Hol volt, hol nem volt, élt egyszer öt pisztráng az izraeli Dan folyóban… Teltek-múltak a napjaik vidáman játszottak, úszkáltak lakhelyükön. Mígnem egy nap lehalászták őket,… Azokban a percekben indul első, internetes online történetem, amikor mély(fagyasztott) álomba került Pisztráng Piri, Pisztráng Panni,Pisztráng Peti, Pisztráng Pisti és Pisztráng Pali.

A rózsaszín pisztrángok piros dobozba kerültek, egyszerű társaik kékbe. Ebben a hibernált állapotban vágtak neki a “Nagy utazásnak…” egészen egy ashkeloni szupermarketig… Itt várták új gazdáikat egymástól elválasztva, mind az öten… Pisztráng Piri, Pisztráng Panni,Pisztráng Peti, Pisztráng Pisti és Pisztráng Pali

Az idő előrehaladtával egyre jobban fáztak már a kis pisztrángok, s kezdett unalmas lenni az összezártság az egyre kényelmetlenebb dobozban. Újra szerettek volna együtt lenni, vágytak a karton dobozon túli világba… “Csak még egyszer találkozhatnék Pisztráng Pirivel”- álmodozott a mélyhűtőben Pisztráng Pali. S láss csodát, péntek késő délután újra találkozhatott az öt jó barát a Dan folyóból..

“Sziasztok, de jó újra látni Titeket!” – kiáltott teli szájjal Pisztráng Panni. Egymás mellett “úszott” hosszú idő után az öt kis gézengúz… Előtörtek a régi emlékek, a sebesen szaladó folyóban töltött időszak meghatározó pillanatai…

Pisztráng Pisti szóhoz sem jutott a viszontlátás örömétől. Igaz a szája is össze volt még fagyva a jeges kalandoktól…

Úgy napozott a konyhapulton az öt vadvízi gézengúz, mintha egy nagy család lennének… apa, anya és a három gyermek… “A mi Pisztráng családi fényképünk igazán jól sikerült”- jegyezte meg Pisztráng Peti, amikor rápillantott a mesélő telefonjára… Ahogy olvadásnak indultak, újabb és újabb gyerekkori történetekkel szórakoztatták egymást

A krónikás készenlétben áll, hogy megörökítse a pisztrángok minden pillanatát… Lassan vége a fagyos rémálmoknak. Felengedni látszik jégtakaró…

Mintha újra nyár lenne… “Meleg van, süt a nap” – örvendezett Pisztráng Piri. “Fiúk, leúszunk a városig?” – vetette fel az ötletet Pisztráng Pali

“Mi lesz most velünk?” – tudakolták egymástól a pisztrángok. “Nyugalom, csak újabb kalandokban lesz részünk” – válaszolt a mindig megfontolt Pisztráng Pisti

“Mi ez, érzitek?” – ült ki a rémület Pisztráng Panni arcára.

“Ideje megfürödni egy kis oliva olajban, közeledik az ünnep!” – vette fel a már a folyóban is mindig anyáskodó Pisztráng Piri

“Hé, mi ez a sötét? Kezd meleg lenni!” – torzult el Pisztráng Peti hangja

“Hetekig, hónapokig úgy éreztem, megfagyok; most meg megsülök!” – morfondírozott Pisztráng Peti. “Változatos a szentföldi időjárás.” – jegyezte meg Pisztráng Pali

“Zöldségeket beszéltek srácok.” – reagált Pisztráng Panni

“Furák ezek az emberek, egyszer lefagyasztanak, egyszer megsütnek!” – fújta ki magát Pisztráng Peti a sütőben átélt kalandok után…

“Hogyan tovább, merre ússzunk?”

“Paszti, megbirkózunk?” – szegezte nekem a kérdést Pisztráng Pali

Köretnek egy kis tészta…

… egy kis saláta

“Ne Paszti, ha nem eszel meg, lehet három kívánságod!!!” – esett pánikba Pisztráng Pali, s hasonló hangokat hallottam a szomszéd tányérok felől is…

Az öt barát, a Pisztráng család végleg elúszott… de az emlékük, a péntek esti asztal körül együtt töltött idő örökre velünk marad. Köszönet mindenkinek, aki végigkövette Pisztráng Piri, Panni, Peti, Pisti és Pali történetét a Facebookon. Külön köszönet Ornának, aki lehetővé tette, hogy a ma esti mesénk megszülessen. Szép szombatot Ashkelonból.

