poszdok napló 88. – katttttt…

Ülök a 63-as buszon, lassan tíz óra, a magyar klub összejöveteléről tartok hazafelé. Kőbányai János, a Múlt és Jövő szerkesztője, kiadója beszélgetett Heller Ágnessel közel két órán át vagy hetven résztvevő aktív közreműködésével. Azon töprengek, ezen a héten nem írtam egyetlen bejegyzést sem a Posztdok Naplóba… Ez v olt az első izraeli hetem blogbejegyzés nélkül. Több szempontból fura volt az elmúlt pár nap… A “kattanás” időszaka volt ez. A gimiben anno három évbe telt, hogy otthonosan kezdjem magam érezni, az ELTE-n 3,5 év kellett az akklimatizálódáshoz, a Kémiai Kutatóban is vagy 3 év után tartottam réginek magam… Itt a Szentföldön minden sokkal gyorsabbnak tűnik… egyre természetesebben járok-kelek a Bar-Ilanon, látásból ismerem a buszsofőröket, a kapuban álló biztonságiakat, a büféseket… Nagyjából átlátom Tel-Aviv buszközlekedési hálózatát, tudom mit akarok a boltban venni, s hol találom azt… Ezerrel pörgős hét volt ez, szakmailag és emberileg egyaránt…

Elmélkedésemet a sofőr által felhangosított tíz órás hírek szakítják közbe – még mindig lenyűgöz, hogy a városi tömegközlekedés buszain 10 utazásból 7-nél szól a rádió -, fülelek, próbálom megérteni a héber szöveget. Két fő téma van, az egyre közeledő iráni-izraeli háború és Katsav korábbi elnök szexuális zaklatásának ügyében jogerőre emelkedett hét éves börtönbüntetés. Ez utóbbival kapcsolatban jutott eszembe, hogy amikor budapesti látogatásakor autogramot kaptam tőle, nem is sejtettem, milyen irányba is fejlődnek maj a dolgai… Az első hír sokkal inkább aggasztó, a londoni hírszerzés információi szerint még Karácsony előtt megindul a támadás az iráni atomlétesítmények ellen. Most légy okos Domokos!, csomagolni és elhúzni innen messzire, vagy maradni, s megvárni mi lesz,… nehéz kérdés, pláne így a nagy “katttt….” hét után. Mit is kérdezett Lacza Tihamér, a Pátria rádió műsorvezetője pár hónapja az interjúban: “Milyen egy olyan országban kutatni, ahol az ember nem fókuszálhat 100%-ban a tudományra?….”

A kutatómunka zakatol, s az estéim sem a megszokott vacsorakészítős, tv-nézős, netezős rutin forgatókönyv szerint zajlottak a legtöbb napon. A mai “magyar klubos” este mellett a tegnapi is a maradandó élmények közé sorolandó. Ismét Ági néninél és Smuel bácsinál jártam Bnei Brakban. Amikor belép hozzájuk az ember, mintha egy egészen más világba érkezne… Mintha tegnap jött volna fel Szarvasról… Soha, sehol nem éreztem annyit – a táboron kívül – a híres, s egyben megfejthetetlen “Szarvas-feelingből”, mint náluk. Egy igazi kis sziget az otthonuk a tábori emlékek hatalmas tengerén… Most, hogy a dolgok jelen állasa szerint úgy néz ki, Szarvason már inkább csak múltam van, mint jövőm, még inkább különös hallgatni a két “ős-szarvasos” történeteit, emlékeit. Már indulóban voltam az ízletes vacsora után, amikor előkerült egy nekem félretett rúd kakaós kalács és egy üveg gomba leves… Többet talán már nem is kell írnom…