Lassan feltűnik a szárazföld, ezúttal nem szemből, hanem hatvan fokos szögben közelíti meg a gép Izrael partjai. Hát ezt is megértem, nyoma sincs annak az eufóriának, amelyet máskor szoktam érezni ezekben a percekben.
Valamiféle megnyugvás lesz rajtam úrrá, mint mikor a vonatból meglátom a Duna és a Vág torkolatát, az Öregvárat, a rozsdás kikötőt, a nagykéményt Komáromba érve. Fürkészem a nagyváros utcáit, mintha a Google térképen keresgélnék. Ha ott az Azrieli, kicsit feljebb kell lennie az egyetemnek. Meg is pillantom: a kampusz, a mérnöki kar, ááá, s ott a nanotechnológia épülete. Sokáig elnézegetném a nagyra nőtt terepasztalt, de a Ben Gurion felett tett kör után, lassan leereszkedünk, hosszú idő óta az első landolás, amikor nem fájdul meg a fejem…
Földet értünk, az elengedhetetlen ELAL-os taps a pilótáknak, egy utas telefonjáról elkezdi lejátszani az “Evenu shalom”-ot. Mindenki együtt énekel…, micsoda kék-fehér borzongás.
A reptér majdnem annyira kihalt, mint Ferihegy. Az útlevél-ellenőrzésnél szokásos sorok sem kígyóznak. 15:08-kor várható az első csomag – jelzi az elektronikus felirat, s tíz percen belül már húzom is kifelé a bőröndöm. A taxis a GPS-be ütné be a senki által nem ismert kis utcám nevét, majd letesz róla, miután jelzem, hogy merre menjen: Aluf Sade, Hayarden aztán Negba…
A négyes útról ismét látom a nano-triplexet, ezúttal a földről. Nem érzek szorongást, semmi olyat, amit a másnapi munkakezdéstől ódzkodva éreznem kéne… Teljes nyugalom lesz rajtam úrrá. Talán az egy hónapos nyári szünidő, talán a Ramat Ganban eltöltött picivel több, mint egy év hatása.
Egy hónap van mögöttem, 30 nap telis-tele élményekkel, emlékezetes pillanatokkal… Valamelyik nap azon gondolkodtam, mióta dolgozó emberke lettem, még sosem adatott meg, hogy egy hónapig csak azzal foglalkozzam, amivel csak szeretnék. Ritka, kivételes, megbecsülendő helyzet.
Lehet-e párja a “szülői házban” töltött éjszakáknak, anya reggeli kakaójának, apás beszélgetésnek, nagymamás mosolynak, testvéri vacsorameghívásnak, a pesti kollégák szívélyes fogadtatásának, s a szarvasi tábori hétköznapoknak? Budapest – Komárom – Szarvas, váltakozva, hol egy-egy napra, hétre, hetekre…
Igen, sikerült. Annyi álom és blogbejegyzés után visszajutottam Szarvasra. Talán sosem feledem majd el azt a pénteki napot, amikor a Dohánytól elindultunk a tábor-előkészítő hétre. Hogy volt-e bennem félelem? Mi van, ha így egy év kihagyás után mégsem lesz olyan mint régen, normális vagyok, hogy négy hétből hármat lent töltök majd? – cikáztak a gondolatok az agyamban.
Az ismerős alföldi táj kezdett csak megnyugtatni, a megye határt jelző tábláknál mindig nagyot dobbant a szívem… BÉKÉS MEGYE, 15 km és odaérünk. Legszívesebben sírtam volna, amikor átgördült a busz a kapun. 720 nap a tábor nélkül. Míg a többiek szobáért rohamozták a táborvezetőt, én csak álltam gurulós bőröndömmel a Mifkád tér közepén. El akartam örökre raktározni ezeket a pillanatokat…
Workshopok, foglalkozás írások, értékelések, majd jött az első turnus. 36 Negeves, 8 madrich, soha nem látott nemzetközi hangulat odalent. Megannyi esti program, beöltözés kalóznak, Kungfu Pandának, kibucnyiknak, bevándorlónak,…
A fantasztikus három hét gyorsan elrepült (részletesebben talán majd egy másik posztban), s arra kellett rádöbbennem, pár óra s véget ér a csoda. Csütörtök este elindultam hát egy utolsó tábori körre. A zászlóktól az imaterem mellett elsétáltam a kosár pályára, az új challenge parkot elhagyva a Golem és a New singing room-on át az Artig, végig a kupola mellett, a ping-pong és a Beit David érintésével. Próbáltam magamba szívni még egy kis “Szarvas-feelinget”, elegendőt, remélhetőleg csak a következő nyárig. Máskor nagyon szomorú lettem volna így utolsó éjszaka, most egészen más érzések kerítettek hatalmukba. Nem voltam egyedül, annak az embernek a kezét foghattam, akinek köszönhetően egészen más lett az idei Körös-parti nyár, mint az eddigiek. No, ez már egy másik történet…
Amikor ezeket a gondolatokat blogba vetem, már túl vagyok az első izraeli munkanapon, s hamarosan beköszönt a sabesz. Ideje hát lemenni a boltba, s beszerezni egy kis zacskó Bambát, csak úgy mint az odahaza péntekenként szokás Szarvason.
A hét szokatlanul indult, Tishe beAv lévén alig lézengett valaki az egyetemen. Négy után le is léptem a melóból, kicsit nyomasztott, hogy húsz perccel korábban egyedül maradtam a diákszobában és a laborban. Olyan érzésem volt, mintha egy nappal meghosszabbodott volna a Ramat Ganban pihenéssel töltött hétvége. Magáról az emléknapról részletesen írtam a Posztdok Napló 41. posztjában, így most nem bocsátkoznék ismétlésbe.
Itt volt már az ideje visszaszállni a tel-avivi mókuskerékbe. Megbeszélések, cikk írás, új ötletek kipróbálása vár rám az elkövetkező napokban…
Tegnap este, amikor Bnei Brakot szeltem át a 161-es helyett ezúttal a 160-as fedélzetén, azon töprengtem, mennyiben más most ez az újrakezdés, mint a posztdoki korszak előző szentföldi visszatérései… Gondolataimat csak vendéglátóim, Ági néni és Smuel bácsi terelték el, akik minden alkalommal igaza “Szarvas-feelinges” vacsorával kedveskednek.
KISPASZTI WEB 