Kategória: Vegyészkedés…

Tegnap megérkezett Obama elnök a Szentföldre. A laborablakból jól látható volt a kék-fehér jumbo, amint megközelíti a Ben Gurion Repülőteret. Odabent rajtam kívül nem nagyon hozott senkit sem lázba az USA-ból átugró vendég.

A helyszínre “küldött” tudósítónk, ZIZILEND részletesen beszámol a jeruzsálemi hangulatról, többet innen, egy órányira a fontos eseményektől nem is tudnék hozzátenni (ja éljen a nanoajándék amit az elnök kapott).

A látogatás hírére nem maradtak tétlenek a gázai szomszédok sem, a dél-izraeli Szderot városában rakétákkal ébresztették a lakosokat, le ne maradjanak Obama egyetlen mai programjáról sem.

Csendes napot Elnök Úrnak és az egész országnak!

Választási gondolatok a SZOMBAT főszerkesztőjének felkérésére:

„Avoda, avoda…” – avagy az izraeli választások egy „látogató” szemével

Számomra mindig fontos volt, hogy a kémia, a nanotechnológia mellett más dolgokkal is foglalkozzam, s időről időre kilépjek a kockafejű kutatók dobozából. Az egyik nagy szerelem az ifjúsági vezetés. Jöjjön hát egy beszámoló a múltheti szófiai szemináriumunkról. Apró mozaikdarab a posztdok szabadidejéből…

Március 3-án korán kezdődött a szarvasi korcsoport- és táborvezetők napja. 4:15-kor találkoztunk a Liszt Ferenc repülőtéren, hogy Münchenen keresztül a bolgár fővárosba repüljünk a hagyományos, tábortéma-megismerő szemináriumunkra. Prága, Berlin, London, Tel-Aviv/Jeruzsálem után izgatottan vártuk, mit tartogat számunkra a kevésbé ismert Szófia. Nem rettentettek el minket a Balkánról jövő, megatüntetésekről, politikai válságról szóló híradások. Élt bennünk a vágy, hogy megismerjük a Bulgáriából nyaranta Szarvasra érkező chanichok és madrichok országát, közösségét.

Tavalyi “tudósításom” az alábbi linkeken érhető el:

• posztdok napló 121. – “SZIA PASZTI!” – Csípjenek meg, álmodom! (UH 1. rész)
• posztdok napló 122. – túlélni északot (UH 2. rész)
• posztdok napló 124. – tizedikre várva… egy nap a BEIT HATFUTSOT-ban (UH 3. rész)
• posztdok napló 125. – visszatérés Jeruzsálembe (UH 4. rész)
• posztdok napló 126. – halottaskocsi és vízeső szavak (UH 5. rész)

A hazai korcsoportvezetőkhöz odakint csatlakoztak a cseh, a szlovák, a román, az orosz, az izraeli, a szerb, a moldáv és a helyi csapatok irányítói. Minával, a tábor programigazgatójával már a bajorországi légikikötőben összefutottunk. A képzés egyik vezetője a tábor oktatási programjának kidolgozója, Steve volt, az elmúlt évekhez hasonlóan.

      A szeminárium első két napján csapatépítő tréningen vettünk részt Niel irányításával, akit tavalyról már ismerhettünk a Tuval kibucban átélt kalandoknak köszönhetően. A játékok, megbeszélések, szituációs gyakorlatok azt a célt szolgálták, hogy minél erősebbé váljon a köztünk lévő kötelék, amely nagyban segítheti a nyári közös munkánkat.

Kedd reggel elérkezett a nagy pillanat, kezünkbe kaptuk a 2013-as év napra lebontott tematikus vázlatát. Szinte azonnal elkezdett zakatolni az agyunk, melyik naphoz, milyen programot, peula-ötletet társítanánk. A zsidó utazások – azaz hivatalos nevén a „Zsidóság útikalauz stopposoknak” -, megteltek tartalommal. Megelevenedtek előttünk őseink, nagyszüleink és a mi szellemi és valós túráink. Rengeteget tanultunk, vitáztunk, elmélkedtünk az altémák sokszínű világáról. A részletek maradjanak meglepetések, nyáron minden kiderül.

