Hazaértem egy kellemes kis mikroszkópos nap után. Ezekben a percekben 3000 km-re egy fontos rendezvény zajlik (élő közvetítés itt). Tóra-tekercset avatnak a szarvasi táborban, a tábor első saját Tóráját (Mózes öt könyve) Itzhak Roth, Jickó, az egykori táborvezető emlékére.

Ahogy a családja és tisztelői által életre hívott www.itzko.org oldalon olvassuk:

Már több mint egy éve, hogy Jickó (Yitzhak Chaim Roth) nincs velünk.

Ő volt a legendás táborvezető, a kivételes tanár, nevelő.

Majdnem két évtized minden nyarát töltötte Szarvason, a Lauder-JDC Nemzetközi Zsidó Ifjúsági tábor vezetőjeként.

Jickó egy fogalom lett sokunk számára. Egyedülálló karakterével, szakmai tudásával, határozottságával, állandó jókedvével és közvetlenségével hamar belopta magát minden korosztály szívébe.

Ennek a mindannyiunk által szeretett embernek fog emléket állítani egy régi Tóratekercs a Szarvasi Tábor Beit Dávid Zsinagógájában. A Tóratekercs csodával határos módon átvészelte Romániában a Holokausztot,…

A Roth család

Tavaly tavasszal veszítettük el őt, hosszan tartó súlyos betegségben. Ezt a blogbejegyzést az ő emlékének, s e jeles tábortörténeti napnak ajánlom.

A “camp director” alakját pedig idézze egy, a távozását követően az Új Életben általam írt cikk:

A rózsaszín pólós táborvezető – Itzhak Roth emlékére…
Július első hétvégéje van, a szarvasi tábor az elmúlt 20 évvel ellentétben még csendes, a házak üresek, az étterem zárva, a Beit Dávid zsinagógájában sem olvasnak Tórát…

Megállok az imaház közepén, s kezembe veszek egy a 90-es évek derekén kiadott piros borítós könyvet, rajta a felirat: Az első imakönyvem. Kinyitom a harmadik oldalon, álljon itt az egyik legszebb és legmélyebb jelentésű mondat az imából:

„Aki békét szerez magasságaiban, Ő szerezzen békét, nekünk s egész Jiszraelnek, s mondjátok: Ámen!” Barátod, Jichák (Ickó) Roth a szarvasi tábor vezetője

Látom magam előtt Jickót, a rózsaszín pólójában,… fülembe cseng a „Boker tov machane! – Jó reggelt tábor!” mondat, mellyel hosszú éveken át ébresztette a táborozókat. Lassan három hónapja, hogy nincs köztünk. Halálhíre felett átsikkadt a magyar nyelvű nyomtatott és elektronikus zsidó sajtó jelentős része. Néhány helyen rövid hírként megjelent pár szó az emlékére szervezett Bálint házi megemlékezésről, de elmaradtak a méltató szavak, a nekrológok, a visszaemlékezések…

Méltatlan volt ez a hallgatás!

2010. április 11-én tragikus hír rázta meg Kelet-Közép-Európa zsidó közösségeit. Életének 64. évében elhunyt Itzhak Roth, a szarvasi Lauder-Joint Nemzetközi Zsidó Ifjúsági Tábor korábbi vezetője, akinek elévülhetetlen érdemei voltak a nyaranta 2000 zsidó fiatalt fogadó hely jellegzetes atmoszférájának kialakításában. Jickó, ahogy mindenki nevezte, 1991-től 2004-ig állt a tábor élén, majd egészen 2008-ig a különleges programok felelőseként tanácsaival segítette a táborvezetés felnövekvő új generációját.

Táborozóként, amikor a budapesti Dózsa Görgy úti gyülekezőnél megpillantottam, mindig biztonságérzet fogott el,… Igen, idén is jól döntöttem, hogy Szarvast választottam a nyári pihenés helyszínének. Emlékezetesek az általa vezetett esti programok, közös éneklések, előadásai Izraelről, a legnagyobbak korcsoportjának, a Hermonosoknak főzött levesei… Vasárnaponként a látógatónapon elkápráztatta a szülőket és vendégeket is, akik a gyerekekkel együtt énekeltek, táncoltak a tábor sportcsarnokában… Ifjúsági vezetőként személyesen is megismerhettem őt… A nyarakat indító gyűléseken mindig felhívta a figyelmünket, hogy madrichként az egyik legfontosabb a felelősség…

Tanított, nevelt, utat mutatott…

Emlékét mindazok őrzik majd, akik számára neve és egyénisége összeforrt a szarvasi táborral!

