Szerző: editor

“Smá Israel…” – mormolom a 63-as busz megállójában, amint az Örökkévalóra bízom magam, mielőtt a pár héttel ezelőtti, szerdai buszrobbantás óta először felszállok a DAN társaság fehér-kék járművére. Kicsit olyan érzésem van, mintha egy jó nagy pofára esés után visszaülnék a biciklire vagy ráállnék újra a korcsolya élére… /Na jó, a képet kicsit árnyalja, hogy se biciklizni se korcsolyázni nem tudok…/

Ramat Ganban még volt ülőhely, Givatayimon átvágva elértük egy reggeli, pesti hetes busz telítettségét, s a tömeggel együtt a két héttel ezelőtti negatív élmények is halványodni kezdtek…

Izrael folyamatosan változik, a HaShalom pályaudvaron lecserélték a peronkapukat, a vizuális utastájékoztatást, van már ingyen wifi, sőt az Ashkelon felé tartó vonaton sem kellett elszakadni a világhálótól… Hát igen újra Ashkelon…, de erről majd egy másik posztban.

Szerdai visszaérkezésem után pár órával megcsörrent a telefon. Ki hívhat? – vetődött fel bennem a kérdés. Kedves ramat gani szomszédom Anna keresett. Egy másnapi rishon lezioni magyar találkozóra invitált. Vannak rendes emberek! Az izraeli magyarok Facebokon szerveződő Baráti köre szinte minden hónapban tart összejövetelt. Egyszer már én is jártam egy ilyen találkozón, amit akkor pont Annáéknál rendeztek.

13-an gyűltünk össze a vendéglátóknál. Beszélgetéssel, egy rehovoti házaspár által készített ízletes sütemény elfogyasztásával, kártyázással és a házi kedvencek megszemlélésével telt az éjszakába nyúló összejövetel.

A résztvevők többségét még nem ismertem. Az egyik hölgy megkérdezte: “Te vagy ugye a Kispaszti?” Mire a másik oldalról valaki megjegyezte: “Á, a Kispaszti, akkor te hasaltál a virágágyások mellett a légiriadó alatt a Bar Ilan Egyetemnél”…

Hát igen, néha a legváratlanabb pillanatokban idézik a Posztdok Naplót 🙂

A kellemes, baráti hangvételű estéért köszönet Kingának a főszervezőnek, a házigazdáknak, mindenkinek, aki eljött, ja és még egyszer Annának, aki gondolt rám, felhívott és el is fuvarozott.

Jó szombatot, s a holnap este kezdődő Chanuka fényei ragyogjanak be minden otthont, s hozzanak nyugalmat, s békét nem csak a Szentföldre.

Vágjunk bele a Posztdok Napló egy újabb fejezetébe. Folytatódjanak a nano-vegyész szentföldi kalandjai…

Az ELAL 366-os járatán közeledem Tel-Aviv felé. Próbálom összerakni az elmúlt másfél-két hét apró mozaikjait, s megfogalmazni, hogyan is kerülök a Boeing 737-700-as 23B ülésére.

Amikor a ZIZILEND blog megírta, hogy hazautaztam, nem voltam benne biztos, hogy a közeljövőben újra a Negba utcát koptatom majd Ramat Ganban. Bár az 5-ei repjegy a zsebemben volt, egészen tegnap délutánig halogattam a nagy döntést.

Nem szoktam feladni a dolgokat, megráztam magam a vegyész szak legkiábrándítóbb pillanataiban, s összeszorítottam a fogam a doktoranduszi évek legkilátástalanabb periódusaiban. Hogy a barátnőmet idézzem, van ebben a mostani visszatérésben egyfajta megmagyarázhatatlan küldetéstudat is…

S mit hoztam magammal Budapestről. Két kép égett bele az elmémbe, melyeket valószínűleg hosszú ideig nem feledek el. Pár nappal megérkezésem után elhangzott egy beszéd a magyar országgyűlésben, amelyre az első, nyilvános reakciók egyike egy “sárga csillagos flash mob” volt a parlament épülete előtt. Nem tudtam otthon maradni, s bár nem nagyon emlékszem arra, hogy valaha is kimentem volna hasonló jellegű megmozdulásokra, ott volt a helyem.

