Hírek

Kedd reggel korán keltem, 7:30-kor már a buszmegálló felé tartottam. Várt rám 90 perc zötykölődés a tel-avivi tengerpartig, a reggeli csúcsforgalomban. Öltöny, nyakkendő, hátamon a frissen beszerzett posztertartó. A NanoIsrael 2012 konferenciára igyekeztem.

Két éve, amikor az első NanoIsrael rendezvényről olvastam a világhálón, azon töprengtem, milyen jó lenne elmenni rá, megnézni mi is történik a közel-keleti országban nano-témában. Osztottam-szoroztam: repjegy, regisztrációs díj, szálloda… no meg a szabadságokkal se álltam már túl jól, szóval végül Budapesten maradtam. Kis vigasz volt, hogy a Nanopaprika az esemény médiapartnere lehetett.

Eltelt két év, s most a DAN kék-fehér buszán a nanokonferenciára tartok, átszelve Ramat Gant és Givatayimot. Mi ez, ha nem egy álom beteljesedése? A delfináriumnál szálltam le, csábított a  tengerpart,… de… most a szakmáé volt az elsőbbség. Mozgólépcső vitt le a David Intercontinental Szálloda konferencia szintjére. Az első dolog, ami szembeköszönt egy molinó volt a fórum támogatóival és partnereivel. Ott virított rajta a The International NanoScience Community – http://www.nanopaprika.eu “Spicy world of NanoScience” felirat is. Kihúztam magam, mégiscsak ez az első olyan szakmai összejövetel – a közel 90-ből, amelynek médiatámogatója volt az elmúlt 4,5 évben általam szerkesztett tudományos közösségi oldal  -, ahol valóban meggyőződhetem a szervezőkkel kötött bartermegállapodásunk valós kivitelezéséről.

Rövid sorban állás után megkaptam a badge-met. “András Paszternák, Bar-Ilan University, Israel” – betűztem ki, kicsit megilletődve. Feltérképeztem a terepet, helyére került a poszterem. A 81-es felület jutott neki. 1981 bejött, akkor a 81-et is szeretem! – mosolyodtam el a szám láttán. A kiállítás standjainak és a szerény nanoart tárlat megtekintése után helyett foglaltam a három kisebb teremre osztható, a megnyitóra még egyben tartott konferenciatérben. A kivetítőkön a partnerek logói látszottak, köztük volt a Nanopaprika is. 🙂

9:30-ra több száz kutató, diák töltötte be a teret. Felállva köszöntöttük Simon Perest, Izrael államelnökét, akinek 20 percesre tervezett bevezetője 60 percre nyúlt, felborítva az első nap szinte teljes menetrendjét. Az ország “élő történelem könyve” friss amerikai élményeiről, a Facebooknál és Googlenél tett látogatásáról mesélt többek között. Azt mondta, gyermekkorában az édesanyja sosem azt kérdezte tőle: Mi volt ma az iskolában?, hanem azt, hogy Mit kérdeztél, fiam?. A kérdések mindig ugyanazok, a válaszok azok, amelyek évtizedekről évtizedekre változnak. Erre kell megtanítanunk a jövő generációit.

Az ünnepélyes pillanatok után a szakma került terítékre. Izrael hat (!) nanotechnológiai kutatóközpontjának vezető kutatói illetve külföldi  meghívott professzorok számoltak be a tudományág eredményeiről, kihívásairól.

Hogy miben más egy izraeli konferencia egy európaitól?

A kis termekben a székeket olyan szerencsétlenül rendezték el, hogyha két-három ember leült a sorok szélén, a többiek csak nagy nehézségek árán tudták beverekedni magukat az üres helyekre. Belénk valahogy azt nevelték, nem illik zavarni az előadót, s javasolt megvárni, míg befejezi a mondandóját. Szerencsére nem voltam egyedül ezzel. Mi álltunk a terem oldalán vagy hátul. Másoknak valószínűleg kimaradt ez az íratlan szabály, így egyszerűen beverettek a sorok közepére. Átgázolva mindenen és mindenkin. S ha öt perc múlva mégsem találták érdekesnek a tudományos eszmefuttatást, fogták magukat, s kimásztak a nagy nehézségek árán elfoglalt kényelmes helyről.

A másik szembetűnő különbség a hadiipari szekció volt. Valahogy eddig sosem gondolkodtam el azon, hogyan hasznosíthatók a szén nanocsövek a repülőgépekről indítható rakétákban. “Ez itt létkérdés!” – kacsintott rám a mellettem ülő kollégám, látva az arcomra ülő döbbenetet.