Emlékét sosem feledjük!

A szerző (1991 óta szarvasi táborozó, 2000 óta madrich, 2003 óta korcsoportvezető)

Régóta gyűjtöm az erőt e poszt megírásához. Fura, ez a hét az emlékezésekről szól. Ma Tisha BeAv, holnap egykori témavezetőm, Dr. Kálmán Erika halálának évfordulója és Tóra(Mózes öt könyve)-avatás Szarvason Itzhak Roth, táborvezető emlékére.

Mielőtt rátérnék a fő témára, néhány szó a mai napról. Tegnap rákérdeztem, hogy a Tisha BeAv böjtnap munkanap e az egyetemen. Igen, többen jönnek – hangzott a válasz a főnöktől. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyik diák azért utána odasúgta,  szerinte nem jön majd senki. No mindegy, gondoltam, ha a “boss” nem utalt arra, hogy ne jöjjek, benézek. Fél kilenckor én nyitottam a szobát, a laborban is sötét volt. Az egyetem bejáratától a nanoépületig nem találkoztam senkivel. Kihalt volt a nanotechnológia fellegvára is.

A munkavédelmi oktatások úgy szoktak kezdődni, hogy egyedül ne dolgozz a laborban, még akkor sem, ha csak számítógépeznél. Ehhez tartottam is magam. Fél tizenegy körül megjelent a főnök a gyerekeivel, s meglepődve nyugtázta, hogy csak én vagyok bent. Beszélgettünk egy jót, kicsit filozofálgatott, hogy talán mikroszkópozni azért lehetne egyedül. Miután látta rajtam, hogy ezt máshogy gondolom, feladta. Lehet,  sztahanovista vagyok egy kicsit, de azért felelőtlen nem. Ha legalábba a második emeleten lett volna még valaki, akkor talán neki kezdek a rám váró minták feldolgozásának. Magányos harcosként azonban nem kívántam a sorsot kísérteni. Különben is, abszolút szabálytalan lett volna, s ha bármi történik, enyém a felelősség.

Háromnegyed egyig azért irodalmaztam, cikkeket böngésztem. Az utolsó két órában már újra csak egyedül.

Mit kezdjek a felszabadult fél nappal? – tettem fel a kérdést. Irány az állatkert. A kinti kánikula és a hátamon csüngő laptopos hátizsák eltántorított ettől az ötlettől. Mi lenne, ha buszos városnézésre indulnék. Egyrészt légkondi van a járművön. Másrészt ugyanannyiba kerül, ha 10 megállót vagy 40-et megyek a 61-essel. A Negba utcától úgy sem jutottam messzebb még vele. Ramat Gan számomra eddig ismeretlen részét átszelve értünk Tel-Avivba. A tengerpartól egy utcányira szálltam le. Néhány fotó, a környék felfedezése… Szülinapi ajándék-keresés. A strandon a piros zászló volt kint, szeles volt az idő. Megint a tengerparton vagyok, s ismét nem fürdőruhában 😦

Egy-másfél óra után indultam vissza a hűtött, s ezúttal zeneszótól  hangos járattal. Negyven perc alatt haza is értem.

—

2009 augusztus 10.- két éve nincs köztünk Dr. Kálmán Erika

„Annyira akartam élni,
A betegséget legyőzni,
Búcsúztam volna tőletek,
De erőm nem engedett,
Így búcsú nélkül szívetekben
Tovább élhetek.”

Verőfényes nyári nap volt. A Cimbalom utcánál szálltam le a 91-esről. A kutatóközpont bejárata felett egy rongyos, alul foszlásnak indult fekete zászló lengedezett. Amióta tudtam, hogy témavezetőm súlyos beteg, mindig aggodalommal töltött el, ha kint láttam a gyász jelét. Ezen a reggelen valahogy mégsem gondoltam a legrosszabbra. Nyugodtan lépdeltem tovább. A IV. épület előtt találkoztam az egyik kollégámmal. Érdeklődtem, kinek az emlékére van kint a zászló. Rám nézett, s közönyös tekintettel annyit mondott: “hát meghalt az Erika”. Ennyi,… aztán szívott egyet a cigijéből.

