posztdok napló 296. – lehitraot Bnei Brak,… avagy köszönöm Ági néni és Smuel bácsi

A tervezettnél másfél órával később hagyom el az egyetemet, nagy a hajrá odabent, alig van pár napom lezárni a kutatási témákat. A ramat gani Amidar buszvégállomás helyett Bnei Brak felé veszem az irányt. Pár percet várok a 161-esre, amelyen megpillantok egy kollégát. Még a kezdetekből ismerem, az ő főnöke is Franciaországból jött, s így a csoportjaink viszonylag gyakran találkoztak az elmúlt években.Úgy érzem, most nem elég az itt szokásos fejbólintás, hátramegyek, s leülök mellé. Történik mindez annak ellenére, hogy Izrael – engem is megdöbbentő módon – kiölte belőlem a szociális érzékenységet.

Szinte egész úton beszélgetünk, azaz inkább én válaszolok az első kérdésére: “Mikor fejezed be a munkát Izraelben?” Csak ömlik belőlem a szó, miközben átszeljük az ortodox városkát. Társalgunk szakmáról, a posztdoki hétköznapokról. Felidézem, amikor először szálltam fel a 161-esre, s a térképet szorongatva azon izgultam, hol kell majd elhagynom a járművet, Ági nénihez és Smuel bácsihoz menet…

A Jeruzsálem utcán búcsút veszek útitársamtól, s mielőtt a busz kifordulna a stetlből leszállok a szupermarketnél. Búcsúvacsorára vagyok hivatalos a helyi pót-nagyszüleimhez. Megvan a maga szertartásrendje a mi kis egy-másfél havonta “megrendezett” összejöveteleinknek. Először nosztalgiázunk kicsit Szarvasról, majd Smuel bácsival megvitatjuk az aktuális szentföldi politikai helyzetet. Belenézünk a Duna híradójába, s nem maradhat el az időjárás jelentés az izraeli híradás végén sem.

Eközben a vacsora már ott gőzölög az asztalon. Mi mással is köszönhetnének el tőlem a szarvasi tábor legendás mesgiahjai, mint a gyermekként az Alföldön megszeretett gombalevessel. Majd jön a lecsó, saláták és desszertnek a barackos gombóc. A lakoma, közben befut egy telefonhívás a házigazdákhoz. A szarvasi tábor helyi vezetője hívja Ági néniéket. Micsoda varázslat, pont akkor, amikor itt ülök az asztaluknál, hív valaki a csodák földjéről.

Ahogy végzünk a fogásokkal, valahogy egyre meghatóbb lesz a hangulat. Aztán elkezdünk búcsúzkodni, Ági néni előhúzza a filmes fényképezőgépet, akarnak velem egy közös fotót. Kapok egy kis emléket egy levél kíséretében:

“Drága Andris! vagyis KisPaszti!

Befejeződött két év Izraelben és jövő héten I.ten segít utazol haza. Reméljük, jól érezted magad itt. Mi nagyon élveztük ahányszor eljöttél hozzánk és együtt voltunk. Így hallottunk újságokat amik ott Pesten, Szarvason és Komáromban történtek. Kívánunk Neked és kedves feleségednek, Barbinak boldog életet, amit tulajdonképpen igazán csak most fogtok elkezdeni együtt az új otthonotokban. Sok szeretettel kívánunk boldog Új Évet, egészséget, sok örömet, boldogságot még egyszer. Nagyon sok szeretettel a pót-nagyszülők

Ági néni és Smuel bácsi”

Egy ölelés, kézfogás, a lépcsőházból még hátrapillantok… Abban a reményben hagyom magam mögött Bnei Brakot, hogy egyszer még biztos vacsorázom náluk a jövőben…