Hírek

Verőfényes reggelre ébredt Ramat Gan. Odakint már tombol a kánikula, még filózom, elinduljak-e állatkertet nézni vagy marad a pénteki takarítás, mosás… Lehet nem 36 fokban kéne zsiráfot és elefántot nézni.

Jubileum van ma, két hónapja vettem hátamra a hátizsákot, s vágtam neki a nagy utazásnak. Mindezt egy mikrózható miniPizzával ünnepeltem reggeli gyanánt. Hogy kedves kollégámat Spatula Sárát idézzem: “Kezdj el rászokni a normális ételekre, rémes ez a rengeteg műanyag kaja, amiket posztolsz a Facebookon.”

Tegnap sor került a szokásos heti értekezletre, amelyen számot kell adni hol is tart az ember a kutatásaiban. A PhD-diák évek alatt megtanultam szerencsére, mit, milyen formában kell tálalni egy-egy ilyen bemutatón.

Délután tovább küzdöttem a mikroszkóppal. Odalépett hozzám a főnököm, kérdezte hol tartok, mit vizsgálok, majd egy nagyon meglepő dolgot mondott. Olyat, amelyet eddig egyetlen vezető beosztású kutatótól sem hallottam: “Az a lényeg, hogy Te élvezd, amit csinálsz!”.

Estére elfáradtam, türelmetlenül vártam a buszt, ami nem indult, így gyalog vágtam neki. Új utakat kerestem, először Bnei Brak-felé vettem az irányt, de egy betonkerítésnek ütköztem, amely egy kis stadiont zárt körbe. Visszafordultam, s felfedeztem a Hagana és Negba utcákkal párhuzamosan futó padokkal, árnyákos helyekkel szegélyezett sétányt. Kicsit európaibb, mint a macska pisis másik két utca.

A bicikli útként is funkcionáló utacska után elértem a toronyházas lakóparkhoz. Az égig-érő házak között egy “csoda-park” van. Gyönyörű gyep (“Csak az a szép zöld gyep, az fog nekem hiányozni” – Poldi bácsi nyugdíjba vonuló parkőr), pálmafák, lépcsőzetes, vízesés szerű szökőkút, virágok… Lenyűgöző volt! Pláne hogy mindez itt a “semmi” közepén. Itt le tudnám élni az életemet. Csak sétálnék, néznék ki a fejemből egy padon ülve…

Ha már erre jártam betértem a plázába, amely a parkkal szemben van. Hamburger az ÁNTSZ-sarokban, már mint kötelező elem… Bevásárlás szombatra, a hétvégére maradok helyben. A Steimetzky-nél valami jó könyv után böngésztem. Az egyik angol cím sem hozott lázba. A végén nem távoztam üres kézzel. Vettem egyet a napilapból hetilappá változott Új Keletből. Múltidézés 12 sékelért.

U.i.: Este egy fekete macska bólogatott felem nagy mosollyal. Egy szürke, rozsdaszínű társa is tisztelgett elhaladásomkor.

/helyesírás, helyesírás…/

Napok óta töröm a fejem egy méréstechnikai problémán… az áttörés még várat magára. Nem szeretem, ha valami nem megy, mindig feszültté tesz. Mindemellett zajlanak a megszokott hétköznapok. Macskástól, Negba utcástól, gyalogos hidastól. Megjegyzem ma délután hat órakor nem volt dugó Haifa felé. Hihetetlen, valami nincs rendben… esetleg itt a nyári szabadságok ideje?

Vasárnap este ismét Bnei Brak felé vettem az irányt. Ági nénihez és Smuel bácsihoz voltam hivatalos. Most már ismertem az utat, s a buszt sem fékezték le minden sarkon az össze-vissza rohangáló ortodox testvéreink. Kicsit nosztalgiáztunk, felelevenítettük a közös szarvasi nyarakat. Meghívtak egy finom rakott krumplira.

A vacsora után indulófélben voltam, amikor dobozok, zacskók kerültek elő. Néhány éve, amikor nyugdíjba vonultak a tábor konyhájáról, szerveztek nekik egy kis búcsúztatót. Erre készült egy kis emlékkönyv, amelybe állítólag azt írtam: “… többé már nem lesz Ági néni-féle gombaleves, csokikrém, kakaós kalács a táborban…” Útravalónak kaptam most egy nagy doboz friss gombalevest, egy adagot a híres csokikrémből és egy rúd, még meleg kakaós kalácsot… Teljesen meghatott ez a kedvesség! S mindez azon a napon történt, amelyen, ha nincs a Bar-Ilan Egyetemes kaland, akkor Szarvasra indultam volna…

Ma este is volt egy kellemes élményem. Az ajtómra egy képeslapot ragasztottak, otthonról jött… a “régi Komáromból”

U.i.: Az egyetemről jövet majdnem rám vetette magát egy tarka-barka macsek. Rémisztő szitu volt.

/már megint nem találom a hosszú i-t/

Péntek reggel ismét nehezen ébredek, valahogy nem akaródzik házimunkával indítani a hétvégét. Elrugdosom magam zuhanyozni, takarítás, mosás… ebédre a kedvenc soktésztás leves lila-fedeles, azzaz gombás változata.