I. kép: Álltam ott a Kossuth téren, körülöttem sárga csillagos emberek: idősek, középkorúak, fiatalok, gyerekek…Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténik, a városban, ahol 12 éve élek, ahol egyetemre, dolgozni jártam… Rakéták, légiriadó, buszrobbantás nyomasztó élményeivel felvértezve “hazatérek”, s sárga csillagot aggatnak rám, listába foglalnak… Nem értettem mi történik… azaz dehogy nem 😦

II. kép: A spontán tüntetésről elmenőben felszálltunk a 2-es villamosra. Egy idős bácsi magán hagyta vagy felejtette a Dávid-csillagot. Az utasok  jöttek-mentek a járművön, s senkit nem rémisztett meg a látvány. Közömbösen haladtak el mellette az emberek. Mintha természetes dolog lenne 2012 Magyarországán, hogy egyesek ilyen sárga jelet viselnek… Ültem ott a Duna-parttal párhuzamosan kanyargó sárga villamoson, pár méterre a sárga csillagos bácsitól, s valami örökre megváltozott, egy illúziót ismét elveszítettem… s ezen az érzésen nem változtatott a vasárnapi NEM tüntetés sem.

Feltöltődni mentem Európába… s a negatív, csillagos élmények mellett rengeteg erőt kaptam nagyon sokaktól:

– Elsősorban a családomtól: anyától, apától, nagymamától és a nagynénimtől, akikkel sajnos megint csak kevés időt tudtam tölteni. A bátyámtól, akitől annyi mindent tanultam s tanulok folyamatosan.

– A barátnőmtől, akivel minden együtt töltött perc feledhetetlen… a szüleitől, akik legalább annyira aggódva olvasták a “hadi”-bejegyzéseimet mint az én őseim.

– A kollégáimtól, akiknek a többsége őszinte örömmel fogadta váratlan felbukkanásomat, s akik közül többen írásban vagy telefonon is érdeklődtek hogylétem felől a nehéz időszakban.

– A komáromi közösség tagjaitól, akikkel egy kellemes pesti kiránduláson vehettem részt…

– A szarvasi korcsoportvezető társaimtól, akik szinte egytől egyig meglepődtek, amikor megpillantottak az  esti megbeszélésen.

– A komáromi és pesti ismerősöktől, akik az izraeli hétköznapokról érdeklődtek.

– Az ismeretlen ismerősöktől, akik a Facebook-on követték a blogomat, s a legváratlanabb helyzetekben állítottak meg Budapesten, hogy pár szót váltsanak velem a kinti helyzetről…

Nem túlzok, ha azt írom, más, általam elképzelhetetlen érzés volt ezzel a ránk aggatott  sárga csillaggal felszállni az izraeli légitársaság csillagos gépére…

Jöjjenek az unalmas,  negatív hírektől mentes szentföldi napok…

Tűzszünet van, elvileg béke és csend honol a Közel-Kelet e szegletében. Ideje hát BLOGSZÜNETET hirdetni. Ahogy ZIZILEND barátom írta egy sms-esben pár órája, a “haditudósító” megtette a dolgát, kivárta a fegyvernyugvást.

Záruljon most a Posztdok Napló újabb, közel négy hónap történéseit magába foglaló fejezete. 73 bejegyzés, ebből 40 az utolsó héten. Kis környezetváltozás, s aztán folyt. köv.

Nyugalmas napokat Izrael!

