Hírek

Felocsúdva a viszontlátás első pillanataiból, a kijárat felé indultunk. Hosszú sor kígyózott a taxiállomás előtt. Valójában nem volt világos, ha az egyik irányból az utasok sorakoznak, a másik irányban a gépkocsik végeláthatatlan sora, miért nem lehet felgyorsítani a beszállítást. Valami  kis irányítórendszert erre is kitalálhatnának ebben az innovatív országban.

Sorunkat kivárva beszálltunk minden idők legértetlenebb izraeli taxisofőrjének az autójába. Miután közöltem vele a ramat gani címem, a GPS felé kapott. “Aluf Sade, HaYarden, Negba…”  – siettem a segítségére. Hajthatatlan volt, perceken át kereste az utcát az érintőképernyős kütyüjén, eredménytelenül. “Biztos ez az utca?” – fordult hátra hozzánk… “Aluf Sade, HaYarden, Negba…” – ismételtem határozottabb hangon. Úgy tűnt sosem indulunk el. “Tel-Aviv helyett Ramat Ganban kéne keresni” – vetettem oda az egyre feszültebb pilótánknak. “Sokkal egyszerűbb, ha az Aluf Sade, HaYarden, Negba útvonalon megy” – próbálkoztam harmadszor is sikertelenül. Nekiindultunk a GPS segítségével, feladtam a küzdelmem. Ott kezdett gyanús lenni a dolog, amikor a készülék határozott jelzése ellenére, nem kanyarodtunk le Haifa irányába a 4-es főútra. Hirtelen a fejéhez kapott a kormányos, meg sem álltunk Tel-Avivig. Extra éjszakai városnézéssel kedveskedtem barátnőmnek. “Hát nem vagyok egy rendes pasi?” – gondoltam a másfélszeresére nőtt menetidő utolsó perceiben…

Végre “hazaértünk”. Fel a sok lépcsőn, szezám tárulj. Az Interneten annyiszor látott szobácskám megelevenedett a messziről érkezett utazó előtt. “Jé, az asztal, s az ablak, meg a szék…” – sorolta a virtuálisan már megismert bútordarabokat a Nagy Ő…

A pénteki nap mindig gyorsan elrohan. Észre sem vesszük, s máris beköszönt a szombat. Pláne, ha az ember a szíve választottját tarthatja a karjaiban. Amikor azon gondolkodtam, mihez kezdünk majd az előttünk álló tíz nappal, egyben biztos voltam. Nem sajátíthatom ki társam minden percét. Időt kell szentelnünk az ország nevezetességeire is, mégiscsak a Szentföldön jár a látogató.

Ebédidőben eleget tettünk rokonaim meghívásának, a közeli parkban rendeztek kis ünnepi sütögetést. Végre nem egyedül szálltam fel a 67-es buszra. Mégiscsak más kézen fogva hallgatni a tel-avivi tömegközlekedési eszközön szóló zenét, mint magányosan. Talán kicsit a Facebooknak is köszönhetően úgy fogadták a párom, mintha ezer éve ismerőse lenne a másod unokatestvéreimnek. Sült húsok, saláták, édességek kerültek terítékre első közös izraeli ebédünkön.

Az ünnep előtti órákban szétnéztünk a blogomból már ő általa is ismert közeli utcákban, majd az erkélyen ülve figyeltük, amint lebukik a nap valahol a givatayimi házak mögött. A település elcsendesedett, beköszöntött a Sabbat, s elkezdődött az első közös, “összezárt” 24 óránk. A néha picit zavaró tábori szobatársak nélkül, csak mi ketten, együtt! Hmmm…

