Kategória: Vegyészkedés…

4:45-kor ébresztett a telefon, 5:15-kor reggeli, 6-kor indulás. Posztdoktori kintlétem óta először utaztam észak felé. A szeminárium Tuval kibucban folytatódott csapatépítő tréninggel. Miután kiderült, hogy a buszon van wifi, a táj szépségének tanulmányozása helyett sokad-magammal az érintőképernyős kütyüm kezdtem el tapogatni… Elhunyt Whitney Houston hangzott fel szinte egyszerre három irányból… Fülhallgató, kedvenc izraeli zenék,… közel háromórás út állt előttünk…

Egy darabig próbáltam követni kb. merre járunk, de a sokadik kanyar után elvesztettem az irányérzékem, a tenger valahogy mindig a nem várt oldalon bukkant fel… Az utolsó kilométereken igazi kalandparki élményben volt részünk. A GPS egy arab falun keresztül vezette a sofőrt a dombtetőn lévő célponthoz, ahol az utcák dőlésszöge közelített a kilencven fokhoz. Fel-le, manőverek a szűk sikátorokban, dudáló autók, izguló háztulajdonos, vajon bevesszük-e a kerítése előtt a kanyart…

A gyors reggeli után bemelegítő játékokkal indítottunk, majd két csoportban teljesítettünk különböző küldetéseket, amelyeket alapos megbeszélés követett. Értem én, hogy a csapatban zajló csoportdinamikai folyamatokat kötélen sétálva és kidőlt távírópóznán masírozva lehet a legjobban modellezni… de látott már engem valaki ezeken? Előre sejtettem, valami hasonlóban lesz részem, így egyetlen cél lebegett a szemem előtt: TÚLÉLNI ÉSZAKOT!

Jelentem sikerült, s a végén még abból a bizonyos “instabil és a cipőtalpamnál vékonyabb tárgyakra nem állok fel” dobozból is kiléptem (állítólag készült rólam egy-két kép is, ha eljut hozzám, megosztom majd az Olvasókkal). A Tuvalban töltött két nap alatt nem csak az új korcsoportvezetőket ismertem meg közelebbről, hanem egy-két “régi arccal” is jutott idő  kicsit többet beszélni. Egykori szarvasi “táborozókkal” mindenfelé összefuthat az ember, blogger-társam Ákos és felesége meglátogatta a teamünket.

Az első este egy könnyed, szarvasi nyarakat idéző programon vettünk részt, másnap megismerhettem a többiéktől már oly sokat hallott Sufi-táncot /a video csak illusztráció/

Igazi csapatmunka volt, a szó szoros értelmében!

U.i: Nano az egész világ – az utolsó reggelen sikerült egy nanocéget felfedezni a kibucban

Nehéz fába vágom a fejszémet, amikor arra vállalkozom, hogy az elmúlt tíz nap történéseit blogba vessem. Egy bejegyzés biztos nem lesz elég az élmények feldolgozására,… óránként, félóránként írhattam volna a posztdok naplóba. Nem tudom, van-e olyan természetfeletti erő, amely olvassa a virtuális kis füzeteket, s ha elég sokszor gépelünk le egy szót, akkor azt előbb vagy utóbb valósággá változtatja… Vajon hány embernek adatik meg, hogy távol az otthonától egyszer csak betoppan 24 barátja, s együtt tölthetnek majd másfél hetet…

Péntek reggel minden szokás szerint indult: sokáig alvás, kis házimunka, naplóírás, nanopaprikázás, Hitközségi Híradó szerkesztgetés… Dél körül elkezdtem az órát figyelni: “Még öt óra és kezdődik!” – jegyeztem meg a Facebook üzenőfalán… Három előtt elindultam, irány Tel-Aviv. Ez az út kicsit más volt, mint a rokonlátogatóba vagy a HaShalom állomásra igyekvők: “Milyen lesz, felülmúlja majd a tavalyi londonit, az azt megelőző berlinit vagy prágait? Ki jön a végén? Lesznek új arcok?” – cikáztak a gondolatok a fejemben.

