Hírek

Hónapok óta követem az Izraeli Magyar Szabadidőközpont intenzív kampányát a Facebookon. Az újonnan indított kezdeményezés szinte minden hétre kínál programokat (nyelvtanfolyam, beszélgetések, ki mit tud, koncert,…) Tel-Aviv és vonzáskörzete magyar közösségének. Ideje volt hát kimozdulni Ramat Ganból, s egy kis hazait látni, hallani és ízlelni odabent a cityben.

A Terülj terülj asztalkám program közös vacsorára invitálja az érdeklődőket, a Yehuda Halevi 52-es szám alatt található Tulip étterembe. Ha valaki hazai ízekre, néhány kedves magyar szóra vágyik, ne hagyja ki a helyet!

“Mostantól minden hónapban egy alkalommal, állandó 18 fős asztal vár minket a Tulip étteremben. Négy fogásos álom vacsora, álom áron. Aki helyet szeretne, minél előbb jelentkezzen, mert gyorsan megtelik az asztal! A menü ajánlatából: Bab, meggy, gulyás leves,grízgaluskás zöldségleves, wiener snitzel, töltött káposzta, marhapörkölt, gombával töltött hús rolád, spenót,gesztenye püré, somlói galuska, édes és sós palacsinták, túró és szilvás gombóc, valamint sok minden más. Gyertek egy kellemes estét eltölteni, kellemes társasággal!”

Ami a résztvevők számát illeti, amikor valamelyik komáromi programunkon gyűlik össze ennyi ember, a Hitközségi Híradóban azt írjuk, családias hangulatban telt a rendezvény. A lelkes szervezőknek köszönhetően kellemes estét tölthettünk együtt, s új embereket is megismerhettünk.

Ízletes bableves – közben szembe szomszédom egy spenótos palacsintát falatozott – , marhapörkölt galuskával és gesztenyepüré alkotta számomra az estebédet. Hát őszintén, nem nagyon emlékszem ilyen lakomára az izraeli hétköznapokból. Miközben a káposzta és az uborka saláta felé nyúltam, óhatatlanul felmerült bennem, pár kilométerre Netivotban és Beer Sheván (113 km) tegnap éjszaka rakéták csapódtak be, én meg itt ülök a belvárosban a magyaros vacsorán. Abszurd ez az izraeli élet, s az ördögi kör újra végigsöpör az ország déli részén. Mit lehet tenni? Megszökni vagy ezzel élni… – tűztem jóízűen egy újabb marha darabot a villámra.

Ha kedves Olvasóim azt gondolják, végre egy bejegyzés, amit KisPaszti nem tud Szarvashoz kötni, tévednek. A szabadidőközpont lelkes megálmodóinak egyike, Melinda régi ismerősöm. 1996-ban egy csoportban (Peti-András – Gr. Nr. 1.1.1. – II. turnus magyar Golán) táboroztunk odalent. Ki hitte volna akkor, 15 éves fejjel, hogy 16 év múlva együtt töltött káposztázunk, pörköltözünk Tel-Avivban.

Szép este volt, megérte 50 percet utazni oda, majd vissza.

Hazafelé jövet megállapítottam, valóban roham léptekkel közeledik 5773. A buszokat, az üzleteket ellepték a mézes, almás, gránátalmás hirdetések. Picivel több mint egy hét, s beköszöntenek az őszi Nagyünnepek. No, de addig sincs idő a tétlenkedésre, hétfőn startol a Nanopaprika II. Virtuális Nanotechnológiai Poszterkonferenciája:

Gyógyászat, anyagtudomány, építészet és művészet – a nanotechnológia kitör a laborok világából

2012. szeptember 10-14. között újra II. Virtuális Nanotechnológiai Poszter Konferencia az idén ötödik születésnapját ünneplő NanoTudomány Nemzetközi Közössége (The International NanoScience Community) weboldalán.

Különleges látogatók törték meg az utóbbi napokban hullámvölgyekkel erősen teletűzdelt kutatói hétköznapok monotonitását. Régi szarvasi ismerősöm, Anna és férje keresett fel a Bar-Ilan Egyetemen. A sors úgy hozta, hogy pont két helyen is jelenésem lett volna a vizit idején,…  ha valaki veszi a fáradságot, s szentföldi kirándulása során fontosnak érzi, hogy benézzen hozzám, az bizony előnyt élvez minden egyetemi kötelezettséggel szemben.

