Hírek

Vegyészkedés...

posztdok napló 116. – egy el nem mondott havdalai történet

Havdalai történetmesélés 2011-ben a Balaton partján (foto by Sasha)

Pár nap szünet után végre sikerült időt szakítani egy kis blogolásra. Hamarosan majd arról, mi is történt az elmúlt héten, előtte következzen azonban egy soha el nem mondott havdalai történet.

“A Hávdálá jelentése „elválasztás”. Amikor beköszönt a Sábesz vagy az ünnep, egy pohár borra mondott kiddussal jelezzük, hogy valami különleges és szent kezdődött. Amikor vége a Sábesznak vagy az ünnepnek, a Hávdálával emlékezünk rá, hogy különbséget kell tenni a szent és a mindennapi, a világosság és a sötétség, a zsidó nép és többi népek, a szombat és a hétköznapok között. A Hávdálá tehát ugyanolyan fontos része a sábeszi szertartásoknak, mint a kiddus”(forrás és további info itt)

Ezen a hétvégén zajlik ugyanis 2000 óta az első olyan szarvasi madrich-képzés, amelyen nem veszek részt. Az utóbbi években az a megtiszteltetés ért, hogy a havdalai előtti rövid, általában megható történetet én mondhattam. Pár napja írt az egyik “utódom”, lenne-e ötletem, egy-két gondolatom a szombat estére. Íme:

Kedves Barátaim!

Újra együtt vagyunk, ismét megállunk néhány pillanatra, hogy elköszönjünk az ünneptől, s teljes lendülettel nekivágjunk az új hétnek. Kezünkben a gyertya, talán már a szegfűszeg is körbeért. Együtt, közösen választjuk el a Sabatot a hétköznapoktól.

A mai történet ezekről, a bizonyos közös pillanatokról szól. Nézzetek körbe, jegyezzétek meg az arcokat! Szarvason sosincs két azonos turnus, két azonos madrich-csapat a korcsoportban. Ugyanabban az összetételben, mint tavaly vagy tavalyelőtt, nem térnek vissza egyetlen nyáron sem újra a chanichok. Ez a havdalai kör egyedi és megismételhetetlen.

Gyertyaosztás 2011 (photo by Sasha)

Ha madrichi pályafutásom alatt elkövettem egy nagy hibát, az pont az volt, hogy nem tudtam élvezni ezeket a pillanatokat. Hosszú időbe, talán egy évtizedbe is beletelt, mire beláttam, nem szabad mindig a múlton töprengeni, visszaidézni, mi, s hogyan volt a tavalyi képzésen, a két évvel ezelőtti nyár második estjének korcsoport programján. S azon sem érdemes sokat dilemmázni, mi történik majd akkor, ha egyszer abbahagyom. Miközben ezeken agyaltam, ezrével szaladtak el mellettem a visszahozhatatlan, megismételhetetlen tábori másodpercek. Nem tudtam önfeledten örülni egy sikeres peulának, esti programnak, mert rögtön egy korábbi foglalkozáshoz próbáltam mérni. A kupolai táborszintű programok varázsát elnyomta egy-egy emlékkép a múltból. Miközben átkarolva körbesétáltam takarodó után a táborban a madrich-lánnyal, aki nagyon közel állt a szívemhez, óhatatlanul az kattogott az agyamban, mi lesz, ha majd két nap múlva vége a Körös-parti nyárnak.

Tavaly februárban személyesen is itt álltam a körben, s 100%-ig biztos voltam benne, hogy jönnek szép sorban a következő Havdalák: márciusban, a pre-campen, a turnus alatt. Tavaszi jött is, de a többi kimard. Még az év kezdetén bevéstem a munkahelyi asztali naptáramba a nyári dátumokat.

Május elején kaptam egy posztdoktori ösztöndíj-ajánlatot Izraelbe. S hogy mi volt az első gondolatom: De mi lesz akkor Szarvassal? Alig három hét maradt az előkészületekre, döntésre, s már indult is a repülő. Előző délután még ott ültem a képzést záró nagy korcsoportgyűlésen Fricinél. Amikor felálltam, elköszöntem, s kiléptem a lakásból, a liftben lefelé már könnyekkel küszködtem… Azokra a pillanatokra gondoltam, amelyektől most megfosztom magam. Az erkélyről utánam kiabált még  Lantai Dávid, ha jól emlékszem,  Barbival. Hátrafordultam, felintettem… ez volt az egyik legnehezebb elköszönés.