Lassan vége felé közeleg egy újabb otthon ülős izraeli hétvége. A két héttel ezelőtti háromnapos, hétszáz kilométeres csavargás fáradalmait még mindig nem sikerült “kiheverni”. Így szombat este olyan jól esne még az a vasárnap,  tudom-tudom, a péntek szabad volt…

Miután kirugdostam magam az ágyból, Givatayim felé vettem az irányt. Nem volt semmi különösebb úti célom, gondoltam felszállok a buszra, s addig megyek, míg nem érzem úgy, élég volt a tömegközlekedési eszközből. Hosszú hónapok óta keresztezem az itteni utcákat, mégis hihetetlen, itt gurulni vagy lépkedni Weisz Jehosua bácsi “Nagymegyertől Givatayimig” című élettörténeti írásának helyszínén. Szavai  a fülemben csengenek minden alkalommal:

“Levelezésünk folyamán András megkért, hogy írjam meg élettörténetemet „Nagymegyertől Givatájimig”. Nagy meglepetésemre, a történet részletei nemcsak a nyomtatott Hitközségi Híradó lapjain, hanem a hitközség weboldalain is megjelentek, amelynek webmestere nem más,… Ezúton óhajtom hálámat és köszönetemet kifejezni neki, kezdeményezéséért és sok meleg, bátorító szaváért, amit sorozatom írása folyamán kaptam tőle.”

Végpontként a már egyszer bebarangolt givatayimi pláza szerepelt a menetlevelemen. Idáig végül nem jutottam el. A szomszédos kerület, azaz helyesebben kisváros üzletekkel szegélyezett, központi utcáinál nem mentem tovább. Elbúcsúzva a 63-astól, egy “100 forintos” boltban találtam magam. Amikor az eladó megkérdezte, keresek-e valamit, jeleztem, csak azon töröm a fejem, mit is kéne vennem. “Ja, akkor jó.” – mosolyodott el.

A nagy pénteki bevásárlás során három dolgot szereztem be. Azt gondolom, ezektől jobban semmi sem jellemzi az izraeli posztdok napjaimat:

1. egy három sékeles, arany színű műanyag kiddus*-poharat, mégiscsak a Szentföldön van az ember, s hamarosan beköszönt a hetedik nap, a Sabesz

(*(héber a. m. szentelés), a szombat- és ünnepnapi áldás, mely az illető ünnep szentségéről és jelentőségéről szól. Régi zsidó szokás szerint borral töltött serleg (az u. n. K.-serleg) mellett szokták mondani.  – forrás itt)

2. Három pár zoknit – jelezvén,  az öngondoskodásról, még a szabadnapon sem feledkezhet meg a külhonba szakadt kutató

3. egy 3D puzzle hajó-modellt – valószínűleg, hogy kiéljem a nyelvi korlátaim miatt idekint nagymértékben elfojtott kreatív hajlamaimat

Ezzel a három kultikus tárggyal indultam neki két egymásra nagyjából merőleges utca alaposabb szemrevételezésének. Ha már az öngondoskodásról beszéltem, a zuborgó gyomrom jelezte, ideje elkölteni az ebédet. Lényegében a buszról is már a sarkon álló, csábítóan hívogató kisvendéglő énekelt le. Odaérve picit csalódtam, egy humuszos kajálda volt. Felmerült, hogy feloldom a csicseriborsó krémre bevezetett embargót, de az előttem álló hétvégi másfél nap miatt nem mertem kockáztatni.