Kettő után indulok, irány Tel-Aviv, a city. A buszmegálló közelében betérek a “minden van minimális alapterületen” boltba. Lábujjhegyre állok, hogy elérjem a bort, amit ajándékba szánok. Carmel Merlot, ez van létra nélküli magasságban, legalább nem kell filózni, hogy melyiket vegyem.

63-as busz, amellyel az ember kitör Ramat Gan kisvárosi ketrecéből. Egyre többen vagyunk, mintha mindenki egy kis civilizációra vágyna. 35-40 perc az út, a Dizengoff center közelében szállok le. Lassan sétálok végig a tengerparttal párhuzamos utcában. Hátamon a hátizsák a hétvégére szükséges cuccokkal, kezemben a bor egy tasakban. Elgondolkodom, hogy milyen régen jártam Mekiben, végül nem térek be a Centerbe. Elérek a híres tel-avivi kör alakú szökőkúthoz. Enyhén kopott, elhagyatott, most kezdik majd felújítani, amit a kerítés is jelez. Emlékszem 1996-ben Szarvason gyurmából készítettünk Izrael térképet, s egy csoporttársam e tel-avivi látványosságot formázta meg. Emberek, túristák, pezseg a belváros. Éttermek, kávézók. Kezdek éhes lenni, de kevés az időm. Gordon, Fishman,… sorra hagyom el a keresztutcákat. A célpont közelében fékezek, s betérek egy AM:PM éjjelnappaliba. Egy hatalmas finom szendvicset veszek, szalámis, végre, nem tejes 🙂 Mellé kedvenc 100%-os almalevem és egy kis édes, halvával töltött BAMBA. Egy árnyékos padot keresek, Paszti piknikezik.

Nem időzöm sokat, vár rám Nati és Dan, velük megyek majd Jeruzsálembe. Ki gondolta volna két-három hónapja, hogy csak úgy átugrom majd a Szentvárosba hétvégézni. Kis készülődés, s már úton is vagyunk. A Ben Gurion Repülőtérre még emlékszem, meg egy csillogó-villogó 1949-es kocsira is, amelyet megelőztünk. Pár kilométer kiesett, Jeruzsálem előtt nyitom ki a szemem. Har-Nofba tartunk. Denisehez és Danihoz. Évtizedekkel ezelőtt vándoroltak ki Svájcból. Öt gyerekük van, nyolc unokájuk. Régen találkoztam velük. Gyönyörű panoráma tárul elénk az erkélyről, minden csupa zöld. Szemben az en keremi Hadassa Kórház, balra egy arany kupolás pravoszláv templom, s a Yad Vashem állandó tárlatát záró kilátóterasz. Még látszik a múltheti erdőtűz nyoma, amely a Holokauszt múzeum archívumát is veszélyeztette.

Készülünk az ünnepre. A család vallásos, hímzett takarók kerülnek a telefonra, hifire, tv-re, minden olyan dologra, emely szombaton nem használható. Elindulunk a zsinagógába. Nem csak mi, az egész negyed. Ünneplőben, fehér ingben, ki kalapban, ki kipában (kis kerek fejfedő). Míg elérünk a “mi” zsinagógánkba elhaladunk legalább négy másik mellett. Rohangáló gyerekek, ünnepre készülő fiatalok. Gépkocsiforgalom egyáltalán nincs a Sabat alatt.

Kellemes, fülbemászó dallamok a Kabalat Sabat (szombat köszöntés) alatt. A rabbi az ajtóban áll, kifelémenet mindenkivel vált egy-két szót. Összefutunk Dani testvérével és férjével, aki fizikus és a rehovoti Weizmann Intézetben dolgozik. Végre egy “szakmabeli” rokon.

Hazaérünk, pár száz lépcső a hatodikig, lift ugye nincs a Sabat miatt. A sportolás után jöhet a vacsora. Itthon van Ishai, a legkisebb fiú és Yonat a barátjával. Áldás a borra, a két kalácsra, s jönnek a finomabbnál finomabb ételek. Mindez a hangulatos erkélyen. Kaja után Birkat Hamazon, asztali áldás.

Énekelünk, beszélgetünk. A társalgási nyelv német, néha angol, s persze megint itt a tanulásra motiváló héber.

Reggel sokáig alszom. Kiülök a teraszra, kezemben a nyelvkönyvem. Nézem a tájat, átnézek egy-egy fejezetet. Ismét Kidus (áldás a borra), kis süti és pihenés minden mennyiségben. A lakónegyed csendjét csak az utcán játszadozó gyerekek hangja töri meg. Mintha megállt volna az idő. Minden olyan nyugodt, békés.

Ünnepi ebéd, segítek teríteni. Egy kiadós alvás. Koraeste a tegnap megismert rokonok jönnek. Sokat beszélgetek a fizikus proffal. Könnyed vacsora, majd jön a Havdala. A búcsú az ünneptől. Sötétben hagyjuk el Jeruzsálemet. Danék hazavisznek. A hírekben halljuk, 100 000 tüntetnek Tel-Avivban, szociális biztonságot követelve… Hát igen, vége a szombatnak.