A háttértudás megszerzése mellett jutott idő a korcsoportvezetői rutin megerősítésére. Foglalkoztunk azzal, hogy hogyan osszuk be az időnket, hogyan viszonyuljunk olyan, néha kissé kényesnek tűnő témákhoz, mint a szexualitás a táborban.

A hét döntő részét a helyi „Bálint-házban” töltöttük. Az ötödik emeleten található termekből csodás kilátás nyílt a város fölé magasodó Vitosa hegyre és a nagyzsinagóga tornyaira. „Vendéglátóink”, Daria és Slavian mindent elkövetett, hogy odahaza érezzük magunkat.

Este sem pihentünk, Nevettesd meg őket! címmel egy szófiai színész tartott „Beugró”-szerű rögtönző gyakorlatokat, amelyeket mindannyian nagyon élveztünk. A Jurassic Park Camp esti programon Szarvas őskorával foglalkoztunk, azzal az időszakkal, amikor még nem volt  Internet, mobiltelefon,… Az elődökről szóló programmal tisztelegtünk a korcsoportvezetői munkájukat tavaly nyáron befejezők előtt. Az állandóan megújuló unit-head csapatban idén számos új „kollégát” köszönthettünk. Minkájukhoz sok sikert!

A szarvasi „ügyek” mellett jutott idő Szófia megismerésére is, gyalogosan barangoltuk be a belváros nevezetességeit. Remek idegenvezetőnktől sok mindent megtudhattunk a város és az ország történelméről, hagyományairól. Számomra a legmeghatóbb a „tolerancia tere” volt, ahol békésen sorakoznak egymás mellett a különböző keresztény templomok, a mecset és a zsinagóga. A zsidó Szófia megismertetéséről egyrészt a hozzánk csatlakozó madrich-csapat gondoskodott, másrészt részesei lehettünk egy zenés, táncos, helyi ételkülönlegességeket felvonultató Szefárd-estnek a zsidó hitközség székházában. A Joint helyi vezetőjével folytatott beszélgetés rávilágított a kommunizmus után újjáéledő közösség eredményeire és mindennapi problémáira. Öröm volt hallani, milyen fontos szerepet  játszott/játszik a szarvasi tábor a bolgár zsidóság felnövekvő generációinak életében. Még meghatóbb volt a sok dicsérő szót egy szülőtől kapni. A szombatot közösen fogadtuk a helyi zsinagógában.

Odakint nekikezdtünk a táborszintű programok, az esti show-k és különlegességek tervezéséhez. Mindezek a táborozók érkezése előtti pre-campen öltenek majd végső formát.

Az egy hét hamar elrepült, köszönet Fricinek, Minának és Sashának, azaz a táborvezetésnek, Jutkának a koordinátorok gyöngyének, Dariának és Slaviannak, s mindazoknak, akik a háttérben dolgoztak azért, hogy 2013-ban  létrejöhessen a korcsoportvezetői szeminárium.

Bár nehéz volt a búcsú, a tudat, hogy hamarosan újra találkozunk Szarvason, örömmel töltött el mindenkit.

A szarvasi JDC-LAUDER Nemzetközi Ifjúsági Tábor idén 23. alkalommal nyitja meg kapuit. Az első regisztrációs nap: március 24. További információ www.szarvastabor.hu

Kezdjünk hát egy új fejezetet a blog alapján írandó könyvben. A “szünet” után jöjjenek ismét a szentföldi gondolatok…

A tizenegy napos, Budapest – Gödöllő – Budapest – Komárom – Budapest – München – Szófia – München – Budapest útvonal sikeres megtétele után, hétfő délután azon kaptam magam, újra a Wizzair chek-in pultjánál állok sorban. Ezúttal minden zökkenőmentesen ment, persze az elengedhetetlen ismerősök most sem hiányoztak a tel-avivi madárról. A határon ismét rácsodálkoztak,  miért van egyszerre diák- és munkavállalási vízumom is,… végül mégiscsak kitárult – szó szerint – előttem Izrael elektronikus kapuja a Ben Gurion Repülőtéren.

