Egy hete, szombat reggel Ashkelonban ültem a rokonok meseszép kertjében. Néztem a virágokat, a lapos majomkenyérfát, a hatalmasra nőtt fenyőt… Minden olyan gyönyörű volt, a Szombat varázsát csak  egy-két, az úton elsuhanó autó törte meg. A béke szigete, gondoltam magamban, megfeledkezve egy pillanatra a Közel-Kelet valós helyzetéről… A kaktusz virágait látva gyakran elhalványulnak a szúrós tüskék.

Tegnap reggel újra felizzottak a kedélyek Dél-Izraelben: behatolás Gázából, katona halál, egy-két rakéta, válaszcsapás… Délutánra aztán újabb csend, napsütés, tengerpart… Nem tudom lehet-e, s szeretnék-e így élni. Annyi minden jöhet amúgy is, baleset, betegség, természeti csapás, s akkor még azon is aggódni, mikor lőnek, robbantanak nálunk a szomszédok…

Tragikusan szomorú. A kilátástalan helyzetben erősen fakuló kék-fehér álomképeket kompenzálandó, este megnéztem a Youtube-on a Napfény ízét, emlékeztetve önmagamat, a világ más, általam szeretett pontjain sem (volt?) mindig jobb és könnyebb az élet.

Az ember gyakran kerül döntéshelyzetekbe – amit én még így 31 évesen is – elég nehezen viselek. Amikor a múlt hétvégén Savuot ünnepén, kedves ismerőseimmel Kfar Tavorba utaztunk, a Tábor-hegy tövében úgy éreztem, jól döntöttem, hogy engedve a felkérésnek, maradtam. Nem mindennap járhat bibliai tájakon az ember… Tegnap reggel, tervezett budapesti munkába állásom napján, olvasva és látva a újabb véres híreket, egy nanonyit alábbhagyott a lelkesedés.

A Szentföldön sincsenek csodák,… egyszer lent, egyszer fent… hírekben, kutatásban, magánéletben, pont úgy, mint a világ más szegleteiben.

Amikor négy óra felé elindultam, hogy beszerezzem az ebédemet, munkások hadát láttam “nanopalota” előtt. Egy-egy utcakövet szedtek fel a Tel-Aviv felé eső bejárat közelében. Most készült el az épület előtti park, min dolgozhatnak megint? – kérdeztem magamtól miközben még élt bennem a remény, hogy maradt  a tonhalas szendvicsből a kávézóban. Ennyi idő után ez az egyetlen, amelyet képes vagyok elfogyasztani a szűkre szabott kínálatból. Szerencsém volt, ott árválkodott az utolsó a hűtőben.

Hazatérőben szembesülhettem az elkészült tudományos-művészi alkotással. Botlókövek díszítik mostantól a nanotechnológiai triplex előtti teret. A 10-9-t még értettem, de a mg-nál már egy kicsit elbizonytalanodtam.

Ha már az időről volt szó az előbb, következzen egy szolgálati közlemény:

Eredeti terveim szerint holnap reggel tértem volna vissza Magyarországra, s pénteken már a 91-es BKV buszra cseréltem volna a DAN 61-esét. További közleményig a Posztdok Napló változatlanul folytatódik!

A mai történet másfél-két éve kezdődött. Meghívást kaptam egy a JDC által szervezett hétvégi ötletélésre Telkibe. A projekt-indító háromnapos összejövetelt egy izraeli Open space* szakértő koordinálta. Ki gondolt akkor, ott, a Pest melletti település szállodájában arra, hogy egyszer mindennek még köze lesz a nanotechnológiához, kutatáshoz…