Amikor feltűntek a felsőoktatási intézmény kapujában, s váltottunk pár szót, a blogban oly gyakran emlegetett különleges érzés lett rajtam úrrá. Számításaink szerint kb. hét éve láttuk utoljára egymást, s mégis, mintha tegnap ültünk volna együtt a Körös-parti Havdalán. Hát igen, Szarvas és az ott megismert arcok…

Több mint egy hónapos ígéretemet törlesztem akkor, amikor részletesen beszámolok háromhetes nyári táborozásomról. Mindehhez a ma megjelent, 195. Hitközségi Híradót hívom segítségül. Kellemes nyáridézést!

 SZARVAS 2012 – érzéki nyár volt…

A Hitközségi Híradó a kezdetektől, 1996 nyarától rendszeresen beszámol az 1990-ben alapított szarvasi Lauder/Joint Nemzetközi Zsidó Ifjúsági Tábor szezonjairól. Egy év szünet után ismét személyes élményeket oszthatok meg az Olvasókkal a Körös-parti gyerektábor mindennapjairól.

Június végétől három hetet tölthettem az egyedi és utánozhatatlan hangulatú, a 26 országból érkező fiatalok által nemzetközivé tett üdülőhelyen. A magyarországi legkisebb (7-11 év) gyerekek Negevről elnevezett csoportjának egyik korcsoportvezetőjeként tevékenykedtem „odalent” az Alföldön, hasonlóan az elmúlt tíz esztendő nyaraihoz. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy 2000 óta, amióta madrich, ifjúsági vezető vagyok Szarvason, ez volt az egyik legjobb nyaram. Mindehhez szervesen hozzájárult az idei oktatási téma, amely minden évben a gerincét képezi a 12 napos turnusoknak. Az alaptéma napi altémái gondoskodnak arról, hogy a nyári vakáció alatt is számos új dolgot tanuljanak a 7-től 17 éves korú chanichok. Idén az érzékeken keresztül foglalkoztunk a zsidósággal. Az öt érzék segítségével vizsgáltuk meg a zsidó életet.  Nem a törvényeken, halachán keresztül, mint korábban, hanem a hallás, látás, érintés, szaglás és ízlelés segítségével.

Az oktatási cél az volt, hogy megmutassuk: a zsidó életet és kultúrát az agyunkon kívül minden egyes érzékünkkel is tapasztalhatjuk, megismerhetjük. Megmutassuk, a zsidó élet teljes, többdimenziós élmény és hangsúlyozzuk, a zsidóság átélése azt is jelenti, hogy értékeljük a teljes bennünket körülvevő világot. Mint a tábortéma bevezetőjében olvashattuk: „Sok zsidó közösségben az emberek zsidóságfelfogása a gazdag, többdimenziós kulturális és vallási élményből egy csak a zsinagógákkal és imákkal kapcsolatos unalmas, sokszor elidegenítő tapasztalattá redukálódott, különösen fiatalok számára, akik gyakran nem értik, hogy miről is szól az egész. Az irónia abban rejlik, hogy a zsidóság nem csak egy gazdag, érzékeket használó kultúra, de a rabbik világosan látták azt is, hogy az érzékek hangsúlyossá tételével igazi tudás adható tovább nemzedékről nemzedékre.”

Amikor a februári, Izraelben tartott szemináriumunkon elkezdtünk foglalkozni a témával, már sejthető volt, hogy ezúttal a judaizmus egészen más oldaláról közelítjük meg a dolgokat. Sajnos az odahaza tartott tematikus képzésről közel-keleti tartózkodásom miatt lemaradtam, de annál nagyobb hévvel vetettem bele magam a nyár eleji, egyhetes pre-campbe, tábor-előkészítő hétbe. A korcsoportban dolgozó madrichokkal közösen készítettük elő a napi témához kötődő peulákat, az informális oktatás módszerein alapuló 45 perces foglalkozásokat, az esti és speciális programokat. Jó alkalom volt ez újra találkozni a többi korcsoportban tevékenykedő és más országokból érkezett madrichokkal, régi és új barátokkal. Ez alatt az egy hét alatt próbáltuk ki, hogyan működnek a nagy, táborszintű esti programok.

