posztdok napló 278. – nagymama elment…

7 óra 34 perc, csörög a telefon, anya hív… Tudom, mit fog mondani: “Nagymama elment!”

A 101,5 éves történet befejeződött. Része volt a mindennapjainknak, ott állt mellettünk örömben és bánatban. Amikor gyerekként átszeltük Komáromot, hogy meglátogassuk, mindig lelkendezve fogadott. Nekiállt szendvicseket készíteni, és csak mesélt és mesélt a régi dolgokról…

Az első gondolat, ami átfut az agyamon: Vajon meghallgattam minden történetét, megjegyeztem pontosan, mit élt át a Flóra-tanyán, a dinnyés és libamájas gyerekkorában, Tokajban, Budapesten,… a vérzivataros időkben, Bergen Belsenben, Drezdában…? Át tudom-e adni majd a következő generációknak, hogyan ismerkedett meg a nagypapával, hogyan rázódott bele a komáromi életbe…? Többé már nem szól a káposztával rakott lovaskocsiról, az uradalmi szánról, amellyel dédapám küldte gyermekeit kirándulni; a “Hiszek egyről…”, amit egy iskolai ünnepségen szavalt; nincs több anekdota a Tolnai utcából; sztorik a svájci vonatozásokról, az unokatestvéreinknél töltött hónapokról…

Keresem az utolsó személyes találkozásunk emlékképét, legutóbbi komáromi látogatásom záró mozzanatát, de nem lelem. Szinte minden nap beszéltünk a világhálón, tudtam, hogy aludt, mit ebédelt. Múlt szerdán is Skype-oltunk, ha jól emlékszem, szóba került a másnapi születésnapom. Csütörtökön aztán jött az üzenet: eszméletvesztés, mentő, újraélesztés, kórház… Az első napokban még küzdött, úgyanúgy, mint nem könnyű életében: szülei, rokonai elvesztésekor a Vészkorszakban; vagy mint fia, szeretett Sanyi nagybácsim 2004-es halálakor… Keddre egyre gyengébben lett,  annyit súgott apának: “eljött a vége…”. Szerdától már csak aladt, s ma reggel végleg elszenderedett…

Hasonlóan a miskolci nagyihoz, ő volt számunkra a hagyomány:

• A lefekvéskor elmondott ima, a péntek esti gyertyákra szórt áldás itt cseng a fülemben…A szülői házban megtanult mondatokat élete végéig töretlenül ismételte…
• A régi chanukia pislákoló fényei,…
• Az ünnepekre és a hitközségi Shalom klubokra sütött híres barcheszének érzem az ízét…
• Az a bizonyos yom kippuri látogatás a Menház zsinagógájában:

“Egyszer egy Yom Kippurkor hatéves koromban beteg voltam, s a nagymamám elvitt a zsinagógába, odafent ültünk a női karzaton, a nénik almába szurkált szegfűszeget szagolgattak a hosszú böjt könnyebb elviselésének érdekében. Délután szüleimnek nagy örömmel meséltem, hogy voltam a VIT-jelvényes házban, ugyanis a zsinagóga díszes ablaka, és az éppen akkor Kubában zajló, a médiában felkapott Világifjúsági találkozó szimbóluma között valamiféle hasonlóságot véltem felfedezni.”

Nagyon keveseknek adatik meg, hogy megérjék a 100. születésnapjukat, a 101-ről már nem is beszélve. Bár ennek sajnos nem csak pozitív oldalai vannak. Eltemette szeretett testvéreit, Böskét és Lacit; megannyi rokont, Marit, Éva nénit, Jánost… A szemünk előtt fogyott el a Nagymama ereje. Ott voltunk mellette, amikor többet már nem bírt kimenni a piacra, évekkel ezelőtt elkísérhettem az utolsó bolti bevásárlásra… szinte léptenként megálltunk pihenne egy kicsit. Nagy fájdalma volt, amikor romló látása miatt letette a könyveket. Később felhagyott a hajnalig tartó tv-zéssel, letette a fakanalat. Nem készült több vadas, töltött káposzta,… üres maradt a mindig befőttektől roskadozó spájz. Hiába kerestem az ablakban, már nem volt ereje kinézni, ránk várva. Az utolsó időszakban  a rádió is csak szólt mellette, nem figyelt arra, mit mondanak a dobozból… Ott ült a konyhában, végignézte ahogy szép lassan távoznak a barátnők, ismerősök, kortársak…