A hetedik, a pihenőnap kimenetele után nyakunkba vettük a várost, s Bnei Brak felé indultunk. Kedves szarvasi ismerőseinkhez tartottunk, Ági nénihez és Smuel bácsihoz. Számos alkalommal jártam náluk az utóbbi hónapokban, ez a látogatás mégis nagyon különlegesnek ígérkezett. Hosszú éveken át ott ültünk előttük a tábori étteremben. Hát igen, talán fel kellett volna néznem a tányérból, s észrevenni azt a csillogó szempárt ott a túloldalon… Egy órás vizitünk alatt végig kedélyesen beszélgettünk, felidézve a közös Körös-parti emlékeket. Már éppen távozóban voltunk a sátoros ünnep miatt a ház előtt felállított szukából, amikor vendéglátóinktól elhangzott: “Jó így együtt látni Titeket, annyi év közös munka után…”

“De még mennyire!” – motoszkált az agyamban, miközben elindultunk a Marom Neve vízeséses, szökőkutas parkja felé…

/folytatása következik/

Tíz nap posztolási szünnap után újra visszatér a posztdok blogger. Az atomi erőmikroszkóppal (AFM) vizsgálgatom a tegnap, a kesztyűs dobozban kialakított nikkel-bevonatokat. Egy-egy paraméter állítása közben van pár perc elmerengeni azon a csodán, leírhatatlan édenkerti varázslaton, amelyet az elmúlt napokban átélhettem. Itt ez a blog. Másfél éve örömet, bánatot megosztok a kedves Olvasókkal. Most egy kicsit nehéz helyzetben vagyok. A szerelemről szeretnék bejegyzést írni. A szálról, amely eddig hiányzott a virtuális könyvem lapjairól. A szakmai, izraeli, családi élet mellett új tényező jelent meg a távolba szakadt kutató életében.

Nem, nem… pont ettől nem foszthatom meg mindazokat, akik a Kispaszti.com-ra kattintanak.

A történet nem ma kezdődött, 13 éve ismertem meg őt, hol máshol, mint kedvenc szarvasi táboromban. Ő volt az egyik főnököm, akitől kezdő ifjúsági vezetőként szó szerint rettegtem. Azt hittem, csak azért van, hogy leszúrjon, hibát keressen az általam tartott foglalkozásokban… Teltek-múltak az évek, s megszerettem, mint kollégát. Rádöbbentem, a korcsoportvezető azért van, hogy segítse az ifivezetők, madrichok munkáját. Mire előre léptem a nem létező ranglétrán, s együtt vezettük a ránk bízott “unit”-ot, már félszavakból is megértettük egymást. Tengernyi közös esti program és foglalkozás született az együttműködésünkből. Együtt értékeltünk, terveztünk, feedback-eltünk tíz éven át. Nem mondom, hogy sosem merült fel bennem, esetleg tovább is léphetnénk a szigorúan vett szakmai kapcsolaton, de az élet nem így gondolta…

Aztán eljött az idei nyár, újra Szarvas, korcsoportvezetői egy évtizedes jubileumi nyarunk, s már az előkészítő héten ott zizegett valami köztünk a levegőben. Még PhD-fokozattal sem találtam tudományos magyarázatot a jelenségre. Minden ment a megszokott kerékvágásban, készültek a gyerekeknek szóló peulák, teszteltük a táborszintű programokat, elmélyedtünk az oktatási témában…, de egy fura érzés végig ott mocorgott mellkastájékon.

A pre-camp után jött az első turnus. Kinek van ideje, 35 apróság felett felelősséget vállalva a szerelemre. Mifkád, napi hat foglalkozás, problémák, szülők, rohanás az orvosiba… Az ember gyakran azt sem tudja, hol áll a feje… s mégis amikor szembe jött, amikor ott ült velem  az esti, nap-értekelő gyűlésen… Egy szó,  mint száz, pár nappal magyarországi látogatásom vége előtt elcsattant az első csók közöttünk. A csók, amelyre tudat alatt már nagyon régen vártunk… 30-as, őszülő halántékkal, újra szerelmesnek éreztem magam…