Annak ellenére, hogy hónapok óta tudtuk, nagyon súlyos a helyzet, titokban azért sokan hittünk abban, reménykedtünk,  egyszer visszatér közénk. Messziről halljuk majd közeledtét, benéz hozzánk, érdeklődik kutatásainkról, arról hogy vagyunk, mi újság odahaza… Szerettük volna, ha újra az általa küldött, feladatokkal teli e-mailek  fogadnak minket reggelente, mint korábban.

Ott, akkor, azon a nyári reggelen, a IV-es épült előtti lépcső tetején örökre megváltozott számos dolog…

Ezen a reggelen nem csak a témavezetőt, a főnököt, a tanárt, a kutatót veszítettük el. Átíródott sok minden abból, amit addig a kutatásról, a kutatóintézeti munkáról, a tudományokról gondoltunk. Két év távlatából, már egyértelműen látszik: a személyi veszteség mellett, ezekben a szomorú órákban kártyavárként dőltek ránk az addig biztosnak, megbonthatatlannak tűnő erőd falai, amelyek óvtak, védelmeztek minket doktoranduszi éveink alatt. Véget ért az az időszak, amely során nem volt más dolgunk, mint kutatni, konferenciákon bemutatni az eredményeinket, cikket írni belőlük. Ezen a reggelen véget értek a gondtalan diákévek! Ami tegnap érték, fontos volt, az holnapra már nem jelentett rajtunk kívül  másoknak semmit.

Ha van valaki, akinek alapvetően meghatározó szerepe van abban, hogy most posztdoktor vagyok Izraelben, s ez a napló is létrejött, az Dr. Kálmán Erika, professzor asszony. Egész életemben hálás leszek neki, hogy az MTA Kémiai Kutatóközpontban lehetőséget kaptam a doktori értekezésem elkészítésére.

Kedves Professzor Asszony, kedves Erika, emléke velünk van a mindennapok során!

**Témavezetőmmel, Dr. Kálmán Erika professzor asszonnyal, a kép 2007 novemberében készült Haifán, a Technionon tett látogatásunkkor…

/../

Tegnap este ülök a szobámban. Előttem a laptop, a háttérben szól a tv. Félszemmel oda-oda tekintgetek. A képernyőn Jeruzsálem, feltűnik a Siratófal, a Mecsetek tere. Ortodoxok sietnek az óváros keskeny utcáin. Elkezdek gondolkodni, milyen műsor lehet ez. Nem is olvastam arról, hogy valami izraeli dokumentum film megy  este a dobozban. Fel kéne hívni az anyuékat, hogy ők nézik-e. Valami olyan fura, már percek óta a nem áll össze a kép… Eltelik vagy negyed óra, mikorra beugrok, Izraelben vagyok.

Abban a reményben tértem nyugovóra, hogy mindez nem a szellemi leépülés kezdete.

Ma reggel a 61-es 15 perces menetideje 40 percre hízott. A HaYarden utcában araszoltunk vagy fél órát, mintha egy nagy sugárúton lettünk volna, s nem egy előváros ezeregyedik utcácskáján.

Odabent minden a szokásos menetrend szerint ment. Három hét után elkezdték helyreállítani a gyaloghíd két oldalán a járdát. Amióta feltörték, tengerparti homokon közlekedtünk sokad magammal. A nanoépület tövében is megjelent egy kerítés. Gondolom őszre, a tanév kezdetére építenek majd egy új kertet az üresen kongó területre.

Egy örömteli hírt is olvastam az egyetem lapján. Négy elektromos, 28 személyes kisbusszal ingyenes belső buszjárat indul október 23-tól a kampuszon. Azzal a céllal, hogy a diákok (főleg az elsősök) minél otthonosabban érezzék magukat az egyetemen. 16 állomása lesz a kis piros buszoknak.

