Hírek

Nehéz fába vágom a fejszémet, amikor arra vállalkozom, hogy az elmúlt tíz nap történéseit blogba vessem. Egy bejegyzés biztos nem lesz elég az élmények feldolgozására,… óránként, félóránként írhattam volna a posztdok naplóba. Nem tudom, van-e olyan természetfeletti erő, amely olvassa a virtuális kis füzeteket, s ha elég sokszor gépelünk le egy szót, akkor azt előbb vagy utóbb valósággá változtatja… Vajon hány embernek adatik meg, hogy távol az otthonától egyszer csak betoppan 24 barátja, s együtt tölthetnek majd másfél hetet…

Péntek reggel minden szokás szerint indult: sokáig alvás, kis házimunka, naplóírás, nanopaprikázás, Hitközségi Híradó szerkesztgetés… Dél körül elkezdtem az órát figyelni: “Még öt óra és kezdődik!” – jegyeztem meg a Facebook üzenőfalán… Három előtt elindultam, irány Tel-Aviv. Ez az út kicsit más volt, mint a rokonlátogatóba vagy a HaShalom állomásra igyekvők: “Milyen lesz, felülmúlja majd a tavalyi londonit, az azt megelőző berlinit vagy prágait? Ki jön a végén? Lesznek új arcok?” – cikáztak a gondolatok a fejemben.

A Metropolitan szálloda már nem volt ismeretlen számomra, 2010-ben a komáromi csoporttal  pont itt laktunk. “A 714-es szoba, a társaim már megérkeztek” – nyomta a kezembe a mágneskártyát a recepciós. Odafent az ágyamon egy felirat fogadott három hazai csoki és ostyaszelet társaságában: “SZIA PASZTI!” Dávid gondoskodott arról, hogy az idei szarvasi korcsoportvezető szeminárium igazán emlékezetesen induljon. Volt még egy óra a hivatalos program kezdetéig. Gondoltam lenézek a tengerhez. A liftben összeakadtam Steve-vel, az informális oktatási programok nagymesterével, akit London óta nem láttam. Csupán az előtérig jutottam, letáboroztam az ismerősöknél. A portások furán méregették, kik lehetnek ezek az emberkék, akik kb. minden öt percben felugranak, s kitörő lelkesedéssel üdvözlik a forgóajtón éppen betoppanó régnemlátott barátjukat. Már pont nekiindultam volna, amikor ismételten érkezett valaki Moszkvából, Belgrádból, Kassáról… Végül azért Barbival kiszaladtunk pár perce a Földközi-tengerhez. Visszafelé beugrottam az AM:PM-be egy kis BAMBA-ért, Dávidnak, ajándékba… Öt óra, kezdünk. Együtt a csapat, gyertyagyújtás, majd a szombat köszöntése, a Kabbalat Shabbat veszi kezdetét. Az első meglepetés, az imát Tomi rabbi vezeti, aki pont itt telel a városban… Mintha csak ott lennénk a Körös parton a kilencvenes években… A Tzadik Katamarnál és az Oseh shalomnál könnyekkel küszködöm,… “Csípjenek meg, álmodom!?” – ilyen csak a mesékben van, a jó öreg Szarvas-feeling lengi be a szállodai teret, 2300 km-re az Imateremtől… Velünk van még néhány régi arc, FalTam, Chris, Artem, Tomi rabbi családja… Közös vacsora, a tábortéma ismertetése, játékok minden mennyiségben. Ünnep van, számomra a posztdoki szombatok szombatja…

Reggeli sok beszélgetéssel, az elengedhetetlen hevruta (párban tanulás), tábori problémák megvitatása. Délután séta a tengerparton, hosszú, “már nagyon hiányzott” beszélgetés egy padon a pálmafák alatt korcsoportvezető társammal. Frici zseniális foglalkozása, majd a tengerparti Havdala… 24 órája vagyunk együtt Kelet-Közép-Európa különböző szegleteiből, de még mindig hihetetlen, hogy ez valóban megtörténik velem. Esti program gyanánt Tel-Aviv Game. Kis csapatokban vesszük nyakunkba a várost, feladatokat oldunk meg, borítékokat keresünk, az utca emberétől kérünk segítséget. A 100-as, városnéző buszon pár hónapja elhangzott információkhoz képest egészen új arca tárul fel a városnak. Három óra szaladgálás, a pontversenyben utolsók vagyunk, de a közösségi élményben szerintem elsők.