Repülőút,  újrakezdés, újabb lendület, tervek, elvégzendő feladatok… ja és a remény, hogy “talán majd most megtalálom, azt az Erecet, amelyet 2011. júniusa óta keresek, de eddig még nem leltem meg.” 😦

Itt jut eszembe a szófiai korcsoportvezető-képzésen (erről majd egy másik posztban részletesen) volt egy foglalkozás, ahol a diaszpóra és Izrael kapcsolatát elemeztük. Nehezen álltam meg, hogy ne mosolyodjak el egy-egy pátoszos gondolat hallatán, a tarsolyomba gyűjtött élmények birtokában…

A taxis – hallva magyar mondataimat az itteni “pót-szüleimmel” folytatott  telefonálás során -, megosztotta velem gyerekkori élményeit, amelyeket egy dél-izraeli magyar moshavban, Nir Israelben szerzett 4-5 évesen. Csak úgy sorolta, a hirtelen előtörő  szavakat, mondatokat: “Gyere ide!…, asztal, fog,… köszönöm”.

A hétből hátramaradt három munkanap hamar elrepült. S bár hatalmas lelkesedéssel sétáltam le kedd reggel az egyetemig, gyorsan be kellett látnom, a tudomány útjai még mindig rögösek…

Az ország pészachi lázban ég, hamarosan beköszönt a kovásztalan  kenyér ünnepe. A boltok polcairól lekerül minden kovászos, különböző gyártók maceszai versengenek a vevők kegyeiért, van már ünnepi szalvéta, s minden egyéb kiegészítő. A hétköznapi termékeken kis felirat vagy matrica jelzi, ha az ünnepen is fogyaszthatók.

Az élet úgy hozta, hogy egy fontos és örömteli megbeszélésre Jeruzsálembe kellett felugranom ma reggel. 40 percet vártam a 427-esre, hogy végre kihasználjam a szomszéd utca nyújtotta közvetlen járatot a fővárosba. Régóta tervezgettem a “nagy busztesztet”, sajna most sem jött össze. Maradt hát a 61-es az egyetemig. További 20 perc aszalódás a tűző napon a négyes út mellett, azaz pár perc után átmásztam a beton buszmegálló árnyékos oldalára, elkerülendő egy tavaszi napszúrást a 30-34 °C-os kánikulában.

Legnagyobb megdöbbenésemre, üres volt a járat, amelyre egyedül szálltam fel a megállóban. “Ne, má… itt egy közvetlen busz Jeruzsálembe, s rajtam kívül senki nem akar egész Bnei Brakból és Ramat Ganból felutazni a Szent városba???” Mire elértük Jeruzsálemet, már négyen ültünk a tömegközlekedési eszközön…

A táj elsuhant mellettem, gondolatban az otthoni havas helyzeten töprengtem, s azon bosszankodtam, miért nincs még mindig netes izraeli mobilom vagy miért nem egy EGGED internetes busz szolgálja ki a VEOLIA társaság helyett a 400 vonalat.

A hírfüggőség egészen a város első házaiig mardosott… azután a sokat emlegetett kanyar után megpróbáltam kikapcsolni a külvilágot, nem törődni hóval, hőséggel… Jeruzsálem készülődik, a bejáratnál sorakozó  amerikai zászlók jelzik, hamarosan fontos vendég érkezik a településre Obama elnök személyében.