A pénteken zárult előkészületeket vasárnap máris követte az első turnus. Belekezdtünk a nagy kalandba. Az első napi ismerkedéseket, s közös táborindítást követően hétfőn a zsidóság és az érzékszervek gondolatának bemutatása került terítékre. Azzal nyitottunk, hogy a zsidó vallás és kultúra használja az érzékszerveket. Kedden a bráchák, az áldások segítségével mutattunk rá a világ megbecsülésének zsidó módjára.  Elkezdtük egyenként megvizsgálni az érzékeket, elsőként az ízlelést és szaglást. A következő napon a látás és az érintés segítségével próbáltuk megérteni a zsidó történet és kultúra fejezeteit.  Csütörtökön a „Smá” – halld vagy figyelj – a zsidóság legfontosabb, legismertebb szavai alkották a keretet. A hallás témakörét végigjárva olyan kérdésekre kerestük a választ, mint: Miért olyan fontos a hallás és a figyelés? Tudjuk-e, hogyan figyeljünk egymásra? És a világra?

A különleges atmoszférájú pénteken és a Sabáton megültük az érzékek ünnepét. Az előkészítés, az átélés és a búcsúztatás három fázisa mindannyiunkra nagy hatást gyakorolt. Ebben a két napban a szokásos sabati dolgainkat tettük – kalácsot fontunk, dalokat tanultunk, megismerkedtünk a hetedik nap hagyományaival, rendet raktunk a szobánkban, majd közösen fogadtuk az ünnepet -, mindeközben megvizsgáltuk a sabati gyakorlat részleteit, hangsúlyt helyezve az ünnep tapasztalati oldalára.

A vasárnap a magyarországi gyerekek számára a Szülőnap előkészítésével és délutáni sikeres lebonyolításával telt, a külföldről érkezettek pedig a környező nagyvárosokba kirándultak.

Hétfőn újult erővel nekifutottunk a témának. Minden érzékünket megvizsgáltuk egy különleges szemszögből, Izrael szemszögéből. Hallottuk, ízleltük, szagoltuk, láttuk és érintettük a közel-keleti országot, annak életét, kultúráját. Kedden hirtelen minden megváltozott. Körüljártuk, mi történik akkor, ha valamiért nem tudjuk használni az érzékszerveinket. Ez a nap szólt az üldözés korszakairól és a zsidóság reakcióiról ezekre a vészterhes időkre, olyan szituációkról beszéltünk, amikor az üldöztetések idején nem lehetett normális zsidó életet élni, amikor zsidóknak nem mindennapi helyzetekben kellett élniük, nem normális helyzetekben. Ilyen volt a Holokauszt időszaka is. A választ kerestük arra a kérdésre „Lehetsz-e zsidó, ha minden megakadályoz abban, hogy éld a megszokott életedet?”

Szerdán, egy hatalmas piacon, sukkon találtuk magunkat. Az érzékek standjain tettünk még egy kört, megkezdve a táborban tanultak összegzését. Csütörtökön bezárult az érzékek birodalma, megpróbáltuk közösen eldönteni, mi az, amit szeretnénk az életünkben megvalósítani mindebből, ha hazamegyünk.

A hagyományos szarvasi programok mellett, mint a hóra-tánc, az izraeli ének, a sport, az úszás, a kézműveskedés, idén is számos egyéb foglalkozás tarkította a kínálatot. A nagyobbak bicikli-projekten, challenge parkban mutathatták meg az ügyességüket, a kisebbek lovas kocsikázhattak, ellátogathattak egy Kibucba, ahol megismerhették az ottani élet mindennapjait és kihívásait, pitát süthettek Ábrahám sátrában. Emlékezetesek maradnak a nagy közös többszáz fős esti programok, a szakácsok nagy íz csatája a Kupolában, a tábori sportcsarnokban; a teremtés történetének közös bemutatása egy látványos, technikai elemek garmadát felvonultató show keretében. Nem maradhatott el az erdei bátorságpróba, amely során az 1940-es évek végén Palesztinába bevándorlók koránt sem könnyű utazását élhettük át: határokat átlépve, hajóra szállva, ellenségekkel megküzdve. Az ízletes kóser ellátás kimagasló pontja volt az izraeli, függetlenségnapi, szabadtéri sütögetést megidéző kerti parti élő zenével és hórával.