Pár hónappal később, amikor a ramat gani íróasztalomon a precamp hetére fordult az otthonról hozott naptár, ott állt nagy fekete betűkkel SZPC. Szívem szerint kisétáltam volna a Dohányhoz, talán még buszlistát is küldött volna Sasha. Végül azzal nyugtattam magam, az egyetemi vizsgaidőszak alatt is előfordult talán egyszer, hogy teljesen kimaradt az előkészítő hét. Nem baj, jön majd maga turnus.

(kép forrása: Internet)

Vasárnap reggel korán keltem, s nem csak az izraeli munkahét kezdete miatt. Pedig idén nem is kellett kimetróznom a Dózsa György útra. Még a szarvasi buszok indulása előtt beértem a munkahelyemre. Az órára pillantva megjegyeztem, igen kb. most érkeznék a térre, szokás szerint jóval mindenki más előtt. Leülnék a csomagomra, nézném az érkező autókat, ismerős arcokat keresnék. Aztán Frici és a buszlista, Negeves szülők és apróságok rohama a felszállásnál… A főnököm lépett be az irodába: „Everything ok?” – tette fel a szokásos reggeli kérdést. „Kol beseder” – sóhajtottam egy hatalmasat.

S hogy mi a havdalai tanulság? Azok a bizonyos közös, most átélt pillanatok… nem több és nem kevesebb!

Integráló hétvégén vagyunk. Kedves új csapattagok! Hogy miért érdemes szarvasi madrichnak lenni? Tegnap este üzenetet kaptam Vikitől. Egyetemista Angliában, s pont kémiát tanul – írta a Facebookon. Egyetemista? Hisz most volt chanichunk a Negevben egy-két éve, azóta nem is beszéltem vele.

Még chatelünk, mikor felugrik egy másik ablak. Davcsi ír Pestről, jövő héten alijázik… Davcsi, hat-hét évesen még meg kellett nyitni neki a zuhanycsapot az első csoportunkban, 2000 nyarán. Nos, hát ezekért a pillanatokért érdemes!

Újra együtt vagyunk, együtt mert ezekben a pillanatokban az én kezemben is ott a gyertya, a szegfűszeg, s ha fizikailag távol is, lélekben oly közel viszem át azt a bizonyos Frici féle ízt, fényt, illatot az ünnepből a hétköznapokba.

Savua tov, Jó hetet!

Paszti

Vegyészkedés...

posztdok napló 115. – a magánynak nincsenek GPS-koordinátái

Túl vagyunk egy újabb szentföldi hétvégén… 48 órán, amikor az ember megpihen a munkával teli hétköznapok után. 48 óra, amit, ha nem utazással és vendégeskedéssel tölt a posztdoktor, többnyire marad a házimunka, takarítás, mosás és az alvás. Ja és azok a bizonyos gondolatok… percek, amikor leperegnek az eddig átélt élmények, jövőbeni tervek…

“A magánynak nincsenek GPS-koordinátái” egyike azon címeknek, amelyek még a nyár elején jutottak az eszembe. Szép lenne csak pozitív dolgokról blogot írni, de egy idő után kevésbé tűnne hitelesnek,… S hogy mikor is jutott eszembe ez a bejegyzés-téma… Ha felteszem a kérdést, melyik az a napszak, amely a legnehezebb itt a távolban, a válasz egyértelműen az este lenne: amikor kilépsz az egyetemről, lassú, egyre nehézebb léptekkel elmész a buszig, vársz a megállóban, megváltod a jegyedet, végigutazol a már jól ismert kilenc megállón, leszállsz, felsétálsz a Negba utca végére, átvágsz a zebrán, látod a zöldségesnél reggel óta érintetlenül heverő citrus-halmokat, lebaktatsz a kutya és macska sz…os Hamelech Josefen, majd fel a 25 lépcsőn, a kék kulccsal kinyitod a bejárati ajtót, elszörnyedsz a vendégház előterébe bezsúfolt távol-keleti giccs áradattól és a megszokhatatlan illatú légfrissítőtől, megérinted a mezüzét az ajtófélfádon, rátalálsz a megfelelő kulcsra, benyitsz, belépsz és magadra zárod az ajtót.

Ennyi, kiléptél Izraelből, s még a Ben Gurionra sem kellett kitaxiznod. Pár négyzetméternyi térben mozogsz, amely leszámítva a tv-adás héber nyelvét bárhol lehetne… Pesten, Komáromban,… Csak elfordítod a kulcsot odabentről, s ott vagy a nagy űrben. Egyedül, magányosan. S bár biztos jön majd egy-két skype hívás, s rád ír valaki az 1000 Facebook ismerős közül, a Nanopaprika 5300 nanobarátjából… a hűtőben mégis csak magadnak keresel valami vacsorafélét.

Hát igen, olyan csak az amerikai mozikban van, hogy valaki egyszerre sikeres kutató, közösségszervező, ifjúsági-vezető, tudománynépszerűsítő, webmester, újságíró, blogger, s mellette még a magánélete is kiegyensúlyozott… Persze tudom, vacsi után neki kéne vágni Tel-Avivnak, társaságot, barátokat, barátnőt keresni… Mondta is múltkor az egyik operátor odabent, aki a posztdok-létről faggatott, hogy azt ne várjam, hogy valaki egyszer majd bekopogtat a ramat gani szobám ajtaján.

23:06, lassan ideje befejezni az elmélkedést, reggel vár a tudomány… meg amúgy is mit gondolsz kedves KisPaszti? Az Olvasóidnak talán nincs elég saját családi, munkahelyi, megélhetési, egészségügyi gondjuk, bajuk… Inkább írjál csak a szép és érdekes dolgokról. Na jó, tov beseder!

/a felső kép forrása: Internet/

Vegyészkedés...

posztdok napló 114. – hagyomány és tudomány

Órák óta ülök az atomi erőmikroszkóp (AFM)* képernyője előtt,… nyílik az ajtó, a laborvezető lép be egy úr kíséretében. Van nála egy maroknyi mezüze**. Elmondja az áldást, s felhelyezi a január elején berendezett új pásztázó tűszondás mikroszkópiai (SPM) szoba ajtófélfáján a pergamentet rejtő kis tokot. Nincs nagy felhajtás, csak mi hárman vagyunk tanúi a “tudomány- és vallástörténeti” eseménynek. Néhány pillanat, amikor a tradíció randevút ad a nanotechnológiának. Felemelő érzés a nagy találkozás szemtanújának lenni!

Pár perc múlva ismét visszatér a főnök, s mosollyal az arcán csak annyit mond: “András, most már tényleg csak sikeres lehet a kutatás!” 🙂

*MEZÜZE: Az egyik legismertebb vallási jelkép a hívő zsidók ajtófélfáin található kis doboz, a mezüze. Ez a héber szó egyszerűen ajtófélfát jelent, mert a mózesi törvény már ősi időben elrendelte: és írjátok azokat házad és kapuid ajtófélfáira. Éppen ezért a dobozban található kis pergamen (héberül kláf) lapon a legfőbb zsidó imádság, a “Halljad Izrael” első két szakaszát találjuk, kézzel írt kalligrafikus héber betűkkel. (forrás és további részletek a szócikkre kattintva)

**AFM /atomic force microscope – atomi erőmikroszkóp/: Az atomi erőmikroszkóp (AFM) a nanotechnológia egyik legfontosabb vizsgálati és manipulációs eszköze.A pásztázó szondás módszerek a XX. század végén alakultak ki. Az első ilyen technikát, a pásztázó alagútmikroszkópot (STM-et) Binnig és Rohrer találták fel 1981-ben. Az új mikroszkóp olyan áttörést hozott az atomi és nanométeres skálájú felületi struktúrák vizsgálatában, melyet 1986-ban Nobel-díjjal jutalmaztak. Ezt követően gyors ütemben jelentek meg további pásztázó szondás módszerek, köztük az atomi erőmikroszkóp (AFM, 1986). A pásztázó szondás módszerek közös tulajdonsága, hogy egy mikroszkopikus méretű szonda pásztázza a vizsgálandó felületet. Az AFM esetén a hegyes tű és a minta közt fellépő erőt mérjük. (forrás és további részletek a szócikkre kattintva)

Vegyészkedés...

posztdok napló 113. – Az a szép, az a szép, akinek…. pénteki kalandok

Amikor a középiskolai nano-foglalkozásra igyekeztem csütörtök este, s elmellőztem az egyetemi kampusz kilátótornyát – amelyről még mindig nem sikerült kiderítenem, hogy egyáltalán látogatható-e – biztos voltam abban, a program után jön a jól megérdemelt pihenés. A visszahúzódás ramat gani kuckómba. Hajnali 1:26-kor, a 112. blogbejegyzés megszületésekor, még mindig 100%-osnak vettem, az előttem álló a két napot Tel-Avivban töltöm.

Tíz előtt pár perccel megcsörrent a telefonom. A másod unokatestvérem hívott. “Ma fel kell téged vennem hazafelé menet!” – mondta oly határozottan, s nem volt ellenvetés 🙂 Maradt hát hét órám a takarításra, mosásra, bevásárlásra. Elméletileg ez rengeteg idő, persze csak akkor, ha izraeli zord télben akaródzna kikelnie az embernek a j meleg ágyikóból.

A könnyebb végén ragadtam meg a rám váró feladatokat, a bevásárlással kezdtem. Egy apró 5 sékelest kerestem a kocsihoz indulás előtt vagy húsz percet. Volt minden más, 1-es, 2-es, 10-es, csak pont ötös nem. A pénteki zsúfoltságban elképzelhetetlennek tartottam, átverekedni magam a kasszához, hogy váltsanak nekem.

/kép forrása: Internet/

Igazából nem értem, miért nincsenek kosarakkal is felszerelve (öt darabnál többet még egyben sem láttam) a szupermarketek. Indult hát a stratégiai játék, hogyan lehet úgy megvenni minden fontosat és elengedhetetlent, hogy elférjen az ember két kezében. A megoldás kulcsa, vegyünk bármit is, a lényeg, hogy lapos, téglatest alakú csomagolása legyen. Félúton már elég nehézkes az egyetlen szabad kézzel újabb termékeket az egyre magasodó, másik kézben tartott toronyra helyezni. Csupán az a tény vigasztalt,  amúgy sem volt szabad kocsi a bolt előtt. A hatos ásványvíz már csak fizikai fájdalmat okozva lógott a két fennmaradó szabad ujjamon.

A kasszás néninek még sikerült rám tukmálni egy csomag akciós pisztáciát, jön a Sabat, legyen neki egy jobb szombatja, gondoltam.

Rövid vizit egyik kedvenc boltomban, a közeli könyvesnél ajándékot keresve. Házimunka, s már úton is voltunk dél felé.

Igazi békebeli családi vacsora, kidussal, úgy ahogy az illik. Az est folyamán egyszer csak magyar szavak ütik meg a fülem nem várt irányból:

Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék,… – énekli az öt éves unoka.

Vegyészkedés...

posztdok napló 112. – “Are you dr. Paszternák?”

"Dr. András Paszternák, researcher and founder of Nanopaprika, a global community dedicated to nanotechnology" NanoChannels Facebook oldal

Szerdán, este hatkor taxiba vágom magam a Bar Ilan Egyetem főkapujánál. Dolgos munkanapot tudva a hátam mögött, Bat Yam felé veszem az irányt.

Még tavasszal futottam össze Pesten az ORT-iskolahálózat néhány, pedagógiai fejlesztésekért felelős munkatársával, akik élénk érdeklődést mutattak a Nanopaprika iránt. Ők most az Európai Unió támogatásával megvalósuló NanoChannels program koordinátorai. A középiskolásokat és a felnőtteket megszólító projekt célja, hogy párbeszéd induljon a nanotechnológiáról a társadalom, a kutatók és a döntéshozók között. A virtuális térből kilépve, iskolai programok keretében vitatják meg e tudományág aktuális kérdéseit a fiatalok. A 20 részes sorozat első két állomása Izraelben volt, s mint meghívott “szakértő” részt vehettem mindkét nyilvános estén.

Lassan araszolunk a kora esti dugóban, kezemben egy nyomtatott térkép, amelyet azért néha kölcsönkér a sofőr. Kis téren szállok ki, körben három iskola. Melyik lehet az enyém… ec pec kimehetsz… Elsőre megtalálom, a biztonsági őr rögtön az előadóteremhez vezet. Őszintén szólva, nincsenek nagy elvárásaim. Mit lehet este hétkor nanotechnológiáról beszélni, no ne vicceljünk – gondolom elhamarkodottan.

Belépve a terembe megdöbbenek, mindenfelé lelkes kis hetedikesek, akik szemében ott lobogott az a bizonyos tudás iránti vágy. Egyetemistákat leköröző komolysággal és elszántsággal készülnek a fél óra múlva kezdődő bemutatóra.

Az előcsarnokot a diákok nanotechnológiával kapcsolatos munkái töltötték meg. Miközben az igazgatónő teát készít a brüsszeli “szakértőkollégának” és nekem, néhány kisdiák lép oda hozzánk. “Are you dr. Paszternák?” – teszi fel a kérdést az egyikük… s lelkesen a kinyomtatott dolgozatát rejtő asztal felé invitál… Ebbe a dr. Paszternákba szó szerint beleremegek… Ki? Nem, én csak az a komáromi, Szarvas-függő Kispaszti vagyok a Pusztaszeri úti kutatóközpontból – nyugtázom (magamban) minden álszerénység nélkül.

Megkapom a kérdéseket, amelyekről majd véleményt kell mondanom a vita során. 25 perc, ki kéne ötleni valami frappánsat, korosztálynak megfelelőt, a kutatási témáimtól elég távol eső területen. Akasztják a hóhért,… s mindezt angolul, úgy, hogy kb. 10 perc múlva azért el kell mondanom a tolmácsolást végző srácnak, kb. mit mondok majd…

Nincs menekvés, kezdődik a program. Táncos, énekes indítás… egy pillanatra, mintha a Körös-parti Kupolában lennék (no ez már tényleg beteges!). Fotóznék egyet-kettőt a blog Olvasóinak, de lemerül a telefonom. Pár beszéd a koordinátoroktól, iskolaigazgatótól. Ezt követően a diákoké a főszerep. Három-három gyerkőc diskurál egymással, a nanotechnológia orvosi alkalmazásait pártolók csapata csap össze az ellenzők táborával. Záporoznak az érvek, ellenérvek. Az ORT-os kutatási központ igazgatója töretlenül fordítja mellettem a hébert angolra. Néhány észrevétel érkezik a nézők soraiból is. Jön az első kérdésem. Felpattanok, a közönség felé fordulok. Telt-ház van, közel 90 iskolás és szülő tölti meg a színháztermet. Erev tov…, kezdem stílszerűen, majd angolra váltok. Magam sem hiszem, hogy itt állok, s beszélek…

A második kérdést, már magabiztosan válaszolom meg… Nem hiába, ragadt rám valami azért a Békében, a Selyében, az ELTE-n és az MTA KK-ban…

Zárásként remek előadás egy fizikustól, mindenről, ami nano. Oklevél osztás a résztvevő diákoknak…

Hogy csinálták? Mivel tudtak ennyire belelkesíteni tanulót, szülőt? Este héttől-kilencig nanotechnológia!?  Ezt a motivációs készséget hasznos lenne elsajátítani!

24 óra múlva ismét sárga lámpás fehér autót próbálok fogni az egyetem előtt, az úti cél ezúttal Ramat Gan. Bár 30 perc van már csak a kezdésig, megelőzöm az ORT csapatát. A helyi pedagógus kávézni invitál, amit ezúttal is teára váltok.  Az anyukája Szlovákiából származott, szinte földimnek érzem. Tegnaphoz képest megnőttek a gyerekek, ők már tizedikesek. Húúú,… itt már nehéz keresztkérdések is jöhetnek, bizonytalanodom el pár nanoszekundumra. Megkapom a kitűzőm, amin az áll,  “KUTATÓ”… A gimiben mindig furán néztem azokra a nénikre, bácsikra, akik előadni, bemutatót tartani jöttek a suliba, aztán a végén belőlem is  iskolajáró lett…

Igazgatói és projekt koordinátori megnyitó. Vagyunk vagy százan, ismét jelentős a szülői tábor. Mentünk mi 15-16 évesen a szüleinkkel iskolai programra?…

Bevezető előadás egy rehovoti kutatótól, majd összecsap a két csapat, ezúttal a nanovilág egy másik altémájában… Hat álláspont, három-három pro és kontra… Majd jönnek a kérdések, ismételten kettő. Ezúttal szerencsére témáimba vágóan. Az igazgató tolmácsolja a gondolataimat, miközben a laptopján az online közvetítés minőségét fürkészi…

Utánam a brüsszeli vendég is válaszadásra emelkedik. Egy újabb sikeres iskolai nanoprogramon vagyunk túl. Kifelé menet az egyik apuka odalép hozzám, megköszöni, hogy eljöttem, szerinte nagyon fontos volt, amit mondtam. Köszi..., pirul el az arcom picit.

Két este, amit eltölthettem volna tv-nézéssel, Internetezéssel,  ezek helyett talán tettem egy picit, egy egészen nanonyit a tudománynépszerűsítés területén…

/a felvételek egy része a NanoChannels projekt Facebook oldaláról származik/