Volt egy lenyűgöző technikai újítás is, amivel itt találkoztam először. Az előadói pulpitusok elé egy-egy lapos tévét rögzítettek, erre vetítve ki az éppen felszólalók nevét. Praktikus megoldás, s jól is mutat. Sokáig fel sem tűnt, hogy egy régi, klasszikus “szószék” előtt áll a készülék, s nem valami egybe épített hi-tech cucc.

A konferencián ismét rá kellett döbbennem, mennyire iparági méreteket öltött napjainkra a kutatás. Több mint 360 poszter, megannyi előadás, s mindez csak itt, egy kis ország nanotechnológiájáról. Az ízletes ebéd után jött a poszterszekció.

Fél óra, a kinyomtatott eredmények előtt. Az érdeklődők felvilágosítása, a látottak megvitatása…  A kutatás felét még odahaza végeztem, a többit már itt. Kicsit szokatlan volt még az MTA TTK új logója annyi év MTA Kémiai Kutatóközpont után.

Hová tűnt mára az a pátosz, amit az első poszteremnél éreztem 2005-ben Isztambulban?

Egy dolog viszont Tel-Avivban sem más. Ahogy közeledünk a délutáni szekciók vége felé, úgy ürül ki az előadóterem. A kínai tudományos akadémia elnökét és az indiai vendég-profot alig 60-70-en hallgatjuk este hatkor.

Két nap, számos találkozással, megbeszéléssel, kis ebédszüneti sétával a tengerparton, befogadhatatlanul sok új szakmai információval. Két nap, amikor egy ábránd valósággá vált. Köszönet az itteni főnökömnek, a lehetőségért, hogy részt vehettem a NanoIsraelen.

Még alig ocsúdtam fel a szupermarketben átélt csütörtök esti sokkból, amelyet a piramis alakúra préselt pészachi Bamba látványa okozott, végleg eltörölve azt a diaszpórában belém nevelődött hitet, hogy az egyiptomikivonulás emlékünnepe, egyben lemondás mindenről, ami finom, az egész lakást összemorzsáló macesz javára. Máris egy újabb váratlan dolgot tapasztaltam. Péntek reggelre felállítottak egy napelemes, a buszok pontos érkezését mutató kijelzőt a megállóba. Betört a hi-tech szűkebb “otthonomba”. Az Uziel egy egyszerű kis, csendes utcácska, semmi különös. Miért pont itt? Sehol máshol nem láttam hasonlót a környéken, kivéve az egyetemnél, de az mégis a 4-es főút mellett van. Állok hát, mint egy totemoszlop előtt, s nem tudok hinni a szememnek. Nincs többi ideges topogás, mikor jön a következő autóbusz, vajon elérem-e a HaShalomon az ashkeloni vonatot. Ezentúl nyugodtan hátra dőlhetek a padon, s pontos idő mellett ott van, hány perc múlva érkezik a 34-es, 67-as, 65-ös vagy az általam legtöbbet igénybe vett 63-as.

Ezúttal nem Tel-Avivig utazom, a givatayimi Rambam-tér a végcél. Innen kb. öt perc séta a helyi kanyon. Különös helyek ezek a plázák, amikor elsuhansz mellettük a belvárosba menet, elkezdenek hívogatni: “Szállj le! Térj be hozzánk, s vásárolj!” Az ellenállásnak vége, megtörtem. Az agyonlátogatott Merom mall, a vasútállomásos Azrieli és a izraeli plázizmus bölcsőjének, az Ayalon kanyonnak a meglátogatása után, a szomszéd “kerület” üzletközpontja van soron.

Milyen elvárásaim lehetnek? Egymás mellett sorakozó ruha, cipő, telefon, ékszer, játék, ajándék boltok. Kajasarok, kirakodóasztalok, mozi, pénteki csúcsforgalom? Odabent nem csalódom, ha eltekintünk a detektoros kaputól, akár odahaza is sétálhatnék a világmárkák forgatagában. Minden megvan idebent, amitől pláza a pláza. A harmadik szintre érve az üvegtető azért lenyűgöz egy pillanatra. Ebédidő van, amikor gyerekként Budapestre kirándultunk, az egyik legkiemelkedőbb pontja az volt az útnak, hogy meglátogattuk a piros alapon sárga “M”-betűs gyorsétterem-láncot. Így teszek hát most én is, végtére pénteki pihenőnapi túrán vagyok. Miután megküzdök az óriás New York  burgerrel, bolyongok még egy kicsit az Office Depotban. Nem igazán tudom mit kéne venni, a végén mégis a kasszánál állok sorba. Az asztalokról kínált ínycsiklandó ételek, házi sajtok, fűszerek között egy kis standon halakat árulnak, kicsi, 60 sékeles műanyag akváriumban. “S tényleg kibírják ebben ?” – teszem fel a kérdést az eladónak. “Igen, igen, rá is van írva, az oldalára, hogy akvárium, ezt direkt halaknak gyártották!” – próbál meggyőzni az eladó. “Hol vannak ilyenkor az állátvédők?” – nyugtázom magamban, s a mozgólépcső felé indulok, elhessegetve a gondolatot, hogy egy aranyhallal osszam meg hajlékomat a hátralévő izraeli napokon.