Korán kelünk, no de erről majd legközelebb…

Kedd óta gyűlnek a fejemben a gondolatok, amelyeket elektronikus naplómba szeretnék lejegyezni. Már megvan a cím “Beköszöntött…”, csak ez a fránya 24 óra bizonyul időről időre kevésnek.

Ülök a két oldalt hatalmas ablakokkal szegélyezett laborban. Miközben a pásztázó alagútmikroszkóp atomi léptékben hegyes tűszondája pontról pontra lépeget a minta felett, tekintetem néha elkalandozik a tel-avivi felhőkarcolók irányába. Csak a másodikon vagyunk, milyen jó lehet a tizediken dolgozni, onnan kis szerencsével még a tenger is látható. Pár perc múlva újra kelet felé pillantok… de a tornyokat már nem látom. Hé, hová tűntek??? Egyre borultabb az idő, tíz perc múlva már a ramat gani magasházak is kezdenek hiányozni a megszokott látképből. Esni nem esik, mi lehet ez a házakat elvarázsló jelenség? Beköszönt Tel-Avivba a hamszin, a sivatagi homokvihar. Lassan már a négyes út túloldalán sem látszik semmi. Drasztikusan csökken a látótávolság, mindent t finom homokréteg lep be, a gyanútlan járókelő a szemén és a torkán érzi, hogy “valami van a levegőben”…

“Egyik kevésbé kiemelkedő, ám mégis oly kedves, manapság egyre népszerűbb ünnepünk, héber neve szerint Tu bisvát, svát hónap 15-ike, a fák újéve. Hajdan, az ősi Izraelben, ilyenkor ültették a fákat, mert a törvény előírta, hogy az első három évben nem volt szabad enni a fa gyümölcséből, a negyedik évben pedig fel kellett vinni a termést Jeruzsálembe, hogy amint azt a Talmud előírta “elárasszák friss gyümölccsel az ország fővárosát”. A fa gazdája csak az ötödik esztendőtől kezdve fogyaszthatta szabadon termését.” (forrás és további részletek itt)

Estére van egy bnei braki meghívásom, igen-igen Ági néni és Smuel bácsi hívott meg kis gombalevesre. Tubisvat ünnepe köszönt be. Nem a megszokott megállóban szállok fel, sétálok kicsit a negyedben. Elmellőzöm a sorompót, melyel az utcákat zárják le az autók elől szombatra, le kéne fotózni, de az “okostelefonom(?!)” már megint lemerült. Egy fekete kalapos bácsi három gázálarcos dobozzal mellőz el, miközben a 161-es buszra várok. Reménykedem, hogy nem a fokozódó közel-keleti helyzet miatt érezte úgy,  be kell szereznie ezeket.Kirándulás a STETLbe, mennyire más mint a szomszédos Ramat Gan, sokadszorra látom, de még mindig nem tudom feldolgozni…  Beszélgetés, szarvasi történetek, az izraeli és a magyarországi hírek megvitatása, vacsora és egy nagy tál 15 féle gyümölccsel, ahogy az ilyenkor illik.