Ma este köszöntött be Tisha BeAv ünnepe, amely egyben böjt is. A jeruzsálemi Szentélyek pusztulására emlékezünk:

Az év legszomorúbb és legtragikusabb napja az áv 9-ei böjt, Tisá BeÁv (idén augusztus 9.). Ezen a böjt- és gyásznapon egyszerre emlékezünk az Első Jeruzsálemi Templom i. e. 586-ban történt lerombolására és a Második Templom megsemmisülésére, amely szerencsétlen történelmi egybeeséssel i. sz. 70-ben ugyanezen a napon történt. Az Első Templomot a babilóniaiak fosztották ki és égették porig, a Másodikat a rómaiak. A Templomnak, a nép vallási központjának lerombolása nemcsak a vallásra mért súlyos csapást, hanem az első – később a második – zsidó állam megszűnését is jelentette, és a zsidók kiűzetését saját országukból. Az ezt megelőző, úgy nevezett három hét egy félnapos böjttel kezdődött Támuz 17-én (idén július 1.) /forrás: www.zsido.com/.

**Ez a Szentély részlet egy szarvasi peula (45 perces foglalkozás a tábor témájához kötődően) maradványa 2002-ből…  /forrás: Szarvasi Emlékek Virtuális Múzeuma/

U.i.: Macskát is árnyékba kényszerítő meleg volt ma!

Ezúton kérnék minden Olvasót, szavazzon a Posztdok naplóra a GOLDENBLOG 2011 versenyének egyéb blogok kategóriájában itt! Köszönöm!

/../

Tegnap este 300 ezres tüntetés, délelőtt 4,2-es földrengés rázta meg Izraelt. Szerencsére, egyikből sem éreztem semmit…

Reggel kicsit meglepődtem, a 61-es busz nem a megszokott útvonalon repített az egyetemre. A júliusi buszreformot felülbírálták, s visszaállították az eredeti útvonalat. Ez kb. 3-4 plusz megállót jelent. Most már tényleg megéri jegyet váltani a tömegközlekedési eszközre. 7 megálló helyett 10-et utazom, pedig a Bar-Ilant nem is tolták arrébb.

Ma volt az első olyan napom a munkában, amikor azt hittem, még csak dél van, s az órámra pillantva, kiderült,  már fél négy. Pörgős kis kilenc óra volt, az elmúlt hetek szisztematikus vizsgálatai meghozták az eredményt. Ezeken a napokon, mindig örülök, hogy kutatónak mentem. Az a gáz benne csupán, reggelente az ember sosem tudja, miként viselkednek majd a vegyületek az elkövetkező órákban…

A hétvége gyorsan elszállt. Fura, a pénteket nehezen tudom megfeleltetni az otthoni szombattal. Igazából ez csak  felkészülés, aztán jön a szombat, ami tényleg a pihenésről szól, majd itt a vasárnap, ami munkanap.

Ezúttal itthon maradtam. A péntek esti vacsorám egy fenséges négysajtos lasagna volt. Mellé egy kis Prigat narancslé.

Szombaton sokáig aludtam, könnyű ebéd, újabb alvás. Délután sétálni indultam. A Negba utca szinte teljesen kihalt volt. Az ünnep révén minden zárva, minimális gépjárműforgalom.

Egyetlen kis bolt várta a nem létező vevőket. Ide tértem be egy fagyiért. A fehér csokis Magnum és Spongyabob között kellett választanom. Rossz döntést hoztam, Bob barátomnak semmi íze nem volt, de legalább rám mosolygott.

A plázával szembeni park most s is lenyűgözött, igaz ez is szinte teljesen kihalt volt. Felfedeztem, hogy a játszótér mellett szabadtéri kondigépekkel kedveskedtek a felnőtteknek.

Körbenéztem, elmentem a keresztutca végéig, minden csupa zöld, virág… meg kellett állapítanom, nem is annyira sivár hely ez a Ramat Gan.

Estére nagyjából kifogytam a csütörtökön bevásárolt élelmiszer-tartalékokból, ezért a jó öreg, éhség csökkentő ketchupos kenyérre fanyalodtam, édesanyám nem kis megrökönyödésére.

U.i.: Macskarajongó barátaimnak készült egy két felvétel a cica-szombatról. Az egyiknél a macska meg én is bemozdultunk.

/miért nincs hangfelismerő a gépemen, akkor nem kéne pötyögnöm…/

Kellemes szombatot így a távolból s mégis oly közel hozzád Kárpátok mestere 😉 

L. Dávid (Szarvas)