Mindemellett szinte az utolsó napig képben volt, örömmel nézegette amerikai és izraeli dédunokái fotóit, beszélt pár szót Skype-on, telefonon.

Köszönet a szüleimnek, hogy amíg lehetett – majdnem az utolsó pillanatokig – odahaza gondozták és gondoztatták. Olyan példát mutatva ezzel számunkra, amelyhez nem lesz könnyű felnőni, ha eljön ez az időszak náluk. Hálás szívvel gondolok idősgondozóira, Lajosra és a csapatára, akik áldásos munkája hozzájárult ahhoz, hogy szeretett nagymamánk megérje ezt a szép kort.

Nincs vége a felvillanó képeknek,… a 100. és a 101. születésnapról írt Posztdok Napló bejegyzéseket böngészem:

“1911. szeptember 17-én született a nagymamám. Azaz ezen a napon jutott ideje a Flóra tanya intézőjének, dédapámnak, hogy bekocsizzon Kántorjánosiba, s anyakönyveztesse Anna lányát. Pont 100 éve történet mindez. Odahaza ünnepi ebéden köszöntötte őt a család, rokonok, barátok, ismerősök társaságában. Sajnos lemaradtam erről a különleges  rendezvényről. Kéthetenként azért mégsem lehet hazarepkedni Izraelből Telefonon  beszéltünk a díszebéd alatt. A szavai örökre beleégtek a fülembe: “Nagyon szeretlek, kár, hogy nem vagy itt ezen a szép ünnepségen… Megvárlak!” Ezt a “megvárlakot” sosem fogom elfelejteni… Nagymama, köszönök neked mindent, amit értünk, értem tettél… a sok finom ebédet, a gyerekként nálad töltött szombat estéket, a vasárnapi  reggeliket, a lángost, a sárga poharas teát… Bis 120!” (2011. szeptember 17.)

“Ha van a posztdok létnek egy meghatározó s fontos eleme, az mindenképpen az otthoni családi háttér, az emberek, akik féltő szemekkel követik mi is történik a távolba szakadt gyermekkel, unokával. Amikor tegnap délután szokásos Skype beszélgetésemet folytattam apával, s nagymamával is váltottam néhány szót, megkérdezte: “S hogy érzed magad odakint?” Lehet-e szebben csengő mondatot hallani, egy 101 éves nagyitól, miközben kíváncsi tekintete megérteni próbálkozik az előtte lévő technikai vívmányt, s magát a tényt, élőben láthatja és hallhatja a 2300 km-re lévő unokáját. Abban, hogy kialakuljon az “Izrael-képem”, fontos szerep jutott nagymamának. Nappalijának közepén, az asztalon évtizedekig ott állt egy fából készült zenélődoboz, a tetején egy festett képpel, amely a Siratófalnál imádkozó embereket ábrázolt. Leírhatatlanul különös érzés volt megérinteni, kinyitni és meghallgatni a Hava nagila néhány taktusát. Élvezet volt hallgatni beszámolóját a nyolcvanas években, titokban tett szentföldi látogatásáról is… Történeteket Jeruzsálemről, a Ramat Ganban élő (ma már sajnos nincsenek közöttünk) rokonokról… Ki hitte volna gyerekfejjel, egyszer majd ugyanazokon az utcákon sétálok.” (2012. szeptember 22.)

DRÁGA NAGYMAMA köszönünk mindent! Már most nagyon hiányzol, nyugodj békében, s vigyázz ránk odafentről! Legyen neked könnyű a föld!

unokáid nevében, Andris