A másnap egy kis sztrájkkal indul Izraelben, leáll a reptér pár órára, a hivatalok, a bankok, nem jár a szemetes. A buszok mennek, így semmi akadálya eljutni az egyetemre. Dolgos munkanap, majd fél hatkor megdöbbenve lépek ki a kapun. Vége a munkának, s még világos van odakint! Hihetetlen. Amikor a nappalok elkezdtek rövidülni, volt bennem egy kis félsz, hogyan jutok majd át esténként a gyaloghíd és a buszvégállomás között kietlen, nyulakkal és csúnyán néző macskákkal, néha hajléktalanokkal szegélyezett másfél utcányi pusztaságon. Elmúlt, vége, jönnek a hosszabb nappalok!

Mintakészítés, vizsgálat, mintakészítés, vizsgálat, pörög a kutatómunka. Neki kéne állni csomagolni,  valahogy nincs erőm… Majd holnap, na jó este, egy óra múlva, majd éjfélkor… Végül késő éjszaka bepakolok. A nyolcadik ing összehajtásánál már kiáltanék: ANYA HOL VAGY, SEGÍTS?! Lezárom a bőröndöt (2:15), holnap azaz ma indulás… No, ez már egy másik történet.

A mai bejegyzés története tegnap reggelre nyúlik vissza. A munkába beérve egy e-mail fogadott. Számomra ismeretlen egyetemista szeretett volna az Interneten beszélni velem: egy készülő projektjéhez online közösségi oldalak szerkesztőit interjúvolja, s ráakadt a Nanopaprikára. A címéből rögtön kiderült,  az egyik izraeli felsőoktatási intézmény hallgatója. Válaszomban jeleztem,  átmenetileg én is az országban tartózkodom, s ha kérdése van, a Skype helyett személyesen is találkozhatunk. Ma este sor került az eszmecserére egy ramat gani kávézóban. Az öt fős csapat két tagjával találkoztam.

A 61-es buszról ezúttal a városrész határánál szálltam le. Miközben a Harel Toronynál várakoztam, egyszer csak mintha egy ismerőst pillantottam volna meg. S láss csodát kedves pesti “szomszédom” Anna tartott felém. Tel-Aviv egy pontján, amerre még sosem jártam, belebotlok egy földimbe… Ettől már csak az volt még hihetetlenebb, hogy a két egyetemista közül az egyik Zürichben az unokatestvéremmel együtt gyerekeskedett…

Hát valóban keskeny híd az egész világ, nagyon keskeny…

Ma este az egyik Olvasóm azt írta, mostanában csupa szomorú bejegyzést lát tőlem… Jöjjön hát néhány vidám pillanat az elmúlt hétről. A “csaladi kör 2.0” fedőnevű akció kedden indult, amikor felkerekedtem, s hosszú szünet után beutaztam Tel-Avivba. A 61-es buszon mindig rádöbbenek, itt lakom 40-45 percre ettől a nyüzsgő metropolistól, s mégis oly ritkán teszem tiszteletem a felhőkarcolók tövében. Natihoz és Danhoz voltam hivatalos. Unokatestvérem vacsorára invitált. Pont itt volt az anyukája és a nagymamája is Zürichből. Végre ismét alkalmam volt egy kicsit németül beszélni,… Két nap múlva újra a belvárosban futottunk össze, együtt mentünk egy unokatestvér (azaz az én unokatestvérem unokatestvérének) az esküvőjére. A szerény, több mint 500-550 fős összejövetelt a Jeruzsálembe vezető 1-es út melletti Shores moshavban tartották. Posztdoktori nyolc hónapom alatt ez volt a negyedik szentföldi esküvő, amin részt vettem. Állófogadás, hüpe, kétfogásos vacsora, tánccal megszakítva, kis program, barátok köszöntője, desszert büfé… Aztán éjfél körül elkezd hazafelé indulni a násznép…

“A zsidó házasságkötésnek három elengedhetetlenül fontos kelléke van: a menyegzői sátor (jiddis szóval a hüpe), a házasságlevél (a ketuba) és a gyűrű. ” (forrás és további részletek itt)

Fél kettőre értem vissza Ramat Ganba, de nem jutott sok idő az alvásra, reggel már indultam is délre. Shafir moshavban gyűlt össze a család a nagypapa – nagymamám testvére – halálának évfordulóján. Kis kerti ebéd, egy unoka visszaemlékezése a szabáról (nagyapa héberül). A fel s alá rohangáló dédunokák hada jelzte az 1948 óta megtett – gyakran nem is annyira könnyű – utat… Együtt indultunk a temetőbe. Megemlékezés, majd a közeledő sabesz miatt Ashkelon felé vettük az irányt.