Ki kell emelni, hogy idén újra három turnusban várta a közel 1000 táborozót Szarvas, az elmúlt évek két turnusával szemben.

„Ha még nem láttad, nehéz lesz elmesélni!” – kívánom, hogy táborozóként, szülőként vagy nagyszülőként mindenki eljuthasson egyszer Szarvasra, s átélhesse, mit is jelent az a valódi „Szarvas-feeling”, melynek közvetítésére másfél évtized óta próbálkozunk a HH hasábjain, de így is csak töredékét sikerül továbbadnunk.

Bővebb információ, képek videók a táborról: www.szarvastabor.hu

PA (a 2012-es tábortéma leírás felhasználásával)

A hét közepén elbizonytalanodtam, a tudomány malmai a szokásosnál is lassabban őröltek. Valahogy semmi sem akart a normális kerékvágásba visszazökkenni. Ültem az irodában, kattintgattam a számítógépen, irodalmaztam, s azon töprengtem, mit is kéne másnap reggel elkezdenem a laborban… Amikor szerdán az atomi erőmikroszkóp is elkezdett gyengélkedni, s hatórás megfeszített küzdelem árán is csak 1,5 használható felvételt sikerült kiszenvednem a megbolondult vezérlőprogramnak köszönhetően, reményt vesztve kullogtam vissza  a másodikra.

Hátra volt még a csütörtök, a hét utolsó munkanapja. Reggel kinyitottam a szemem, az első gondolat, mely átfutott az agyamon az volt: “Érdemese egyáltalán bemennem?” Nem  volt sok időm töprengeni, megszólalt a telefon. Az egyetemi kolléga, azzal indította a napot, hogy elveszett az egy hónapja leadott mintám, s ha arra járok próbáljam megkeresni az asztalán sorakozó  rengetegben. Ólomnehéz léptek a 61-es megállójáig, “tényleg a jó buszra szálltam” – életérzés a 12 perces út során, fullasztó átkelés a 4-es út felett átívelő gyaloghídon.

“Most már beléptem a kapun, nincs visszaút.” – nyugtáztam lemondóan, miközben felmutattam az útlevelem az őröknek.

Első utam a -2 szintre vezetett. “Hát nincs meg a mintád!?” – sajnálkozott a műszer mellett a negyvenes-ötvenes éveiben járó kutató. Kb. 1,5 perc alatt ráakadtam az asztal egyik szegletén. “Van remény, az első sikeres kutatási feladat a héten!”.

Felérve a másodikra, monitort cipelő főnökömbe botlottam. “Ezt neked akarom adni! A gépedhez tegyük vagy az STM-hez?” “Természetesen a műszerhez, el kél ott egy nagyobb!” – vágtam rá oly meggyőzően, fókuszba helyezve a tudományt az önös érdekekkel szemben.

“Beszélnünk kell ma egy-két dologról!” – fűzte hozzá, miközben átvettem tőle a képernyőt. “Máris, csak hozom a jegyzetfüzetem!”

Percek múlva állok a szobája ajtaja előtt. Nem tudom, más hogy van vele, de nekem  mindig gyomoridegem van az ilyen előre várható, de mégis hirtelen “akkor most megbeszélünk” projektek előtt. Fura, ez az érzés független  a földrajzi elhelyezkedéstől, lehet Ramat Gan, Budapest, Szarvas… Kicsit a tábori, madrich gyűléseket és feedback-eket idézik fel bennem ezek a jelenetek. Amikor te vezeted a gyűlést vagy te adsz visszajelzést, az olyan egyszerűnek tűnik, okosakat, jól hangzó dolgokat kell mondani, s akkor nem lesz probléma. A másik oldalon viszont, izzasztóbb a helyzet. Minden mondatát át kell gondolnia az embernek, elég egy rosszul kimondott fél szó, s nem várt irányba indulhatnak az események…