Denise és Dani, Nati és Dan köszönöm ezt a szép élményt!

U.i.: Macskák ezúttal nem voltak, de akadt néhány gyönyörű hal Ishai akváriumában 🙂

/egyszer biztos kijavítok minden elgépelést…/

Kicsit aggódtam, hogy megy majd az újságkiadás innen a távolból. Sikerül-e majd folytatni a 15 éves hagyományt, nem hagyom-e cserben a bátyámat. Jelentem, sikerült. Ma reggel elektronikusan megjelent újságunk a Hitközségi Híradó – Spravodajca 181-182. nyári duplaszáma. A nyomtatott példányok jövő héten kerülnek majd postázásra:

http://kehreg.com/hitkozsegi-hirado-spravodaj/

A tervek szerint augusztustól közöljük majd a blog offline változatát is.

Jó olvasást, szép szombatot!

Vége a hétnek (ismét), amit a mai megbeszélés, kutatói beszámoló, tervezés is jelzett. A hétfőn előállított anyag vizsgálatával teltek a munkás hétköznapok. Néztük ezzel-azzal, tanulmányoztuk így és amúgy…

Ma végre megkaptam az egy éves diák-vízumom. Hogy miért csak most, s miért a harmadik nekifutásra a héten – inkább ne firtassuk. Vicces volt, a vízumos néni perfekt beszél magyarul. Hát igen, kicsi a világ.

Az ügyintézéssel párhuzamosan elkezdtem felfedezni a kampuszt. Jártam a helyi szupermarketben, amely tele van jobbnál jobban kinéző salátákkal és szendvicsekkel. A nano-büfé bolgár sajtos, sárga sajtos, halas, tojásos és gusztustalan csírás-avokádós szendvicsei már nehezen csúsznak le. Ma egyébként egy újabb helyen is jártam, a vízum átvételét megünnepelendő. A kis kávézó az adminisztrációs épülettől pár lépésre van. Minden csupa üveg, plexi, lapos tévék, internetezési lehetőség. Sokat költhettek a belső designra, ami az árakon is meglátszik. A háromszög szendvics remek volt.

A labormunkát természetesen időről időre megtöri egy-egy más-jellegű esemény is. Kedden a főnök tartott csapatépítést rananai (Tel-Aviv elővárosa kb. 12 km-re a ramat gani egyetemtől) otthonában. Meital, az osztály mindenese, fő ismerője s egyben szakmai oktatóm vitt kocsival másik két kollégával együtt. Ő olyan nekem kicsit, mint anno a kezdetekben a Kémiai Kutatóközpontban Aranka volt. Aki mindenhova elvitt bemutatni, megismertette velem, mit hol, hogyan lehet elintézni, aki bevezetett az intézeti körforgásba.  A tetőtéri teraszon volt a “buli”. Megismertük a “boss” feleségét és három kisgyerekét is. A társalgás nyelve 98%-ban a héber volt. A maradék 2% jutott nekem, angolul. Kicsit úgy érezhettem magam, mint ahogy kisAbdul kollégám a Pusztaszeri úton.

Közel négy évig ültünk a líbiai 40-es talán 50-es éveiben járó kutatóval egy szobában 2-3-an. KisAbdul minden reggel bejött a szobába, mi köszöntünk neki, ő tette a dolgát, mintát készített, csiszolt, mért. Általában háttal ültem neki, s nem nagyon éreztem motivációt, hogy hátraforduljak, s feltegyem a kérdést: “How are you today?”. Nagyritkán elhangzott közöttünk egy-két szó, de az egymást közt folytatott magyar beszélgetéseinket nem nagyon váltottuk angolra, ha megjelent az éppen aktuális irodánkban. Szóval így ment ez kb. 3 évig. Egy reggel megállított a konzulensem, s azt mondta, miért nem beszélgetünk kisAbdullal, itt van egész nap, s mi nem is szólunk hozzá. Gyakorlásnak se lenne rossz angolul beszélni. Elgondolkodtam a hallottakon, s másnap reggel beszélgetni kezdtem kisAbdullal. Számos érdekes dolgot tudtam meg a családjáról, a kultúrájáról, Líbiáról… az utolsó egy évben, mielőtt befejezte a doktoriját, s hazament szinte alig telt el nap, hogy ne értekeztünk volna.

Így utólag szégyenlem magam az első évekért. Talán a sors fintora, hogy most én vagyok a “kisAbdul”, s a többiek meg nagyon Pasztisak.

Lassan kezdek Bar-Ilanos lenni, íme egy video a kapmuszról, a nanoépület még csak épül rajt:

A macskarajongóknak üzenem, a nagy meleg hatására exponenciálisan csökkent a négylábúak napfényes órákban kifejtett utcai aktivitása. Ma 5 macskát láttam hűsölni egyetlen bokor aljában.

/mi lesz majd a héber helyesírással…/