Kicsit lejjebb rá is akadtam egy másik, az előzőnél sokkal zsúfoltabb helyre. Ahol sokan vannak, ott biztos jól is főznek. A Nelson 33-ban angol étlap nincs. Az eddigi tapasztalataim szerint az éttermek kb. felében gondolnak csak a héber nyelvvel hadilábon álló vendégekre. Szóval a végén a héber nyelvű étlapot nem hagyta ott a csábítóan miniszoknyás pincérlány, helyette egy “élő-menüsor”, angolul az előző hölgynél még jobban beszélő társa világosított fel a hely kínálatáról. A harmadik vagy negyedik szó a HAMBURGER volt, jó ne is folytassa, emellett döntöttem, törtem le a lelkesedését pillanatokon belül.

A jelentős méretű, ízletes adag kiütött, sétáltam még pár tömböt, aztán vissza a buszmegállóba. A zöldséges előtt megtorpantam, vonzott a mostanság megjelenő, még nem túl olcsó sárga és őszibarack, valamint a cseresznye látványa. No majd az uzieli zöldségesnél – minek cipeljem innen. Persze visszaérkezésemkor ott csak narancsot, almát és grapefruitot láttam, amelyek szerintem hetek óta állnak ugyanazokban a halmokban, nem túl vevőcsalogatóan… Így nem ettem gyümölcssalátát a hétvégén…

Mint a játékboltból kiszabadult kisgyerek, azonnal hozzákezdtem a D620-as hadihajó összeállításához. Három éves kortól ajánlott, nekem 31 évesen kb. ötven percig tartott :).

Estére most már tényleg pihenés volt betervezve. Ez így is volt kb. 22 óráig, amikor azt olvastam a neten, az országot 5,5-ös (más források szerint 5,3-as) földrengés rázta meg. Szerencsére nem mozdult meg alattam az ágy. Mióta pár éve a szilveszteri budapesti és a tavalyi komáromi rengéseket saját bőrömön éreztem, valahogy kihagynék egy újabb randevút ezekkel a geofizikai jelenségekkel. A jóslatok szerint az elkövetkező években Izrael lakóinak fel kell készülnie egy jelentősebb erejű rengésre. Megnyugtató, ha nincs terror, háború, akkor a természet gondoskodik a… Bár belegondolva Komárom földrengés-történelmébe, annyira nem is nagy a változás a hazai helyzethez képest.

A hétvége további részére maradt még két nekrológ megírása a Hitközségi Híradó 192. számába: “Ismét fekete keretet rajzol a tördelő a Hitközségi Híradó hasábjaira. Egy jól sikerült, telt-házas hitközségi rendezvényt lehetne tartani mindazok részvételével, akiktől búcsúzni kényszerültem itt az újság hasábjain. Az újabb nekrológ írása közben egyre nehezebben ütöm le a billentyűket, egyre fájóbb újra és újra emlékek közt kutatni, elköszönni azoktól az emberektől, akik között felnőttünk, akik a közösséget jelentik, jelentették számunkra.” 

Egy kis Nanopaprikázás és néhány jövőbemutató lépés, amelyekkel majd részletesen foglalkozom a blogban az elkövetkezőkben. Két nap, újabb apró pici élményekkel, emlékezetes pillanatokkal… Savua tov, jó hetet!

Vége a munkanapnak, pont elérem a 39-est. A Negba és a Hayarden kereszteződésénél szállok le. Felkaptatok szűkebb otthonom főutcáján. A zöldségesnél balra fordulok az Uzielen. Megállok a schwarmásnál, benyúlok a hűtőbe egy narancsos Prigatért.

Az árus épp kilépne a pult mögül, amikor meglát visszaszökken. Az utóbbi hónapokban hetente egy-egy este betérek hozzá. Automatikusan nyúl a pitás dobozba, kiveszi, felvágja,  az elektromos fűrésszel eltávolít egy réteget a forgó húsból. Meg sem kérdezi, hogy ugye humuszt azt nem kérek bele. Az első tartót kihagyva telerakja salátával, hússal, thinával, sült krumplival. Mutatom az üdítőt, elveszi az ötvenest, odamegy a kasszához, beüti. Még mindig nem szóltunk egy szót sem.

Todá (Köszönöm!) – hagyja el az ajkam, miközben megkapom a visszajárót

—

Mi van akkor, ha ma nem is schwarmát akartam enni???

