő egy alaposabb takarításra. Meg is örökítem a repülőn számomra nem mindennapi látványt. Kicsit gyomorforgató, de azt aki a Flirtek megjelenése előtt is személyvonatozott a MÁV-val Budapest és Komárom között, nem tudja kiakasztani a látvány. Mire feltöltődik a sor másik két üres ülőhelye, már a többiek el is takarják előlem a nemvárt pékipari termék maradványt.

Szállunk…

Nagyjából időben startolunk. Bloggerként, hogy teljes körűen tájékoztassam az Olvasókat, letesztelem a 4 euróért kínált szendvicset. Kóser és nem kóser között választhat az utas. Miután megtudom, hogy a kóserre Antwerpenben ütötték rá a pecsétet,  s eljátszva a gondolattal, hogy elég hosszú útja lehetett a zsemlének a Tel-Aviv – Budapest járatig, inkább a hazai nem kósert választom. Két szikkadt háromszög kenyér között egy kis mustáros szósz és sajt leledzik. Napjainkban amikor a boltok roskadoznak a finomabbnál finomabb szendvicsektől, szerintem gáz és pofátlanság ilyen minőségben a kedves utas elé tolni a megfizetendő harapnivalót. Beszerzek még egy kis WIZZAIR modellt, jól mutat majd az ELAL gép mellett odahaza az asztalomon.

Pesthez közeledve a pilóta közli, hogy a látótávolság nem éri el a landoláshoz szükségeset a ferihegyi repülőtéren. Pár percet körözünk. Eljátszom a gondolattal, hogy egy esetleges pozsonyi, bécsi vagy debreceni leszállás erősen keresztbe húzná a másfél napra tervezett programom. Végül ellentétben az előttünk Budapestre érkező gépekkel, sikeresen landolunk, harminc perc késéssel Liszt Ferihegyen. Repülni, azt tudnak a WIZZAIRnél, summázom az átélteket.

“Zsúfoltság…”

Fapados lévén nem állunk az épülethez, buszokkal visznek a terminálig. Azaz, csak vinnének, ha az egyik utastársnak nem tartana 15 percig, amíg észbe kap, hogy a két gyerkőccel, illene már leszállni a gépről. A buszban zsúfolódó 40-50 ember egyre morcosabb a nyitott ajtókon beáramló mínusz öt fokos hidegben. Beérve következik a sorban állás, két rendőr pecsételgeti az útleveleket. Úgy érezheti a messziről jött látogató, mintha egy hatalmas reptérre  érkezett volna, pedig rajtunk kívül nem is vár másik gép utazóközönsége a schengeni beléptetésre. Ha ez a várakozás nem lenne elég, akkor lehet még ácsorogni a WIZZAIR földi kiszolgálását végző, új logó alatt működő Malév Ground Handling jóvoltából. Állunk és várjuk a csomagunkat, az ürességtől kongó csarnokban… Lehet gyalog hozzák, egyesével a géptől… – merengek el az okokon. Így volt ez két hete is az ELAL gép esetén. Ha ennyire nem akaródzik kiszolgálni az utasokat, akkor inkább  szántsuk be a Vecsés határában lévő területet, azt mindenki repüljön Bécsből vagy Prágából,.. – dől el bennem a borjú a huszadik percben.

Lassan éjfél mire kint vagyok. A barátnőm vár rám, már csak a viszontlátás öröméért is érdemes volt hazaugrani…

Összegzés

Amíg a WIZZAIR (jó időben és megfelelő időpontra bookolva) egy-egy átlagos ELAL jegy harmadáért vagy feléért szállítja el az utast Tel-Avivból Pestre, addig sokan váltanak majd rá jegyet. Igaz nem vetítenek rajta filmet, nem lehet zenét hallgatni, nincs benne az árban az étel, szűkebb hely jut lábnak, külön kell fizetni a nagyobb kézipoggyászért és a feladott bőröndért,  de három és fél órát azért el lehet viselni ilyen körülmények között is, pláne, ha a légitársaságnak ki nem fizetett összeget valami másra költhetjük el úti célunkon. Maradnak a szép emlékek a régmúlt időkből, s bele kell nyugodni új, picit fapados, korszakot nyitott a WIZZ a két ország között.

A visszaútról majd legközelebb…

posztdok napló 244. – a nagy WIZZAIR teszt (2. rész: Budapest -Tel-Aviv)