Pár nap szünet után végre sikerült időt szakítani egy kis blogolásra. Hamarosan majd arról, mi is történt az elmúlt héten, előtte következzen azonban egy soha el nem mondott havdalai történet.
“A Hávdálá jelentése „elválasztás”. Amikor beköszönt a Sábesz vagy az ünnep, egy pohár borra mondott kiddussal jelezzük, hogy valami különleges és szent kezdődött. Amikor vége a Sábesznak vagy az ünnepnek, a Hávdálával emlékezünk rá, hogy különbséget kell tenni a szent és a mindennapi, a világosság és a sötétség, a zsidó nép és többi népek, a szombat és a hétköznapok között. A Hávdálá tehát ugyanolyan fontos része a sábeszi szertartásoknak, mint a kiddus”(forrás és további info itt)
Ezen a hétvégén zajlik ugyanis 2000 óta az első olyan szarvasi madrich-képzés, amelyen nem veszek részt. Az utóbbi években az a megtiszteltetés ért, hogy a havdalai előtti rövid, általában megható történetet én mondhattam. Pár napja írt az egyik “utódom”, lenne-e ötletem, egy-két gondolatom a szombat estére. Íme:
Kedves Barátaim!
Újra együtt vagyunk, ismét megállunk néhány pillanatra, hogy elköszönjünk az ünneptől, s teljes lendülettel nekivágjunk az új hétnek. Kezünkben a gyertya, talán már a szegfűszeg is körbeért. Együtt, közösen választjuk el a Sabatot a hétköznapoktól.
A mai történet ezekről, a bizonyos közös pillanatokról szól. Nézzetek körbe, jegyezzétek meg az arcokat! Szarvason sosincs két azonos turnus, két azonos madrich-csapat a korcsoportban. Ugyanabban az összetételben, mint tavaly vagy tavalyelőtt, nem térnek vissza egyetlen nyáron sem újra a chanichok. Ez a havdalai kör egyedi és megismételhetetlen.
Ha madrichi pályafutásom alatt elkövettem egy nagy hibát, az pont az volt, hogy nem tudtam élvezni ezeket a pillanatokat. Hosszú időbe, talán egy évtizedbe is beletelt, mire beláttam, nem szabad mindig a múlton töprengeni, visszaidézni, mi, s hogyan volt a tavalyi képzésen, a két évvel ezelőtti nyár második estjének korcsoport programján. S azon sem érdemes sokat dilemmázni, mi történik majd akkor, ha egyszer abbahagyom. Miközben ezeken agyaltam, ezrével szaladtak el mellettem a visszahozhatatlan, megismételhetetlen tábori másodpercek. Nem tudtam önfeledten örülni egy sikeres peulának, esti programnak, mert rögtön egy korábbi foglalkozáshoz próbáltam mérni. A kupolai táborszintű programok varázsát elnyomta egy-egy emlékkép a múltból. Miközben átkarolva körbesétáltam takarodó után a táborban a madrich-lánnyal, aki nagyon közel állt a szívemhez, óhatatlanul az kattogott az agyamban, mi lesz, ha majd két nap múlva vége a Körös-parti nyárnak.
Tavaly februárban személyesen is itt álltam a körben, s 100%-ig biztos voltam benne, hogy jönnek szép sorban a következő Havdalák: márciusban, a pre-campen, a turnus alatt. Tavaszi jött is, de a többi kimard. Még az év kezdetén bevéstem a munkahelyi asztali naptáramba a nyári dátumokat.
Május elején kaptam egy posztdoktori ösztöndíj-ajánlatot Izraelbe. S hogy mi volt az első gondolatom: De mi lesz akkor Szarvassal? Alig három hét maradt az előkészületekre, döntésre, s már indult is a repülő. Előző délután még ott ültem a képzést záró nagy korcsoportgyűlésen Fricinél. Amikor felálltam, elköszöntem, s kiléptem a lakásból, a liftben lefelé már könnyekkel küszködtem… Azokra a pillanatokra gondoltam, amelyektől most megfosztom magam. Az erkélyről utánam kiabált még Lantai Dávid, ha jól emlékszem, Barbival. Hátrafordultam, felintettem… ez volt az egyik legnehezebb elköszönés.
Pár hónappal később, amikor a ramat gani íróasztalomon a precamp hetére fordult az otthonról hozott naptár, ott állt nagy fekete betűkkel SZPC. Szívem szerint kisétáltam volna a Dohányhoz, talán még buszlistát is küldött volna Sasha. Végül azzal nyugtattam magam, az egyetemi vizsgaidőszak alatt is előfordult talán egyszer, hogy teljesen kimaradt az előkészítő hét. Nem baj, jön majd maga turnus.
Vasárnap reggel korán keltem, s nem csak az izraeli munkahét kezdete miatt. Pedig idén nem is kellett kimetróznom a Dózsa György útra. Még a szarvasi buszok indulása előtt beértem a munkahelyemre. Az órára pillantva megjegyeztem, igen kb. most érkeznék a térre, szokás szerint jóval mindenki más előtt. Leülnék a csomagomra, nézném az érkező autókat, ismerős arcokat keresnék. Aztán Frici és a buszlista, Negeves szülők és apróságok rohama a felszállásnál… A főnököm lépett be az irodába: „Everything ok?” – tette fel a szokásos reggeli kérdést. „Kol beseder” – sóhajtottam egy hatalmasat.
S hogy mi a havdalai tanulság? Azok a bizonyos közös, most átélt pillanatok… nem több és nem kevesebb!
Integráló hétvégén vagyunk. Kedves új csapattagok! Hogy miért érdemes szarvasi madrichnak lenni? Tegnap este üzenetet kaptam Vikitől. Egyetemista Angliában, s pont kémiát tanul – írta a Facebookon. Egyetemista? Hisz most volt chanichunk a Negevben egy-két éve, azóta nem is beszéltem vele.
Még chatelünk, mikor felugrik egy másik ablak. Davcsi ír Pestről, jövő héten alijázik… Davcsi, hat-hét évesen még meg kellett nyitni neki a zuhanycsapot az első csoportunkban, 2000 nyarán. Nos, hát ezekért a pillanatokért érdemes!
Újra együtt vagyunk, együtt mert ezekben a pillanatokban az én kezemben is ott a gyertya, a szegfűszeg, s ha fizikailag távol is, lélekben oly közel viszem át azt a bizonyos Frici féle ízt, fényt, illatot az ünnepből a hétköznapokba.
Savua tov, Jó hetet!
Paszti
KISPASZTI WEB 