A Metropolitan szálloda már nem volt ismeretlen számomra, 2010-ben a komáromi csoporttal  pont itt laktunk. “A 714-es szoba, a társaim már megérkeztek” – nyomta a kezembe a mágneskártyát a recepciós. Odafent az ágyamon egy felirat fogadott három hazai csoki és ostyaszelet társaságában: “SZIA PASZTI!” Dávid gondoskodott arról, hogy az idei szarvasi korcsoportvezető szeminárium igazán emlékezetesen induljon. Volt még egy óra a hivatalos program kezdetéig. Gondoltam lenézek a tengerhez. A liftben összeakadtam Steve-vel, az informális oktatási programok nagymesterével, akit London óta nem láttam. Csupán az előtérig jutottam, letáboroztam az ismerősöknél. A portások furán méregették, kik lehetnek ezek az emberkék, akik kb. minden öt percben felugranak, s kitörő lelkesedéssel üdvözlik a forgóajtón éppen betoppanó régnemlátott barátjukat. Már pont nekiindultam volna, amikor ismételten érkezett valaki Moszkvából, Belgrádból, Kassáról… Végül azért Barbival kiszaladtunk pár perce a Földközi-tengerhez. Visszafelé beugrottam az AM:PM-be egy kis BAMBA-ért, Dávidnak, ajándékba… Öt óra, kezdünk. Együtt a csapat, gyertyagyújtás, majd a szombat köszöntése, a Kabbalat Shabbat veszi kezdetét. Az első meglepetés, az imát Tomi rabbi vezeti, aki pont itt telel a városban… Mintha csak ott lennénk a Körös parton a kilencvenes években… A Tzadik Katamarnál és az Oseh shalomnál könnyekkel küszködöm,… “Csípjenek meg, álmodom!?” – ilyen csak a mesékben van, a jó öreg Szarvas-feeling lengi be a szállodai teret, 2300 km-re az Imateremtől… Velünk van még néhány régi arc, FalTam, Chris, Artem, Tomi rabbi családja… Közös vacsora, a tábortéma ismertetése, játékok minden mennyiségben. Ünnep van, számomra a posztdoki szombatok szombatja…

Reggeli sok beszélgetéssel, az elengedhetetlen hevruta (párban tanulás), tábori problémák megvitatása. Délután séta a tengerparton, hosszú, “már nagyon hiányzott” beszélgetés egy padon a pálmafák alatt korcsoportvezető társammal. Frici zseniális foglalkozása, majd a tengerparti Havdala… 24 órája vagyunk együtt Kelet-Közép-Európa különböző szegleteiből, de még mindig hihetetlen, hogy ez valóban megtörténik velem. Esti program gyanánt Tel-Aviv Game. Kis csapatokban vesszük nyakunkba a várost, feladatokat oldunk meg, borítékokat keresünk, az utca emberétől kérünk segítséget. A 100-as, városnéző buszon pár hónapja elhangzott információkhoz képest egészen új arca tárul fel a városnak. Három óra szaladgálás, a pontversenyben utolsók vagyunk, de a közösségi élményben szerintem elsők.

Korán kelünk, no de erről majd legközelebb…

Kedd óta gyűlnek a fejemben a gondolatok, amelyeket elektronikus naplómba szeretnék lejegyezni. Már megvan a cím “Beköszöntött…”, csak ez a fránya 24 óra bizonyul időről időre kevésnek.

Ülök a két oldalt hatalmas ablakokkal szegélyezett laborban. Miközben a pásztázó alagútmikroszkóp atomi léptékben hegyes tűszondája pontról pontra lépeget a minta felett, tekintetem néha elkalandozik a tel-avivi felhőkarcolók irányába. Csak a másodikon vagyunk, milyen jó lehet a tizediken dolgozni, onnan kis szerencsével még a tenger is látható. Pár perc múlva újra kelet felé pillantok… de a tornyokat már nem látom. Hé, hová tűntek??? Egyre borultabb az idő, tíz perc múlva már a ramat gani magasházak is kezdenek hiányozni a megszokott látképből. Esni nem esik, mi lehet ez a házakat elvarázsló jelenség? Beköszönt Tel-Avivba a hamszin, a sivatagi homokvihar. Lassan már a négyes út túloldalán sem látszik semmi. Drasztikusan csökken a látótávolság, mindent t finom homokréteg lep be, a gyanútlan járókelő a szemén és a torkán érzi, hogy “valami van a levegőben”…

“Egyik kevésbé kiemelkedő, ám mégis oly kedves, manapság egyre népszerűbb ünnepünk, héber neve szerint Tu bisvát, svát hónap 15-ike, a fák újéve. Hajdan, az ősi Izraelben, ilyenkor ültették a fákat, mert a törvény előírta, hogy az első három évben nem volt szabad enni a fa gyümölcséből, a negyedik évben pedig fel kellett vinni a termést Jeruzsálembe, hogy amint azt a Talmud előírta “elárasszák friss gyümölccsel az ország fővárosát”. A fa gazdája csak az ötödik esztendőtől kezdve fogyaszthatta szabadon termését.” (forrás és további részletek itt)

Estére van egy bnei braki meghívásom, igen-igen Ági néni és Smuel bácsi hívott meg kis gombalevesre. Tubisvat ünnepe köszönt be. Nem a megszokott megállóban szállok fel, sétálok kicsit a negyedben. Elmellőzöm a sorompót, melyel az utcákat zárják le az autók elől szombatra, le kéne fotózni, de az “okostelefonom(?!)” már megint lemerült. Egy fekete kalapos bácsi három gázálarcos dobozzal mellőz el, miközben a 161-es buszra várok. Reménykedem, hogy nem a fokozódó közel-keleti helyzet miatt érezte úgy,  be kell szereznie ezeket.Kirándulás a STETLbe, mennyire más mint a szomszédos Ramat Gan, sokadszorra látom, de még mindig nem tudom feldolgozni…  Beszélgetés, szarvasi történetek, az izraeli és a magyarországi hírek megvitatása, vacsora és egy nagy tál 15 féle gyümölccsel, ahogy az ilyenkor illik.