Elhagyva a fogyasztói társadalom szentélyét, hazafelé veszem az irányt. Givatayim bevásárló-utcáin sétálok, elmellőzök a padon két magyarul beszélő  hölgyet, amit éppen munkaadóiknál praktizált takarítási szokásaikról diskurálnak. Lassan zárnak a boltok, az éttermek teraszairól szedik össze a székeket. Közeleg az ünnep. Mindenfelé színes kardvirágok (vagy valami hasonló). Miután  megvolt az egészséges napi testmozgás, felülök a 63-asra. Leszálláskor átnézek a túloldalra, valóban ott a digitális kijelző, nem képzelődtem…

Fennállásának hatvanadik évfordulóját ünnepelte a héten a Kol Israel, az izraeli rádió magyar adása – olvastam tegnap este a Facebookon. Nem volt belőle nagy sajtóhír, más, hazai oldalakon nem is futottam bele a kerek évfordulóról szóló beszámolókba. 15 perc naponta, magyarul, az éterben.

Fura, mióta az Interneten is hallgatható az adás, odahaza alig telt el olyan este, amikor ne kattintottam volna rá az oldalra. Mégiscsak más közvetlenül hallani a kinti eseményekről – gondoltam teljes meggyőződéssel. Amióta Izraelben vagyok, két-három alkalomnál többször nem vitt utam a rádió weblapjára, s az még véletlenül sem merült fel bennem, hogy esetleg “igazi” rádión hangolódjak rá az adásra. Kinek van este kilenc körül ideje rádiót “csavargatni”, amikor annyi minden van?

Emlékszem, először Miskolcon, a nagymamámnál töltött nyári szünetek alatt hallottam “Izrael magyar hangjáról”. Esténként bekapcsolta a régi, bútordarabként tisztelt, kis terítővel díszített készüléket, s meghallgattuk az ereci híreket. Egy évtizeddel később, kamasz fejjel a Svájcból kapott kétkazettás magnó antennáját ide-oda mozgatva próbáltam hallhatóvá tenni a rövidhullámon sugárzott műsort. Nagy harc volt minden este, hogy legalább egy-két percre élvezhető legyen a távolból érkező, sajnos akkoriban sem túl rózsás híráradat.

Most itt lenne az alkalom, aztán mégsem… kicsit olyan ez mint az Új Kelet. Amikor ott látod az újságosnál vagy a könyvüzletben, biztos megveszed, ha éppen elfogyott vagy már nem is rendelnek (mint a hozzám közeli boltban), azért nem indulsz neki a városnak, hogy felkutasd.

Az elmúlt hónapok alatt szinte egyetlen magyarul beszélő ismerőstől sem hallottam: “Este azt mondta a Kol Israel…”, s ez azért sajnos jelent valamit… Egyrészről a világháló, az ezernyi hírportál, tv-adó zajában, akkor amikor percről-percre követhetők a világ eseményei, nehéz, s talán picit reménytelen feladat is a készülékek elé csábítani a hallgatót 15 percre. Másrészt, mégis csak jó érzés, hogy van egy műsor, ami anyanyelvünkön készül nekünk, éljünk akár a diaszpórában, akár itt a Szentföldön.

“… Kedves Hallgatók, Önök a Kol Israel magyar adását hallották Jeruzsálemből, Izrael fővárosából… erev tov, Jerusalajim!”

Mit kívánhatok az adás készítőinek, legalább még 60 évet, bis 120!, s ha úgy jön ki a lépés, biztos belehallgatok,…

A csütörtök esték, az “amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra” jegyében a heti nagy-bevásárlás időszakai. A 61-es buszon teljesen véletlenszerűen hozom meg a döntést, a négy környékbeli szupermarket közül melyiket részesítsem előnyben. Van a kicsit messzebb lévő vadiúj, a parki óriási, a plázás mindig zsúfolt, és a közeli de nem esik útba. Múlt héten a kanyoni Mega-ban késztetést éreztem, hogy a kocsiba helyezzek egy akciós, három DVD-és Hupikék törpikék rajzfilmcsomagot. Na jó, bevallom, régóta filóztam már azon,  ha máshogy nem ragad rám a héber, talán meséket kéne nézni. Legalább négyszer, korábban is már majdnem beszereztem a kis kék apróságokat. Végül, sosem tettem a kosárba.  Szarvasi Negeves madrichként is picit túl infantilisnek találtam, hogy posztdoktorként rajzfilmeket vásároljak önmagam szórakoztatására.