Este szombat-köszöntés, családi vacsora.

Másnap reggel sokáig alvás, majd előre nem tervezett fürdőszobába szorult nagymama-mentő akció a közelben. Ünnepi ebéd, pihenés, olvasás, Havdala, fél hétkor indulás az állomásra. 19:08 – harmadik vágány, kigördül a gyors Tel-Aviv felé, vissza a dolgos hétköznapokba…

Az ember másfél napra elhagyja az Internet világát, s mindeközben annyi minden történik, hogy blogger legyen a talpán, akinek sikerül lépést tartania az új fejleményekkel.

Ha az elmúlt évtizedekben Izraelbe indult vagy onnan érkezett egy-egy ismerős, a Mikor?-t követő második kérdés minden bizonnyal az volt: MALÉV-vel vagy ELAL-lal? Az utazó fél szemmel mindig a két légitársaság elektronikus hírleveleit leste, van-e véletlenül egyiknél, másiknál valamilyen Ben Gurionra szóló akció. A tervezett repülés előtt egymást követően ütötte be a böngészőbe a http://www.malev.hu-t és a http://www.elal.co.il-t. Összehasonlította a két viteldíjat, majd döntött.

12 izraeli utam kb. félénél választottam a “hazai” légitársaságot, a MALÉV-ot, ahol magyarul kérhette az ember az ételhez járó Sió narancslevet.

Amikor egy-egy kirándulásról, szakmai útról hazatérőben megpillantottam a madridi, zürichi, brüsszeli vagy londoni terminál épülete felé guruló kék orrú Boeing-ot, félig már otthon éreztem magam.

A legemlékezetesebb MALÉV utam az isztambuli járathoz kötődik. 2005 szeptemberében Laci kollégámmal együtt egy törökországi konferenciára küldött ki a témavezetőnk. Mindkettőnknek ez volt az első “szolgálati útja” az MTA Kémiai Kutatóközpontból, az első külföldi szakmai megmérettetés. Munkatársam ekkor repült először. Kőbánya-Kispesten találkoztunk kora reggel, kicsit furán festettünk a két posztertartóval a vállunkon. Laci nagyon izgatott volt, az ablaknál kapott helyet. Lelkesen leste a monitoron merre járunk, s percenként kommentálta az ablakból látottakat. Teljes nyugalomban ültem mellette , s a végén már csak egyetértő bólintással nyugtáztam a tőle hallottakat. Amikor megérkeztünk a KOC University lenyűgöző, tengerre néző kampuszára, hirtelen nagyon lelkes lettem. S miközben a tájat csodáltam, Laci csak beletörődve bólogatott mellettem, mint azt pár órája még én tettem ott fenn a MALÉV-gépen.

Van egy nagyon kedves barátom, az apukája hosszú éveket húzott le a MALÉV-nál. Amikor náluk vendégeskedem, mindig az az érzésem, egy repülőtéren járok, biztos vagyok benne, hogy ezaz öt betű nekik többet jelent egy munkahelynél. Mindenfelé modellek, plakátok, emléktárgyak, még a telefon csengése is a légitársaságot idézi… Nem lehet könnyű nekik ezekben az órákban 😦

Elszállt a MALÉV, s vele együtt egy korszak is… de az emlékek, egy-egy stewardess mosolya velünk marad örökre, s sokáig halljuk még a Malév-szignált a fülünkben: