Hírek

Vegyészkedés...

posztdok napló 91. – Új Kelet

Péntek délután van, ülök a kis szobámban, a háttérben hang nélkül megy a tv, a laptopról szól a legfrissebb CD-beszerzésem, Romantikus izraeli dalok gyűjteménye 2. (hú de maradi vagyok, az Index szerint jövőre leáll a CD kiadás Amerikában). Kezemben az Új Kelet – független hetilap 20427. száma. Még tegnap este szereztem be a közeli plázában. Fejtem a rejtvényt. Vajon hány 70-80 éves néni és bácsi teszi most ugyanezt országszerte?

Van valami különös varázsa ennek a 24 magyar oldalnak.

Egyrészt eszembe jut a gyerekkorom, amikor alig vártam, hogy Szili bácsi Beer Sheváról elküldje a gondosan becsomagolt két Hét tükrét (az azóta megszűnt izraeli magyar hetilapot) és egy pénteki Új Keletet (akkor még napilap volt a mára hetilappá változott kiadvány). Emlékszem, mennyire furcsálltam az híreket böngészve, hogy Izraelben is vannak bűntények, rablások, gyilkosságok…, amik szép számban töltötték meg a lap hasábjait.

Másrészt jó érzés bemenni egy boltba, messze az otthontól, s magyar nyelvű sajtóterméket leemelni a sok héber, orosz, angol periodika közül. Hazavinni, nekiülni, s kiolvasni (!rendben Anya, tudom, már ezerszer mondtad nem ki- hanem el-).

Az első három oldalon az aktuális hírek (már amennyire aktuális lehet egy hetilap az Internet korában), majd Heller Ágnes látogatásáról következik egy terjedelmes beszámoló. Középen egy kis keretes írás a magyar klubban tett látogatásáról (juhé, én is ott voltam a hallgatóság körében!). Aztán egy kis politika (amivel ugye a Posztdok Napló nem foglalkozik 🙂 ). Egy-két magyar csatornák bekötését hirdető reklám (hol van az a korszak, amikor a Duna TV volt az egyetlen itt is fogható magyar adó – az ajánlatban szereplő csatornák felét én sem ismerem). Két oldal az iráni atomról… s Muammar Muhammed Abu Minyar el-Gadaffinak is jut ugyancsak két oldal.

A Magazinban útinapló egy csehországi és szlovákiai (! – szülővárosom, Dunaszerdahely is megjelenik a cikkben) zarándokútról. Az azóta megszűnt “Air Slovakia”-t emlegeti a szerző, hát ez a kirándulás se mostanában volt, gondolom magamban.

A 11. oldalon a hetiszakaszhoz (a Tóra /Mózes öt kényve/ aktuális fejezete) kötődő írások.

Egy ismeretető arról, kik is voltak a kazárok.

Peer Gideon zseniális írását Olvasztótégely címmel mindenkinek ajánlom. Ha egyszer foglalkozást tartok még majd valamelyik szarvasi madrich-képzésen vagy élménybeszámolót az egy éves izraeli posztdoktorkodásomról, ezt a cikket forrásanyagnak használom majd, hogy közelebb hozzam kelet-európai barátaimhoz az izraeli mindennapokat.

Az Egymás között oldalon szíven üt egy mondat a nahariai Magyarul Beszélők Klubjának rövid hírcsokránál: “Sajnos kevesebben lettünk, megint gyászolunk. A 300 egynéhányból ma, alig vagyunk húszan, de élünk és nem is olyan rossz az öregségünk.” Mennyire komáromis ez az életkép…, hát igen az idő könyörtelenül szalad előre. Juci néni jut eszembe, nagypapám unokatestvére, aki Naharián élt, s egy idő után elkezdett szellemileg leépülni, s végül elmaradtak a levelei, s sosem derült ki, mi történt vele,… Talán valaki ebben a klubban tudhatná. 1994-ben milyen örömmel fogadott minket első utunk során. 😦

Nem hiányozhat az egészség rovat sem; Róna Éva Állatidomárok című cikke ismét meghat (rendben, elismerem, engem nem nehéz meghatni), s nem csak mint cirkuszkedvelőt. Hasonló a helyzet Arje Singer és Sándor Judit cikkeivel (bár 789-500-as Malév gépről még nem hallottam, szerintem a Boeing sem).

A Mi az ikrek… című folytatásos regény aktuális részét átugrom, jó lesz majd a hosszú téli estékre. Oren Zsuzsi receptjei sem aktuálisak most, a mikróm és a vízforralóm kevés lenne az ételek elkészítéséhez. A Nagymama húslevesét és Anyukám margarinos csirkéjét azért elfogadnám, hogy a Palacsintáról már ne is beszéljek.

Az olvasói leveleket csak átfutom, a rejtvények nagy része már megfejtve (bár a Kösd össze, ha tudod!-on azért még töprengenem kell egy kicsit).

TV-műsor, horoszkóp (honnan tudnak a szerkesztőségben a folytonos gyomorproblémáimról /”emésztési problémák léphetnek fel”/ – rejtély).

A 24. oldalon zárszóként Szombati naptár az ünneppel kapcsolatos fontos időpontokkal, néhány színes hír, főszerkesztői gondolat, impresszum.

Sokaktól hallom, hogy mennyire régimódi az Új Kelet, meg már “senki” sem olvassa. Nem tudom, ez a szám valahogy nagyon a helyén volt, s úgy éreztem, nekem is szólt. Jövő héten biztos megveszem a következőt!

Vegyészkedés...

posztdok napló 90. – “Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni…” – téli tel-avivi gondolatok

A 61-es buszon araszolok az egyetem felé, kint szakad az eső… Az ablakon lefolyó cseppek útját próbálom követni. Hideg van,  most már nem a légkondi miatt, a hét elején beköszöntött a tél. Lehűlt az idő, szinte egyfolytában esik, néha egy kis szélvihar, villámlás és dörgés kíséretében. Így ment ez az egész héten…, s ez vár rám még tavaszig. A mazgannal próbálom kifűteni ramat gani szobácskámat. Amikor reggelente arra ébredek, hogy hideg az orrom, nagyon nagy erőfeszítésekbe kerül kikelni az ágyból, talpra állni, s elindulni, ki a borús, nedves, hideg utcára… Az özönvíz szerű esőkben az esernyő sem segít sokat…

Szóval ott ülök a buszon, s József Attila sorai törnek elő: “Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni…”, mellette Vivaldi Négy évszakából a Telet hallom… Egyik évben a gimis karácsonyi osztály-műsorunkon valaki elszavalta a verset erre a zenére… Milyen régen is volt…

TÉL

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

Csütörtök van, fáradt vagyok… Ez a hét különösen zsúfolt volt,… Szép számmal akadtak szakmai csúcspontok… Megtanultam mágneseserő mikroszkóppal (MFM) mérni, tovább barátkoztam a kesztyűs dobozzal (glove-box), nem várt jelenségeket figyeltem meg, eredményeket értékeltem, érdekes előadásokat hallgattam, s volt pár megbeszélés is… Kijutott kutatási mélypontokból is,… amikor egy egész napos mintakészítés végeztével rádöbben az ember, hogy ezt valójában nem így kellett volna, hát az eléggé szíven üti még a sokat látott posztdokot is…

A “nagy katt” óta valóban a legtöbb dolog megváltozott, bekerültem az izraeli taposó mókuskerékbe. Hol van az a nyár, azok a turista-, oktatási utak a Szentföldre… Az a szarvasi kék-fehér mámor… Ha már kedvenc táboromról van szó, elkészült minden idők legjobb filmje a “camp”-ről:

Elmúlt hát a tel-avivi nyaram. Durva, egyszer fürödtem csak a tengerben az egy órára lévő parton (összesen se többször mint három alkalommal június óta)… Most mindennap úszhatok az esőben…

/apuval, nagymamával és Sanyival Svájcban…/

November 17. szomorú nap a családunk történetében. Hét éve, ezen a napon hunyt el Sanyi nagybácsim Zürichben… Biztos örömmel olvasná ezt a blogot, ha köztünk lenne… S milyen jó lenne mesélni neki a kinti élményekről… 😦

Lassan beérünk a végállomásra, esernyőt elő, fussunk neki még egyszer a hétvége előtt…

U.i.: szünetel

/…/

Vegyészkedés...

posztdok napló 89. – amikor a vegyész is leteszi a kémcsövet…

Tegnap este az Ashkelonból Tel-Aviv felé robogó vonaton aprólékosan elterveztem, hogyan indítom majd a hetem, mik lesznek a kémia területén a vasárnapi első lépések. Az élet természetesen felülírta ezeket a gyorsvonati gondolatokat. Reggel egy e-mailt találtam a postaládámban, melyben Weisz Jehosua unokaöccse hívott a nagybátyja halálának egy éves évfordulóján tartandó megemlékezésre. Nem gondolkodtam sokáig a ma délelőttre szóló invitáláson. Vannak alkalmak, amikor a vegyész is leteszi a kémcsövet. Vannak rendezvények, amelyek személyes okok miatt annyira fontosak, hogy minden mást félrerakunk.

Jehosuával pár éve kezdtem el levelezni, mint a nagymegyeri zsidó közösség egyik, legaktívabb “túlélőjével”, akinek fontos volt, hogy megőrizze az egykori hitközség emlékét. Kérésemre megírta az élettörténetét Elmesélem az életem, Nagymegyertől Givatayimig címmel. Az internetes és a Hitközségi Híradós megjelenés mellett tavaly könyvben is kiadtuk a 24 fejezetbe összegyűjtött életutat. Sajnos, Jehosua nem sokkal a könyv kiadása előtt agyvérzést kapott, s már csak a kórházi ágyról hallhatta, amikor kedves rokonai felolvastak egy-egy fejezetet írásából…

Megható volt, hogy meghívtak, még meghatóbb volt ott állni a sírnál, együtt emlékezni, felidézni Weisz Úr alakját feleségével, gyermekeivel, rokonaival… Igazi virtuális kapcsolat volt a miénk. Egyetlen egyszer, 2009 tavaszán találkoztam vele személyesen, mégis a történetén keresztül, sokkal jobban ismertem, mint sokakat, akikkel naponta összefutok.

Mai blogbejegyzésemet Weisz Jehosua emlékének ajánlom, halálának első évforduláján. A hétvégi kalandokról majd legközelebb írok…

Története befejezésekor a következő gondolatokat vetettem papírra a Hitközségi Híradó 141. számában, 2008. februárjában:

A tavaly decemberben írt búcsúztatóm az alábbiakban olvasható:

Velünk éltek – a nagymegyeri zsidóság története

A zsidóság, mint életforma hosszú évtizedeken át meghatározója volt a mindennapoknak a Csallóközben is. Hatvanhat évvel ezelőtt 1944 tavaszán deportálták a régió közösségeit.

Ennyi idő után már csak kevesen emlékeznek, milyen is volt az, amikor magyarok, szlovákok, zsidók éltek békében, barátságban. Az eltűnt közösségek, családok, emberek emlékét ma már csak a kevés emléktábla és helytörténeti összefoglaló művek idézik.

A Komáromi Zsidó Hitközség fontosnak tartja, hogy minden eszközzel segítse az emlékező kezdeményezéseket. Ezért karoltuk fel évekkel ezelőtt a nagymegyeri Varga László középiskolai tanár által szervezett iskolai, majd városi Holokauszt emléknapokat. Jelen voltunk az áldozatok emléktáblájának kigondolásánál. Minden év júniusában közösen emlékeznek a város központjában a helyiek és a régió zsidó közösségei.

Ennek a sok energiát és kitartást igénylő munkának a következő fejezete ez a könyv, amely összefoglalja a nagymegyeri, csicsói és alistáli zsidóság mindennapjait a kezdetektől a közösség megszűnéséig. Feltűnnek a hitközség tagjainak jellemző foglalkozásai, emberi sorsok. Megismerkedhetünk a temetővel, amely ma rendezetten fogadja látogatóit.

A könyv további fejezeteiben Weisz Jehosua történetén keresztül egy Nagymegyerről induló személyes sors tárul elénk, amely a vészkorszak megpróbáltatásai után az akkor alakuló Izraelben folytatódik.

A mű alapja egy oktatási programnak, melyet évről évre megtartanak Varga László kezdeményezésére. Reméljük, sokan veszik majd kezükbe a Velünk éltek című könyvet, ezzel is segítve az emlékezést. Bízunk abban, hogy sok település krónikása követi majd a nagymegyeri példát.

Komárom, 2010

Vegyészkedés...

poszdok napló 88. – katttttt…

Ülök a 63-as buszon, lassan tíz óra, a magyar klub összejöveteléről tartok hazafelé. Kőbányai János, a Múlt és Jövő szerkesztője, kiadója beszélgetett Heller Ágnessel közel két órán át vagy hetven résztvevő aktív közreműködésével. Azon töprengek, ezen a héten nem írtam egyetlen bejegyzést sem a Posztdok Naplóba… Ez v olt az első izraeli hetem blogbejegyzés nélkül. Több szempontból fura volt az elmúlt pár nap… A “kattanás” időszaka volt ez. A gimiben anno három évbe telt, hogy otthonosan kezdjem magam érezni, az ELTE-n 3,5 év kellett az akklimatizálódáshoz, a Kémiai Kutatóban is vagy 3 év után tartottam réginek magam… Itt a Szentföldön minden sokkal gyorsabbnak tűnik… egyre természetesebben járok-kelek a Bar-Ilanon, látásból ismerem a buszsofőröket, a kapuban álló biztonságiakat, a büféseket… Nagyjából átlátom Tel-Aviv buszközlekedési hálózatát, tudom mit akarok a boltban venni, s hol találom azt… Ezerrel pörgős hét volt ez, szakmailag és emberileg egyaránt…

Elmélkedésemet a sofőr által felhangosított tíz órás hírek szakítják közbe – még mindig lenyűgöz, hogy a városi tömegközlekedés buszain 10 utazásból 7-nél szól a rádió -, fülelek, próbálom megérteni a héber szöveget. Két fő téma van, az egyre közeledő iráni-izraeli háború és Katsav korábbi elnök szexuális zaklatásának ügyében jogerőre emelkedett hét éves börtönbüntetés. Ez utóbbival kapcsolatban jutott eszembe, hogy amikor budapesti látogatásakor autogramot kaptam tőle, nem is sejtettem, milyen irányba is fejlődnek maj a dolgai… Az első hír sokkal inkább aggasztó, a londoni hírszerzés információi szerint még Karácsony előtt megindul a támadás az iráni atomlétesítmények ellen. Most légy okos Domokos!, csomagolni és elhúzni innen messzire, vagy maradni, s megvárni mi lesz,… nehéz kérdés, pláne így a nagy “katttt….” hét után. Mit is kérdezett Lacza Tihamér, a Pátria rádió műsorvezetője pár hónapja az interjúban: “Milyen egy olyan országban kutatni, ahol az ember nem fókuszálhat 100%-ban a tudományra?….”

A kutatómunka zakatol, s az estéim sem a megszokott vacsorakészítős, tv-nézős, netezős rutin forgatókönyv szerint zajlottak a legtöbb napon. A mai “magyar klubos” este mellett a tegnapi is a maradandó élmények közé sorolandó. Ismét Ági néninél és Smuel bácsinál jártam Bnei Brakban. Amikor belép hozzájuk az ember, mintha egy egészen más világba érkezne… Mintha tegnap jött volna fel Szarvasról… Soha, sehol nem éreztem annyit – a táboron kívül – a híres, s egyben megfejthetetlen “Szarvas-feelingből”, mint náluk. Egy igazi kis sziget az otthonuk a tábori emlékek hatalmas tengerén… Most, hogy a dolgok jelen állasa szerint úgy néz ki,  Szarvason már inkább csak múltam van, mint jövőm, még inkább különös hallgatni a két “ős-szarvasos” történeteit, emlékeit. Már indulóban voltam az ízletes vacsora után, amikor előkerült egy nekem félretett rúd kakaós kalács és egy üveg gomba leves… Többet talán már nem is kell írnom…

Ez volt a hét dióhéjban… a nagy “kattanás” hete!

U.i: decemberig szünetel

/milyen régen írtam magyarul, kiesett ez a hét/

Vegyészkedés...

posztdok napló 87. – “malacom van”, avagy tv-nézés honvágy helyett

Az izraeli tv-csatornák gondoskodnak arról, hogy a Budapestről errefelé vetődött posztdokok ne maradjanak “hazai” utánpótlás nélkül. Itt most nem csak arra gondolok, amikor a híradó végén az európai időjárás ismertetésénél a kelet-európai nagyvárosok közül a budapesti hőmérsékleti adatok jelennek meg és hangzanak el az időjóstól, hanem a Magyarországgal foglalkozó műsorokra. A héten két adást is sikerült elcsípnem a 2-es csatornán.

Az egyikben a magyar konyha remekeit ismerhette meg a néző. A cfáti Magyarajkú Zsidóság Emlékmúzeuma szolgáltatta a háttért, a terített asztalról nem hiányozhatott a töltött káposzta, a káposztás rétes, a paprikás csirke… Megnézhettük, hogyan készül a hortobágyi húsos palacsinta, s bepillanthattunk egy, a Szentföldön egyre népszerűbb, kürtöskalácsot készítő műhelybe is. Roni Lustig, a múzeum vezetője Magyarországról származó, háború előtti kuglóf-formát, étkészleteket, evőeszközöket mutatott be a kiállítás gyűjteményéből.

Talán kompenzáció volt ez a rövid riport a hét eleji “malacságokért”. Hónapok óta hirdették a csatorna új valóság showját, amelyben tíz pár rohan végig a világ különböző pontjain ötletes, furfangos (?) feladatokat megoldva, egymással és az idővel versengve a nagy nyereményért. Hát igen, a valóság showktól itt sem szabad többet várni mint odahaza. Az izraeli feladat teljesítése után irány a Ben Gurion Repülőtér, s már szárnyalnak is a versenyzők az első állomásra.

Igen-igen, jól sejti a kedves Olvasó, Budapest, a Liszt Ferenc Repülőtér az első célpont. A kiinduló feladat eljutni egy nehezen kiejthető (ha jól füleltem talán Pilisvörösvár) település csárdájába, ahol a versenyző-párnak meg kellett egymást etetnie csípős pirospaprikával teleszórt levessel. Az utolsó kanálig el kellett tüntetni a  kimért adagokat. Hát ezt a műsort se szponzorálta a Magyar Turizmus Rt., hogy pozitív képet sugározzon az országról. Eltorzult arccal, hányingerrel küszködve tömte egymást minden páros a fél liter égető, maró, csípő levessel… Nesze neked hazai gasztronómia… Az első párnál ez talán még vicces is lehetne, a negyediknél már szánalmas. Ekkor kellett volna elkapcsolni, de nem tettem.

A következő stáció egy tanya volt, ahol a sáros kifutóban kismalacokat kellett összefogdosni… Ezért nem kell Magyarországra repíteni játékost, stábot, hogy a sárban csúszkálva, néha undorodva, sírógörcsök közepette próbáljanak befogni egy-egy nem kóser állatot! Még egy feladatot néztem végig: “Fogjunk taxit kényszerzubbonyban Budapesten”. Mi van? – kérdeztem magamtól már a beharangozó kisfilmek láttán is. Mi abban a humoros, hogy két felnőtt ember, kezek nélkül próbál bérkocsit leinteni, s elmagyarázni az angolul persze nem beszélő taxisofőrnek, hova is akar menni… A filmgyári “szabadulóművészes” és a cirkuszi kötéltáncolós megpróbáltatás talán még el is ment volna, ha kihagyják az előző hármat.

Valahol nagyon elszomorított ez a műsor… Mit szólnánk, ha mondjuk a TV2 vagy az RTL KLUB Izraelben egy olyan valóság showt forgatna, ahol az első feladatban a társunkat meg kell tömnünk 30 db humuszba mártott falalfel golyóval… majd egy észak-izraeli kibuc tehén-telepén trágyát gyűjtetnénk a résztvevőkkel…

Talán nem kell folytatnom a sort. Az itteni televíziózás mélypontja lehetett ez a műsor. Elkapcsoltam róla, de azért a magyarországi feladatok szerzőit bezárnám egy hétre abba a kismalacos térdig sza…. sáros kifutóba.

U.i.: a ramat gani ma… á ígértem valamit múltkor

/…/