A másnap egy kis sztrájkkal indul Izraelben, leáll a reptér pár órára, a hivatalok, a bankok, nem jár a szemetes. A buszok mennek, így semmi akadálya eljutni az egyetemre. Dolgos munkanap, majd fél hatkor megdöbbenve lépek ki a kapun. Vége a munkának, s még világos van odakint! Hihetetlen. Amikor a nappalok elkezdtek rövidülni, volt bennem egy kis félsz, hogyan jutok majd át esténként a gyaloghíd és a buszvégállomás között kietlen, nyulakkal és csúnyán néző macskákkal, néha hajléktalanokkal szegélyezett másfél utcányi pusztaságon. Elmúlt, vége, jönnek a hosszabb nappalok!

Mintakészítés, vizsgálat, mintakészítés, vizsgálat, pörög a kutatómunka. Neki kéne állni csomagolni,  valahogy nincs erőm… Majd holnap, na jó este, egy óra múlva, majd éjfélkor… Végül késő éjszaka bepakolok. A nyolcadik ing összehajtásánál már kiáltanék: ANYA HOL VAGY, SEGÍTS?! Lezárom a bőröndöt (2:15), holnap azaz ma indulás… No, ez már egy másik történet.

A mai bejegyzés története tegnap reggelre nyúlik vissza. A munkába beérve egy e-mail fogadott. Számomra ismeretlen egyetemista szeretett volna az Interneten beszélni velem: egy készülő projektjéhez online közösségi oldalak szerkesztőit interjúvolja, s ráakadt a Nanopaprikára. A címéből rögtön kiderült,  az egyik izraeli felsőoktatási intézmény hallgatója. Válaszomban jeleztem,  átmenetileg én is az országban tartózkodom, s ha kérdése van, a Skype helyett személyesen is találkozhatunk. Ma este sor került az eszmecserére egy ramat gani kávézóban. Az öt fős csapat két tagjával találkoztam.

A 61-es buszról ezúttal a városrész határánál szálltam le. Miközben a Harel Toronynál várakoztam, egyszer csak mintha egy ismerőst pillantottam volna meg. S láss csodát kedves pesti “szomszédom” Anna tartott felém. Tel-Aviv egy pontján, amerre még sosem jártam, belebotlok egy földimbe… Ettől már csak az volt még hihetetlenebb, hogy a két egyetemista közül az egyik Zürichben az unokatestvéremmel együtt gyerekeskedett…

Hát valóban keskeny híd az egész világ, nagyon keskeny…

Ma este az egyik Olvasóm azt írta, mostanában csupa szomorú bejegyzést lát tőlem… Jöjjön hát néhány vidám pillanat az elmúlt hétről. A “csaladi kör 2.0” fedőnevű akció kedden indult, amikor felkerekedtem, s hosszú szünet után beutaztam Tel-Avivba. A 61-es buszon mindig rádöbbenek, itt lakom 40-45 percre ettől a nyüzsgő metropolistól, s mégis oly ritkán teszem tiszteletem a felhőkarcolók tövében. Natihoz és Danhoz voltam hivatalos. Unokatestvérem vacsorára invitált. Pont itt volt az anyukája és a nagymamája is Zürichből. Végre ismét alkalmam volt egy kicsit németül beszélni,… Két nap múlva újra a belvárosban futottunk össze, együtt mentünk egy unokatestvér (azaz az én unokatestvérem unokatestvérének) az esküvőjére. A szerény, több mint 500-550 fős összejövetelt a Jeruzsálembe vezető 1-es út melletti Shores moshavban tartották. Posztdoktori nyolc hónapom alatt ez volt a negyedik szentföldi esküvő, amin részt vettem. Állófogadás, hüpe, kétfogásos vacsora, tánccal megszakítva, kis program, barátok köszöntője, desszert büfé… Aztán éjfél körül elkezd hazafelé indulni a násznép…

“A zsidó házasságkötésnek három elengedhetetlenül fontos kelléke van: a menyegzői sátor (jiddis szóval a hüpe), a házasságlevél (a ketuba) és a gyűrű. ” (forrás és további részletek itt)

Fél kettőre értem vissza Ramat Ganba, de nem jutott sok idő az alvásra, reggel már indultam is délre. Shafir moshavban gyűlt össze a család a nagypapa – nagymamám testvére – halálának évfordulóján. Kis kerti ebéd, egy unoka visszaemlékezése a szabáról (nagyapa héberül). A fel s alá rohangáló dédunokák hada jelzte az 1948 óta megtett – gyakran nem is annyira könnyű – utat… Együtt indultunk a temetőbe. Megemlékezés, majd a közeledő sabesz miatt Ashkelon felé vettük az irányt.

Este szombat-köszöntés, családi vacsora.

Másnap reggel sokáig alvás, majd előre nem tervezett fürdőszobába szorult nagymama-mentő akció a közelben. Ünnepi ebéd, pihenés, olvasás, Havdala, fél hétkor indulás az állomásra. 19:08 – harmadik vágány, kigördül a gyors Tel-Aviv felé, vissza a dolgos hétköznapokba…