Ma reggel Herzliyara indult a busz az egyetem elől, egy új virtuális intézet, kutatói kezdeményezés alakuló konferenciájára. Amikor a nap moderátora a mikrofonhoz lépett, azonnal bevillant, én ezt az embert személyesen ismerem. Hosszú percekbe, negyedórákba telt, mire elő tudtam csalogatni, mikor, s hol találkoztunk. Először valamelyik szarvasi képzésre gondoltam, talán Berlinben vagy Londonban… Majd megjelent egy pillanatkép előttem, ülök a Bálint házban, várok arra, hogy elinduljunk, s megjelenik ugyanez az alak kis csomagjával az ajtóban… Hát nem hihetetlen? Ott okosodsz Telkiben közösségszervezés témakörben, s rá pár évre egy tudományos fórumon, az izraeli Herzliyán találkozol ugyanazzal az oktatóval. Ilyen nincs, vagy mégis… Az már csak plusz volt, hogy pár csehországi vendég-kutatóval még szlovák nyelvtudásomat is kamatoztathattam…

Adós vagyok a hétvégi ünnepi, Tábor-hegyi kalandokkal, de minderről majd kicsi később…

Mi az az Open Space? (forrás itt)
• Nincs előre megadott, mások által összeállított tematika, ezt a jelenlévők maguk alakítják ki a cím és az időkeretek alapján a számukra személyesen fontos kérdések alapján, így csak azok a témák kerülnek feldolgozásra, amelyek ténylegesen fontosak valaki számára.
• A tematika alapján kialakuló, változó összetételű kiscsoportokban folyik a munka, egyszerre több párhuzamos csoportban. E csoportok nagyságát, összetételét, munkavégzési módját és tartamát a résztvevők határozzák meg, mert mindenki azokban a kiscsoportokban veszt részt, amelyek témája számára a legérdekesebb.
• A résztvevők maguk, külső facilitátor nélkül vezetik a kiscsoportok munkáját, ők hozzák a döntéseket, ők határozzák meg a prioritásokat.
• A kiscsoportok a munka során írásban rögzítik eredményeiket és javaslataikat, így ezek mindenki másnak is rendelkezésre állnak (flipcharton azonnal, nyomtatott formában másnap)
• Az Open Space facilitátorai a munkafolyamat kereteit és szabályait alakítják ki, valamint az eredmények megosztását szervezik.

Megtörve egykori témavezetőm intelmét, a hét utolsó munkanapján új minták készítésébe kezdek reggel. A kesztyűs-doboz ölelésében eltöltött két-három óra után végigsétálok a kampuszon, egészen a főkapu mellett lévő bankautomatáig. Hét-ágra süt a nap, mindenfelé virágok (ez itt annyira már nem meglepő,  egész évben nyílt valami errefelé), diákokkal alig alig akadok össze az öt perces út alatt. Csendes a táj… Visszafelé beszerzem az ebédem. Délután már éppen lezárnám magamban a hetet, amikor fél ötkor betoppan a főnök, s megkérdezi: “Van kedved átbeszélni a kutatási témákat?”

“Természetesen!” – válaszolok olyan nagy hévvel, hogy magam is meglepődöm önmagamon. Egy órát tanácskozunk,… Lassan hat mire búcsút veszek a hosszú hétvége előtt a Bar-Ilantól.

Bnei Brakba vagyok hivatalos. Az utolsó pár lépést futva teszem meg, hogy elérjem a 161-est. Ahogy a negyed utcáin kanyargunk bevillan az első utam Ági nénihez és Smuel bácsihoz az egyetemről. Emlékszem, a telefonomon lévő térképet követve “izgultam” azon, hol kell majd leszállnom,… hihetetlenül hosszúnak tűnt az utazás. Most itt ülök sokadszorra a DAN kék-fehér járatán, s oly természetességgel szelem keresztül a “STETL” utcáit, mintha egész életemben erre buszoztam volna…

Pár perc az egész, amíg leérünk a Jeruzsálem utcáig.

