Egy dologban biztos következetes vagyok, soha, senkit nem beszélnék rá, hogy utazzon Izraelbe, se kirándulni, se tanulni, se itt élni… Mint ahogy a magyar nagykövetség oldalán írják:
“… Izrael egész területe és a Golán fennsík utazás és ott tartózkodás szempontjából “II. Fokozott biztonsági kockázatot rejtő további országok és térségek” kategóriájába tartozik… Izrael Államban a terrorakciók veszélye csökkent, de véglegesen nem szűnt meg. Ezek célpontjai elsősorban a nagyvárosok zsúfolt központjai és tömegközlekedési eszközei lehetnek. A szenthelyek többsége látogatható. A Gázai övezet mentén a 2009. januári háború óta csak szórványosan fordulnak elő palesztin rakétatámadások az izraeli területek ellen, az odautazás előtti tájékozódást azért továbbra is javasoljuk.”
Az utóbbi hetek iráni-izraeli háborútól hangos média-jelentéseinek tükrében óhatatlanul felmerült bennem, csak ne akkor törjön ki a háború, amikor Ő idekint van. Két kép jelent meg a rémálmaimban: 
Leperegtek előttem Arik Kaplun drámai alkotásának – a Jana barátainak* -, azon jelenetei, amelyben az ifjú pár az Öbölháború iraki scud-rakétáit jelző sziréna szó alatt esik egymásnak gázálarcban valahol Tel-Avivban… (* a film az 1989-ben elindult orosz új bevándorlói hullám izraeli beilleszkedésével foglalkozik az első Öbölháború idején, 1991-ben. A film 1999-ben megkapta a Karlovy Vary-i fesztivál fődíját, a Kristály Glóbuszt.) … Láttam magunkat, amint potenciális jövőbeni anyósomékat felhívjuk a hírrel, hogy “sorry, lövik Ramat Gant”…
Ott lebegtek ezek a gondolatok akkor is, amikor vasárnap délelőtt összecsomagoltunk, s elindultunk a HaShalom pályaudvar felé a 63-as busszal. Kicsit talán a sorsot is kísértve, kedves ismerőseim, “szentföldi pót-szüleim” meghívására a Gázai övezethez közeli Ashkelonba utaztunk. Felszállva a gyorsvonatra a 131. naplóbejegyzés (posztdok napló 131. – “bumm-bumm”, avagy addig jár a posztdok Ashkelonba, míg…) sorai ugrottak be:
“Alig telt el tizenöt perc s felsüvöltöttek a légvédelmi szirénák. Megfagyott a levegő egy pillanatra,… Tudtam, ez előfordul errefelé, de… Az eddigi – nyugodt időszakokban tett – látogatásaim során, számomra annyira hihetetlennek tűnt, hogy bármi megzavarhatja e földközi-tengeri kis “ékszerdoboz” mindennapjait. Nem volt idő a töprengésre, gyors léptekkel a biztonsági szobába mentünk. A tompa “bumm-bumm”-ok, a közelben felállított “Vaskupola” légvédelmi üteg elhárító-rakétáinak kilövését kísérő pici rázkódások, s a zárt ablakok mellett csak halkan hallható szirénák még abszurdabbá tették a helyzetet. Talán fel sem fogtam teljesen, mi is történik…”
Yossi már várt ránk az állomáson, s Orna mindig ízletes ebédje is ott gőzölgött az asztalon. A kert csodálatosabb volt, mint valaha. Szimchat Torá, a Tóra örömünnepének bejövetelekor lesétáltunk a tengerpartra, másnap a város nevezetességeivel ismerkedtünk. Az eddigi látogatásaim alapján, Ashkelon az ország egyik legszebb városa: virágok, pálmafák, művészi alkotások mindenfelé… Minden olyan, mintha a “béke szigetén” járnánk. Megjegyzem, ott-tartózkodásunk minden pillanatában radarszerűen füleltem, s a legkisebb furcsa nesz hallatán, máris a közelgő légiveszélyt vizionáltam.
Kora este jutott idő a szintén a városban lakó, a pénteki ramat gani pikniket szervező, rokonok szukkoti sátrának a meglátogatására is. A közös ünnepbúcsúztató Havdala, kapcsolatunk kiindulópontjának, a szarvasi tábornak a hangulatát idézte.
Ismét azt éreztem, mintha minden idekinti barátom, rokonom, ismerősöm, ezer éve ismerné már a szívem választottját, s senkit nem lepne meg a jelenléte az oldalamon 🙂
Kedd délben vettünk búcsút a Földközi-tenger ékkövétől. Amikor a zöld 437-es Egged busz elérte a Júdeai-hegyeket, kicsit fellélegeztem, ezúttal megúsztuk a gázai rakétákat…
KISPASZTI WEB 