Hupikékre sikeredett hát az előző sabesz. A kis kék erdei lények héber diskurzusa legalább elterelte a figyelmemet a szombat esti, a vendégház tulaja és az egyik renitens szomszéd közötti, folyosói “valóság showról”. Négy-öt epizód megnézése után egy elnevezés biztosan beíródott a szótáramba, Törppapát DARDA SZABÁNAK nevezik errefelé. Különös, amíg nem kezdtem a 133. blogbejegyzés írásához, eszembe sem jutott, hogy a Youtube-on is nézhettem volna héber meséket:

Igaz, mégis más az ágyam mellett látni minden reggel a DVD-és dobozt 🙂

Ha már a nyelveknél tartunk, kilenc hónap kemény kutatómunka eredményeként ráakadtam az első magyarul beszélő kollégára a nano-épületben. Teljesen véletlenül, épp  mintát vittem mérésre, egy eddig általam még nem használt műszerhez, amikor az előre egyeztetett megbeszélésen a laborvezető azt kérdezte, hogy angolul vagy magyarul beszéljünk-e? Azt szokták mondani, magyar szót mindenfelé hallhat az ember. Ezért sem fért a fejembe, miként fordulhat elő, hogy a kémia és a nanotechnológia területén még nem akadtam össze kárpát-medencei gyökerű tudóssal itt a kampuszon.

Mindezek mellett ezerrel pörög az izraeli hétköznapok mókuskereke. Rengeteg ötlet, feladat, kutatási kihívás jellemzi a nanos, csöppet sem szürke hétköznapokat. Ma reggel a szikrázó napsütésben káprázatos arcát mutatta Ramat Gan, repülni tudtam volna a boldogságtól, hogy itt lehetek… Aztán az egyetemi gyaloghídnál szembejött az első géppisztolyos katona, s én is visszaestem a földre a szárnyalásból.

Újra csütörtök, s hazafelé ismét betértem a szuperbe, ezúttal a vadiúj távoliba,… bizony, bizony, ez már egy másik történet…

U.i.: A tavasz megőrjítette a macskákat. A héten két verbális támadást is elszenvedtem. Az egyik esetben kedvenc padomon majszoltam az ebédre vett szendvicsemet, mikor elém állt egy négylábú, s félelmetes szuszogással részt követelt magának a sonkás kalácsból. Tegnap shvarmázás közben ugrott majdnem az asztalra egy folyamatosan nyávogó macsek… Ja, s az itteni cicák miért nem értik, hogy SICC!

Tel-Aviv HaShalom állomáson szálltunk le a vonatról. Nati és Dan már várt ránk az épület előtt, hazafuvaroztak Ramat Ganba. Volt még öt közös óránk a testvéremmel. A nekem  hozott dolgok kipakolása, egy-két hazaküldendő bőröndbe helyezése, nagy beszélgetés, közös pizzázás az Uziel utcában, egy étteremben, ahova kilenc hónapja terveztem már benézni.

Persze, ilyenkor száguldanak a máskor oly lassan telő esti másodpercek. Eljött a búcsúzás ideje. Legalább annyira hirtelen, mint mikor szeptemberben unokatestvérem esküvőjén köszöntem el szüleimtől és bátyámtól. Akkor ők továbbmentek Jeruzsálembe, én meg Ramat Gan felé. Harminc évesen a férfiembernek nem illik meghatódnia, próbáltam hát én is erős lenni. Lekísértem Tomit a Negba utcára, megöleltem, s már jött is a gépkocsi. Lehitraot! – integettem, mikor tovagördült. Ott álltam még pár percig a tel-avivi éjszakában, lágy szellő fújdogált a kihalt utcában. Hát ismét egyedül maradtam, távol a biztonságot adó otthontól, a családtól… – lett rajtam úrrá némi szomorúság.

Pár óra múlva csörgött a telefonom, a Ben Gurion Repülőtérről hívott. Meghagytam neki, jelezze, ha az útlevél-vizsgálat után lefelé baktat a tranzit rotundájához. Aludni amúgy se nagyon tudtam, filmszerűen peregtek le az elmúlt 4,5 nap együtt töltött kalandjai. Azon törtem a fejem, mit és hogyan írok majd le a Posztdok Naplóba.

Mire beértem másnap az egyetemre, már le is szállt Pesten. Várunk valamit, s az pillanatok alatt tovarepül. A lényeg, minden percet hasznosan töltöttünk, “rekordszámú” találkozónk volt, jégszobrokat láttunk, villamosoztunk, s sajna a déli rakétákból is kijutott (ezt szívesen kihagytuk volna). Vasárnap volt, új hét, új élmények, de ez már egy másik történet… Kedves Tomi, köszönöm, hogy jöttél, TODA!!!