Buszpályaudvar, villamosozás, megbeszélés, a Mahane Yehuda pénteki piaci forgataga, alig 90 perc s már újra a buszon ültem. Elhagytam Jeruzsálemet, mintha csak Tel-Avivba ugrottam volna be… Nehéz ezeket a “jump”-okat feldolgozni, még így sokadszorra is… “Jövőre Jeruzsálemben??”, dehogyis ha akarom, minden nap! 🙂

Visszaérve végigolvastam a hírportálokat, updateltem magam a hóhelyzetből, elszörnyedtem gimis osztálytársamnak, az M1-es autópálya fogságából posztolt bejegyzéseitől, képeitől. Aggódva hallgattam a Komárom környéki híreket. Délután befutott a Belügyminisztérium üzenete a magyar mobilomra… “Akkor most milyen autóból, hova üljek át…” – élcelődtem magamban a szomorú helyzeten…

Nekifutottam hát még egyszer – sokadszorra – a kinti posztdoki létnek… Kedves Olvasók, tartsatok/tartsanak velem!

Mielőtt belekezdek a tegnap kora este és éjszaka történéseinek összefoglalásába – megszegve az eddigi íratlan szabályt, hogy Izraelen kívül nem írok blogot – előre kell bocsájtanom mindaz amit papírra vetek az A320-as repülőgép 20. sorából megfogalmazott szubjektív vélemény.

A csütörtöki nap teljesen szokványosan indult. Behúztam a bőröndömet az egyetemre, hogy munka után azonnal a Ben Gurion Repülőtérre taxizzak. Ez volt a harmadik utam a fapados légitársasággal. Kicsit fura volt, hogy öt óra helyett, csak 20 perccel később lehetett beállni a biztonsági kikérdezéshez kígyózó sorba, no de most ezen ne akadjunk fenn. Mintha a biztonsági emberekből is kevesebb lett volna a megszokottnál. Nagy nehezen beindult a check-in, majd jött az újabb sorban állás az útlevél ellenőrzésnél és az átvilágításnál. Utolsóként elértem az egyes terminálról a hármasra menő buszt, bár alig jutott hely az ajtóhoz lapulva, örültem, hogy nem kell harminc percig várnom a kietlen pusztaságban. A boldogság nem tartott sokáig. A  második kanyart követően, megakasztott minket egy forgalmi akadály és a buszsofőr nemes egyszerűséggel leállította a motort és ezzel együtt a légkondicionálót is. Ott rostokoltunk vagy egy negyed órát a zsúfolásig telt járművön, az ablakok elkezdtek bepárásodni, s a sofőrhöz legközelebb állók hiába dörömböltek az elválasztó üvegfalon, egy kis oxigénért könyörögve. Hát megesik az ilyen, próbáltam higgadt maradni.

Jutott egy óra a rotunda világának ismételt felfedezésére, összefutottam egy szarvasi ismerőssel, akinek történeteimmel sikerült lyukat beszélnem a hasába.

A nyolc órás beszállításnál kezdett gyanús lenni a dolog. A pult teljesen üres volt. A máskor ott tobzódó földi kiszolgálók hadát nem lehetett látni. Eltelt 10 perc, 20, 25, mire az első két mobilján kétségbeesetten telefonálgató alkalmazott megjelent. 20 perc múlva sem fogunk elindulni, összegeztem a látottakat. A várakozók tömegét színesítette egy haszid zarándokcsoport. A kaftános-pajeszos hittestvérek jelenléte kicsit Bnei Brak szellemét idézte. Elindult az ilyenkor szokásos roham a székékért, látszott telt ház lesz a gépen. Éppen összeismerkedtem az ötvenes éveiben járó sortársammal, amikor a semmiből megjelent egy roma csoport.