Különleges este van ma vendéglátóimnál, de ez csak a szokásos beszélgetést követő rakott krumplis, lecsós vacsora közben derül ki. Hagyományok szerint először megvitatjuk a magyarországi és az itteni híreket, nosztalgiázunk egy kicsit Szarvasról. Ági néni szabadkozik, hogy most nincs gombaleves, de az asztalon felsorakoztatott ínyencségek mellett fel sem tűnne a “királyi csemege” hiánya.

Étkezés közben Ági néni az órájára pillant, ma este fél kilenckor leszünk 60 éves házasok. Megáll a kezemben a villa…megható pillanatok. Felváltva kezdik el mesélni a megismerkedésüket, az Izraelbe érkezésük kalandos történetét, a házasságkötésük sztoriját. A nehéz éveket, az öt gyermek születését, az első hűtőszekrény megvásárlását,… Smuel bácsi az egyik könyvespolcról, egy kinagyított fényképet keres elő Ági néniről. Ezt hozta magával a Szentföldre, amikor a történelem viharai elválasztották őket egymástól egy időre.

Szívem szerint lefotóznám így őket, hármasban a régi fényképpel… de nem akarom lerombolni az emelkedett hangulatot azzal, hogy belekezdek “A blogomhoz jól jönne ez a kép” című magyarázkodásba.

“Nem éltünk könnyen, de mindig boldogok voltunk.” – összegzik Ági néni, s Smuel bá megerősítőlég bólogat. Mielőtt elköszönök, útravalóul kapok egy kis rakott krumplit, túrós sütit Savuotra…

Az előszobából befelé mutat Ági néni, az ebédlőasztalon egy hatalmas csokor áll… “Hatvan éve nem futotta esküvői csokorra, most ezzel lepett meg Smuel.” A szemem sarkában mintha egy könnycsepp kezdene kialakulni, egy újabb Posztdok Naplós emelkedett pillanat!

Mi mást kívánhatok az IFJÚ párnak, Mazel Tov,  bis 120!

A 153. bejegyzés címe sokszor változott. Először múlt hét elején akartam posztolni “kutatói hullámvasút” címmel, a laborban átélt mindennapokról; utána Yom Jerusalayimra – Jeruzsálem napjára raktam össze egy kis írást a fejemben. A rohamléptekben száguldó idő, s a számos tennivaló végül meggátolt a kiötlött szókapcsolatok legépelésében. Hasonlóan feledésbe merültek az Ashkelonba tartó emeletes vonaton kigondolt mondatok, valamint a visszaúton szőtt történetek is.

Végigkattintgatva a 150 bejegyzésen, az utóbbi hetek két jeles napja az, amelyről nem szóltam részletesen. Talán azért mert elsuhantak mellettem. Lag BeOmer ünnepéből csupán annyit láttam, hogy a Dekel-híd lábánál hatalmas tüzeket emeltek a hagyományok szerint illetve  vallásos kollégáim megborotválkoztak a gyászidőszakot megszakító napon.

A másik kiemelkedő nap vasárnapra esett. 45 éve,  1967-ben újraegyesítették Izrael egy és oszthatatlan(?!) fővárosát Jeruzsálemet. Mi itt vidéken nem sokat éreztünk a “központi” rendezvényekből. Egy közeli iskola ünneplőbe öltözött, léggömbökkel és zászlókkal vonuló diákjainak látványán kívül minden a megszokott kerékvágásban ment.

Jeruzsálem Napjáról nehéz aktuálpolitika nélkül megemlékezni, s mint tudjuk, a Posztdok Napló nem politizál…

Tegnap este két csapatért is szoríthatott az ember az Eurovíziós Dalfesztiválon, míg a magyar dal továbbjutott, az izraeli kiesett…

Azért a nyerő az orosz nénik előadása volt szerintem:

A hétvégén beköszönt majd Savuot ünnepe, ami egyben azt is jelenti, hogy a zsidó naptár szerint egy éve leszek a Szentföldön, hiszen egy-két nappal az ünnep előtt érkeztem tavaly… de minderről majd legközelebb.