Az egyetemről hazafelé tartva elmellőzök egy virágboltot. Szívem szerint betérnék, s vennék Anyák napjára egy csokrot vagy cserepes növényt. Vennék, ha Pesten esetleg Komáromban lennék, s tudnám,  órákon belül személyesen  átadhatom az ünnepeltnek…

Múlt vasárnap reggel arra riadtam, hogy Anyák napja van, s azonnal a telefonom után kaptam, hogy sms-t írjak.  Anya csak tegnap árulta el, egy héttel tévedtem… Hát igen az év különleges napjaival, születésnapok dátumaival, évfordulókkal mindig hadilábon álltam.

Ha már anyunál tartunk, szólnom kell a Posztdok Naplóban a családi háttérről, amely nélkül sokkal nehezebb lenne idekint egyedül. Jó érzés, hogy mindig ott vannak a háttérben, megoszthatom velük élményeimet, tanácsot kérhetek tőlük, s beszámolnak a két számomra oly fontos Duna-parti település, Komárom és Budapest történéseiről.

Néha szeretnék újra kicsi lenni, anya bejönne este mesélni. Valamelyiket a kedvenceim közül, arról hogyan ismerkedtek meg apuval,… hogyan költözködtek anno Tanyra… A történet végén betakarna, odatenné a kedvenc kis, frissen mosott rongydarabot a fejem mellé.

Télen rám adná a manó-sapkát a kincskereső kisködmönnel, hogy óvjon a hidegtől. Nyáron újra mindennap elmennénk a strandra, az első pancsolás után lángost kapnánk, a második után tejszínhabos gofrit…

Köszöntse hát a mai blogbejegyzés az ANYÁKAT, akik mindig ott állnak lányaik/fiaik mellett, nem csak ezen a napon.

U.i.: A mai napon két blogger társammal, Zsuzsival és Ákossal elindítottuk a Kék-fehét valóság – mindennapok Izraelben című Facebook-oldalt, ja és megjelent a Hitközségi Híradó 191. száma.

1996 nyarát írtunk, a szarvasi tábor második turnusának egyik napján azt a feladatot kapta a csoportunk, hogy egy nagy műanyag lapra rajzolt Izrael térképet gyurma és egyéb anyagok segítségével töltsön meg élettel. Nagy lelkesedéssel estünk neki a feladatnak – ha jól emlékszem, verseny volt több csapat között -, az egyik madrichunk /ifivezetőnk/ hosszasan készítette a Tel-Aviv központjában álló kör-szökőkutat, mások pálmafákat kezdtek el gyártani, a legtöbben a valós domborzati viszonyok kialakításán ügyködtünk. Az összekevert sárga és barna pasztelinát (ahogy mifelénk Komáromban a gyurmát nevezték) órákig kenegettem a Negev sivatag helyére. Azt hiszem, leszámítva az 1994-es kéthetes utunkat, ez volt addig a leghosszabb “testi kapcsolatom” a Szentfölddel.

Szóval eltelt 15 év, s a Körös-parti gyurma-Izrael tényleg megtelt élettel. Valós élettel, s nem csak a kilenc turista út során látott “WOW, itt majdnem minden oly csodás” illúzióval.

Egy dolog azonban változatlan. Ramat Gan, Tel-Aviv vagy Jeruzsálem utcáit járva még mindig az az érzésem – így közel egy év intenzív izraeli élménnyel a tarsolyomban -, mintha ott sétálnék az ebédlő, a China-town vagy az Art tövében. Lehet, hogy kicsit beteges, de ha bekapcsolom a rádiót vagy az utcán elhúz mellettem egy zenét bömböltető autó, azonnal bevillan a kép az alföldi zenés ébresztőkről. Csak az az egy mondat, “Boker tov machane!  – Jó reggelt tábor!” hiányzik a hangforrás felől, s az összkép tényleg ijesztően Lauder Campes lenne.