“Nagy levegő, kopogás, benyitás” – az ötödik percben már kezdem érezni,  talán ma sem hangzik majd el, hogy “András, pályatévesztés volt vegyésznek menned”. Három különböző témát beszélünk át aprólékosan, majd egy elektroműszerész műhelyében töltjük el a délelőtt hátralévő részét. Igazi “szaki-világ”, azt hiszem utoljára a Pusztaszeri úton, az ötös épület műszerész birodalmában láttam hasonlót. Hatalmas, fiókos szekrényekben sorakoznak az áramköri elemek, csavarok, apró kis kütyük. Minden annyira rendezett, szervezett, kicsit az az érzésem, mintha nem is Izraelben lennék. Alig egy óra alatt kezemben a kis, helyben összerakott műszer, mely kutatótársam lesz az elkövetkező hetekben. Kezdem egyre jobban érezni magam.

Kettőre transzmissziós elektronmikroszkópiai (TEM) mérőidőt “bookoltam”, kis késéssel meg is érkezik az operátor, s neki látunk a még vasárnap elkészített minták vizsgálatához. Alig telik el tíz perc, csörög a mobilom. A szomszéd laborba hívnak, ahol a reggel megtalált mintámat tanulmányozzák nagy-felbontású pásztázó elektronmikroszkóppal (HR-SEM).  Egy hónapot vártam erre, s pont most amikor a TEM-nél is ott kéne ülnöm. Cikázom a két labor között az alagsorban. Időnként felpattanok, s egy “sorry” kíséretben átszaladok két ajtóval arrébb, tájékozódni a fejleményekről. Mindeközben persze ott zakatol az agyamban, hogy az új műszerrel csak egy mérést végeztem, s mit is kéne most odafent tennem, a mi laborunkban.

Pörög a tudomány, dőlnek a mérési eredmények miden irányból. Jók, kevésbé jók, de özönlenek. Miközben felfelé tartok a liften, elönt egyfajta boldogság érzés.Örülök, hogy vegyész lettem, kutató.

Nekiesem az eredmények értékelésének, időközben befut Péter is, a matematikus posztdoktor, aki előző este vette fel velem a kapcsolatot, miután a mamája kiderített a blogomat olvasva otthonról, hogy van legalább egy másik magyar posztdok is a Bar Ilánon:

“azt hiszem, valamelyik ünnepen volt (amiről én nem is tudtam, hogy lesz) hogy egyszer csak kora délután csütörtökön elkezdett gyanús lenni, hogy minden leáll, és meg épp elértem a sukkon a szó szerint utolsó árust akinek szó szerint csak egy darab faládája volt az el nem adott gyümölcsökkel, amit 10 sékelért odaadott, aztán a fejemen cipeltem egy óráig…, azt ettem napokig,…de otthon már várt anyukám e-mailje, amelyben kellemes ünnepet kívánt, mert olvasta a Kispaszti blogban, hogy ünnep van”

Eszmefuttatásunk során kiderül, Komáromban járt óvodába, s a törpés Gyerekpark, a Leninové sady … még élénken él az emlékezetében. Kicsi ez a világ, de nagyon!

Az időm sajnos limitált, lassan búcsúzom a földimtől, félbehagyom az eredmények rendszerezését. Pilkhaz kollégámmal nyugtázom, hogy mint a Szovjetunióban mondták: “majd a jövő héten” befejezem. Bnei Brakba vagyok hivatalos Ági nénihez és Smuel bácsihoz, ahol éppen Eszter és Pisti vendégeskedik a kisbabájukkal Budapestről. Ezer éve nem találkoztam velük, utoljára persze hol máshol, mint az alföldi Szarvason, még madrich korukban.

Az asztalon ott a friss Új Kelet náluk, a 19. oldalon benne az izraeli helyzetet elemző blogbejegyzésem nyomtatásban 🙂

Kell-e több erre a napra? Csak így tovább minden téren…

Ezúton kérnék minden Olvasót, szavazzon a Posztdok naplóra a GOLDENBLOG 2012 versenyének egyéb blogok kategóriájában itt! Köszönöm!