Két és fél hónap távkapcsolat várt ránk. A korábbi esti, szülői hosszú Skype-olásokat felváltották a NAGY Ő-vel folytatott beszélgetések… Alig telt el pár nap, s kiderült, amint tud, meglátogat majd Izraelben. Őszintén szólva egy kicsit megriadtam, s nagyon meghatódtam… értem még Komáromig se nagyon utazott senki sem, nem hogy a Szentföldig…

Piros betűkkel véstem be a munkahelyi, Pestről hozott naptárba: OKTÓBER 5. 2:10 BEN GURION REPÜLŐTÉR

Már egy-két héttel a nagy nap előtt nekiláttam a takarításnak, szerény izraeli hajlékom “barátnő-kompatibilissé” tételének. “Milyen ciki lenne, ha egy koszos zokni esne ki valamelyik szekrényajtó mögül…” – lett rajtam úrrá a pánikhangulat. Egyre gyorsabban teltek az órák… Hűtő feltöltve, ruhák élre hajtva, közös programok megszervezve… Csütörtökön hamarabb befejeztem a munkát, utolsó simítások… A tükör előtt próbáltam fel az erre a napra vett új ingemet,… fésű keresés,… mély levegő…úton vagyok a repülőtérre. Picit remegnek a lábaim… Sosem vártam még a barátnőmet Izrael kapujában. Rózsával és I love you feliratú léggömbbel felvértezve lesem a harminc perces késéssel leszállt gép utasait. Enyhe gyomorgörcs, mint a Dózsa György úton a szarvasi turnusok kezdete előtt…

Nyílik az ajtó,… kilép szívem választottja a tranzitból. A haját lobogtatja a szél –  mint egy sampon reklámban, – gyönyörűbb, mint valaha… Körülötte minden elhomályosodik,… elé sietek,… csak Ő meg ÉN a Ben Gurion várócsarnokában. Újra együtt vagyunk!!! Kezdődnek a közös szentföldi kalandjaink!

/folytatása következik/

Pár hónappal ezelőtt, két volt táborozómmal készítettünk egy közös képet Szarvason. Ugyanott, ugyanúgy, mint a 2002-ben kattintott  csoportképünkön, bemutatandó, felnőttek a gyerkőcök. Az új felvételen üres maradt mellettem egy hely. A Facebookon meg is kérdezte az egyik kommentelő: “S mi lett azzal a szőke sráccal?”

A napokban újra találkoztam vele. Igaz nem élőben, csak virtuálisan. Az előbb említett közösségi oldalon bukkant elém a fényképe. Ott feszített az izraeli katonai egyenruhájában. Hát igen, gondolkodtam el pár pillanatra…. Eltérő országok, eltérő sorsok… Míg egykori osztálytársaiból szarvasi madrich lett, s a pályaválasztáson törik a fejüket, addig ő – csupán 2300 km-nyire -, három évre bevonult katonának. Nem kell kitalált éjszakai bátorságpróbákon bizonyítania az alföldi erdőben, az élet valós veszélyek felé sodorhatja őt nap mint nap. 2002 nyarán, a csoportkép készítésekor kigondolt mindebbe bele? Talán egyikünk sem…

Alighogy befejeződött a yom kippuri 25 órás böjt, s az egy napra “leállt” izraeli élet felpörgött, sátrak hada kezdett kinőni a földből, jelezvén a közelgő Szukot ünnepét. Kertek, erkélyek, lakótelepek díszes ékei lettek a pálmaágakkal fedett, díszes átmeneti hajlékok. Amerre a szem ellát, mindenhol találkozhatunk velük. Az ünnep alatt itt étkeznek, itt gyűlnek össze a családok, barátok…

Sokakat meglepve, idén az esős időszak sem váratott  magára. Már szombaton, egy nappal az ünnep beköszönte előtt elkezdett csepegni az égbolton gyülekező sötét fellegekből. Tegnap újra esett, s a hét végére is vár ránk egy kis zuhé.

