posztdok napló 245. – elkarácsonytalanodva

Lelkesen vetik rá magukat kollégáim a Pestről hozott angyalkás papírba csomagolt zselés szaloncukorra, pedig határozottan felhívom a figyelmüket, hogy nem kóser. Legtöbbük nem is tudja, mi az a szaloncukor. Arról meg pláne nincs fogalma, mit is jelentett egy-egy doboz Magyarországon vásárolt zselés csemege – a kommunizmus alatt – a Csehszlovákiában felcseperedő gyerekek számára.

Hát ezt is megértük, így 31 éves fejjel. A Föld egy olyan pontján tartózkodom, a hazai asztali naptár szerint pirosbetűs napokon, ahol – a keresztény zarándokhelyeket leszámítva – nem ünneplik a karácsonyt. Nincsenek fenyős  rajz- és családi filmek a tévében, nincs Csendes éj és Kiskarácsony-nagykarácsony. Nem integetnek vissza színes üveggömbök, fényfüzérek a boltok kirakataiból, nem áll le a tömegközlekedés a délutáni órákban, mint Budapesten. Egy-két helyet leszámítva nem látni fenyőfa árúst, nem úszik az estére szánt ponty a fürdőkádakban. Nem találkozni az utolsó ajándékokért feldúlva szaladgáló emberekkel, nincs zsúfoltság a plázákban, a szuperben. Mindez errefelé már lement pár hete a nyolcnapos chanuka alatt.

Szóval itt ülök a gép előtt – ezen, az Izrael lakóinak többsége számára teljesen átlagos koraestén -, néhány emlékkel az óvodai, iskolai, gimis, tanszéki és munkahelyi közös karácsonyokról. Mégha az ember vallása miatt nem is ünnepelte ezt az ünnepet, csak hozzászokott, s megérintette a körülötte élő többségi társadalom szokásvilága. A beijgli íze, a töltött káposzta, a díszkivilágításba öltöztetett, betlehemes utcák varázsa.

Áldott, békés ünnepeket a Posztdok Napló minden, el nem karácsonytalanodott Olvasójának!