Ugye mindenkinek megvan az Életvonat című film, amikor az önmagukat deportáló zsidó falú lakóinak vonatja összeakad a romák teherautó karavánjával. S ott az a jelenet, amelyben a mezőn együtt táncolnak és zenélnek a két nép fiai. Sajnos a  kultúrák találkozása nem volt ennyire zökkenőmentes. Az ablak és a folyosó melletti helyek már elfogytak, s ortodox testvéreink elképedtek attól az ötlettől, hogy egy-egy hölgy beüljön közéjük. Viselkedésük szégyenletes volt. A kompromisszumkészség szikrája sem volt észlelhető részükről. Kezdtem szégyellni magam, őhelyettük is. A személyzet mintha ott sem lett volna, s mintha kihagyhatták volna a problémamegoldás tanóráját. Az utasokat a várakozás első két órájában senki nem tájékoztatta arról, mi is történik. Először elterjedt a hír, hogy nem engedik föl a csoport rabbiját a repülőre, mert nem váltott jegyet. Utána az a mendemonda járta, hogy a rabbi csak meg akarta áldani a repülőgépet, de ezt én teljesen alaptalannak ítéltem. Időközben befutott a magyarországi csoport öt tagja, aki már nem lelt ülőhelyet a fedélzeten. Egyre nőtt a feszültség. Az arabok egyre hangosabban szidták a rendszert, a mögöttem lévő sorban 20 percenként felállt egy gyerek és azt kiabálta: Éljenek az ateisták!

Aztán mindeni lehiggadt, majd újra kezdődött az egész, az ortodoxok felugráltak, a szekuláris izraeliek nyugtatták őket. Mindeközben a pilótafülke ajtajában ott állt egy kapitányszerű figura – a 20. sorból ezt tényleg nehéz volt megítélni – s úgy tűnt, mintha gyönyörködtetné a káosz.

Berohant egy civil ruhás rendőr,  lerángatott egy ortodoxot, aki állítólag nekiment az egyik stewardnak. Amikor véletlenül a gép közepére tévedt az egyik kolléganője, megkérdeztem, nem illenék-e tájékoztatni az utasokat, hogy mi történik. A felelet az volt, hogy egyesek nem voltak hajlandók bekapcsolni az övüket. Amikor szóvá tettük utastársammal, hogy ne nézzen hülyének bennünket, közölte, hogy engem is leszállíttat egy rendőrrel, ha kiabálok vele. Sőt akár Budapesten is hívhatja a hatóság embereit. Nagyon megijedtem a szőkeségtől, amikor útközben neve, vagy azonosító száma felől érdeklődtem, nem volt hajlandó megadni. Szomorú  az, amikor nem a légi utaskísérő van az utasért. Na jó, tudom, az olcsóságnak ára van.

Aztán megjöttek az egyenruhás rendőrök is – szerencsére nem értem – kivezettek újabb két ortodox utast. Valahonnan a semmiből előkerült egy eddig nem látott pajeszos kolléga, futkostak még töketlen földi kiszolgálók a gépen, majd szőke kedvencem bemondta, hogy túlfoglalás történt – talán mégis érdemes volt feltenni neki a kérdést. Önkénteseket kerestek, akik teljes ellátás mellett megvárják a szombati repülőt. Nem tudom akadtak-e ilyenek, vagy a Mistara által kiebrudalt utasoknak köszönhetően, mintha megoldódni látszott volna a probléma.

Az izgága ortodox csoportot látva, a személyzet úgy döntött, a gép addig nem indul el, amíg a rabbi követői le nem szállnak a gépről. Naiv elképzelésnek tűnt ez számomra. Hogy nézett volna az ki az esti híradóban, ahogy kaftánosokat rángatnak le Izraelben a Wizzair gépről. Egyesek megsértődtek és jiddisül azt kiabálták, hogy minden zsidó szálljon le a gépről, majd énekelni kezdtek. Erre mondják Izraelben, hogy balagan. Ki kell emelni roma testvéreink poénjait, amelyek derültséget csaltak minden magyarul beszélő utas arcára.

Hirtelen záródtak az ajtók, majd 20:45 helyett 23:16-kor felszállt a gép. Én már alig várom a visszautat.