Az ünneplés mellett az elmúlt napok utazással is teltek. Míg a hét közbeni Engesztelő napon Ramat Ganban maradtam, a hétvégét kedves ashkeloni ismerőseimnél töltöttem. Szombat este aztán irány vissza a 19:08-as gyorssal, vasárnap munka, majd buszozás és vonatozás a Szukoti vacsorára, a rokonokhoz a tengerparti városba. A változatosság kedvéért Rehovotig gumikeréken tettem meg az utat, hogy utána visszaszálljak a már jól ismert vaskerekűre. A tömegközlekedési eszközökön találkozik az ember az izraeli társadalom keresztmetszetével igazából. Bevándorlók a világ minden tájáról, gyerekes családok, katonák, öregek, kaftánosok, félmeztelen tenger partra igyekvő kamaszok, táskákat cipelő háziasszonyok, afrikai menekültek,… van minden. Hol orosz, hol spanyol, hol francia szó üti meg az ember fülét lépten-nyomon… Mintha csak egy nagy “utazáson” lenne az ember kultúrák, eltérő szokásvilágok keverednek az emeletes vonat felső szintjén, vagy a múzeumi korú 164-es buszon… Nincs két egyforma kirándulás, az utazóközönség folyton változik…

A nagymamás bejegyzésem óta állandóan a régi, fából készült zenedoboz hangjait hallom… szépen, halkan, mintha percenként nyitogatnám a különleges ládácskát.

Rosh Hashana óta nem hagy nyugodni, mi történhetett Facebook ismerőseimmel az előző Nagyünnepek óta? Soha nem láttam még ennyi almát, mézet, Shana Továt a közösségi oldalon, még a WIW és az IWIW fénykorában sem, amikor meg voltam róla győződve, hogy ez az oldal valami belső szarvasi-zsinagógai kötelék, hiszen az ismerőseim 99% ebből a körből került ki. Szóval valami megváltozott, s nem csak a töménytelen tábori, someres, hanoáros bejegyzés miatt. Most itt az ünnepek tájékán mintha mindenki itt akarna könnyű böjtöt kívánni, bocsánatot kérni… Egyrészt örömteli, másrészt fura ez picit. Hiszen melyikünk kiabálná bele a nagyvilágba egy zsúfolt pesti piacon vagy metrómegállóban, a szembe jövő ismerősnek, hogy Gmar Chatima Tova. Bizonyára születnek majd erről is szociológiai tanulmányok…

Visszatérve a posztdoktori minden- és ünnepnapokhoz. Tegnap este, amikor visszahallottam az Interneten a dallasi ScienceNews Radio Network nanotechnológia műsorában – a Promise of Tomorrow Radio Showban -, Colonel Masonnak adott első angol nyelvű interjúmat, hirtelen bevillant, a tudományos-szakmai önéletrajzomba örökre bekerült, hogy IZRAEL.

A posztdoktori évek mellett ott kísért majd ez a hat betű, bármerre is vet a kutatói sors. Kitörölhetetlenül bepecsételődött a pályafutásomba. S ha egy napon  el szeretném majd valamiért felejteni, mindig lesz legalább egy (Facebook-)ismerős, aki emlékeztet erre a “bélyegre”.

Mi mást írhatok pár órával a legnagyobb zsidó ünnep, Yom Kippur előtt, kívánhassunk Hag Sameachot még nagyon sokáig egymásnak virtuálisan és valóságosan bármely ünnepen! Jó évre írassanak be kedves Olvasóim! Akiket érint, azoknak könnyű böjtöt!

—

A műsor meghallgatható itt: Online social networking community for nanoscientists – Andras Paszternak, nanotechnology scientist speaking by SKYPE from Israel

#189 – September 24, 2012

SECOND HALF HOUR (from 7:12) http://www.promiseoftomorrow.biz/bizradio/092412/092412.htm