Tegnap este a munkából hazatérve egy e-mail fogadott, pár perc múlva csörgött is a telefonom, a Népszabadságtól kerestek, s arról kérdeztek, milyen érzés most a rakéták és a tegnapi buszrobbantás árnyékában idekint élni:

Dr. Paszternák András másfél éve él Izraelben, s nap mint nap annak a busztársaságnak a járataival utazik, amelynek járművét szerdán felrobbantották terroristák Tel-Avivban. Ezért a nagyváros melletti Ramat Ganban található Bar-Ilan Egyetem vegyész kutatója, mint mondja, „valamiért úgy döntött”, haza már gyalog megy. – El lehet ezt viselni, de nem lehet megszokni – mondja telefonon a 31 éves, dunaszerdahelyi születésű fiatalember arról, milyen a terror árnyékában élni. „Ami szerintem itt egyedülálló: amint megjött a hír a buszrobbantásról, mindenki lázasan telefonálni kezdett, jól vannak-e rokonai, barátai. Majd figyeltük az internetes híreket. De fél óra elteltével már ugyanúgy folytatódott az élet, mint korábban. A kutatók is visszatértek a laboratóriumokba.” Tel-Avivot szombat óta védi a rakétaelhárító Vaskupola üteg. – Az kellemetlen, ha nincs közelben éppen óvóhely, amikor megszólal a sziréna. Ilyenkor az ember egyszerűen gyorsan hasra vágja magát – mondja Paszternák, aki korábban, délebbre, Askelonba utazva, rokonok és barátok meglátogatásakor tapasztalta először, milyenek a mindennapok a Hamász-rakéták árnyékában.

A teljes cikk, benne a gázai határ közelében élő Róna Aser nyilatkozatával itt olvasható.

Update a helyzetről:

Tart a tűzszünet, délen szórványosan előfordulnak rakéták.

Másfél évig csupa szép dologról írtam a Posztdok Naplóban: az egyetemi életről, családi találkozásokról, a barátokkal töltött időről, kirándulásokról, történelmi és bibliai helyekről. Volt egy csöppnyi, kitartó olvasótáborom, s persze akadtak olyanok is, akik csak néha-néha lestek bele közel-keleti hétköznapjaimba. Jött a Felhőoszlop, s nem volt kérdés, írnom kell. Most kell igazán írnom. Az elmúlt napokban 38 haditudósításban próbálkoztam képet adni mindarról, amit mi, Izraelben élők hallunk a frontvonalban történtekről, itt a hátországban.

Megviselt ez a pár nap, rakétástól, légiriadóstól, buszrobbantásostól. Ma este Izrael beszüntette a gázai hadműveleteket, s cserébe ezt várja az övezetet uraló szervezetektől is. A Hamasz szerint Izrael kapitulált. Nem tudni meddig tart majd a fegyvernyugvás délen, Tel-Aviv és Jeruzsálem utcáin. Kilenc után még mindig sorolták a településeket, ahol légiriadó zavarta meg az est nyugalmát.

Munka után Shlomi barátommal indultam hazafelé. A buszvégállomásig volt egy helyzetelemző beszélgetésünk. Mikor elváltunk  a kék-fehér buszok felé tekintettem. Ezekre szokott felszállni a munkában megfáradt posztdok. Most nem mertem feléjük menni. Gyalogosan baktattam végig a Hagana és a Negba utcán. Amikor elhúzott mellettem egy-egy 31-es, 39-es, 60-as, 61-es, 63-as vagy 67-es kicsit remegni kezdtek a lábaim. Nem voltak üresek, akinek nincs autója, s messze lakik a munkahelyétől, az iskolájától, azoknak muszáj buszoznia. Néhány járműre kis izraeli zászlót tűztek, ezzel is jelezve, az itt élőket nem rettenti meg a délelőtti robbanás. Őket, nem, engem igen. Délután odajött hozzám a mindig optimista doktorandusz lány, s csak annyit mondott: A légiriadókkor azt mondtam neked, nem kell félni, na most jött el az idő amikor félni kell, s amikor kétszer meg kell gondolni merre indul az ember, melyik buszra száll fel, melyik kávézóba ül be…

Hogy is írtam pár napja a hadműveletek kezdetén: Én csak világot szerettem volna látni, kipróbálni egy kicsit, milyen máshol kutatni, milyen abban az országban élni, amelyről annyi mindent hallottam, ahova olyannyira különleges volt megérkezni minden alkalommal…

Csendes, nyugalmas, véres hírektől mentes, szürke hétköznapokat Izrael!