Nincs olyan vásárlás a szupermarketben, hogy a Bambás polchoz érve, ne adóznék fél perc néma tiszteletadással gyermek és felnőttkorom legszebb péntek délutánjainak emléke előtt. S akkor még nem beszéltem az itt átélt Kabalat Shabbatok  erősen Imatermet, Kupolát vagy madrichképzési Beit Davidot idéző pillanatairól. A medencét itt tengernek hívják, s a heti falafeledet ugyanúgy megkaphatod, mint a turnusonként odalent szokásos csicseriborsó gombócot rejtő pitát. Megvan a nemzetközi hangulat, mindent elönt a szoba-rendrakásért kapott vonalzók, kulcstartók áradata. Amikor reggelente az egyetemre megyek az meg pont olyan érzés, mintha az ebédlő melletti nagy táblára, azt a kis rajzot ragasztotta volna ki a programkoordinátor, hogy Bar Ilan.

Minden hónap ötödike egy pici évforduló, ünnepnap, valójában hasonlít a tábori szülőnapra. Fejben végiggondolja az ember, mi történt az “előző” héten, s tudja vár még rá pár  újabb tábori kaland.

Visszatérés (1996 nyara)

1996 tavaszán a Budapesten élő nagynénink hívta fel a figyelmünket újra a szarvasi táborra. Az Erec című újságban találtunk jelentkezési lapot. A szlovákiai csoportba többet nem szerettünk volna menni az előző években szerzett negatív tapasztalataink miatt. Elszántuk magunkat, s elindultunk immár harmadszor. Abban bíztunk, most már tényleg olyanok leszünk, mint a többiek, magyarul beszélő zsidók.

A második napon egy chanich társunk megkérdezte, ha Szlovákiából vagyunk, hogyhogy tudunk magyarul? Ehhez már nem tudtam hozzáfűzni semmit, mi sose fogunk a többséghez tartozni?

A Felvonulási téren a gyülekezőnél senkit sem ismertünk, felolvasták a nevünket beszálltunk a buszba, s elindultunk oda, ahova mindig is tartoztunk. Három éve voltunk utoljára a táborban. Megérkeztünk, valaki azt mondta: „Golánosok gyülekező a teraszon!”. Fogalmunk se volt, milyen korcsoportok vannak, mi melyikben vagyunk, milyen a táborrend, mi az a peula, miben különbözik a madrich time-tól…

Ismét faházba kerültünk, hárman voltunk. Szobatársunk Laci egész jó fej volt. Elkezdtük újra megtanulni a szabályokat. Énekeltünk az ebédlő mögötti éneklőteraszon, ártoltunk az ART-ban, és utáltuk, ha sportfoglalkozásra kellet mennünk…

Külön csoportokba kerültünk, az első magyar madrichjaim nagy hatással voltak rám. Később, ifjúsági vezetőként számtalanszor állt előttem példaként az ő munkájuk. Ez volt a Gr. Nr. 1. 1. 1. (gruppe numero ö ö ö) csoport Péter és András vezetésével 96 nyarán a második turnusban. Abban, melyről később kiderült, a leginkább zárt közösség, olyan ahova évről évre ugyanazok jönnek, és iszonyat nehéz beilleszkedni közéjük. A csoportban nagyon jól éreztem magam. Érdekes, a tizenkettőből négyen korcsoportvezetők lettünk, ez azért nem rossz arány.

Itt ismertük meg Andit, Pirit és Juditot, akikkel a mai napig is tartjuk a kapcsolatot. A hármast, mely elválaszthatatlannak tűnt, s az idő mégis szétoszlatta. A legemlékezetesebb a Párdesz volt. Ez egy választható foglalkozás, különböző témákban. Tamás, a rabbi-jelölt és Kati foglalkozásán sokat tanultunk a zsidóságról. Ezt mind hasznosítani tudtuk a Komáromi Zsidó Hitközségben ekkortájt megkezdett munkánkban. Kis közösségünkben elkezdtünk egy klubot szervezni és egy újságot kiadni. Egyszer talán erről is születik majd egy könyv.

Átéltük Szarvason az első szülők napját, az első golános shabbatot. Mi az egész évre töltődtünk fel itt zsidóság tekintetében.

Egy nap után mindenki olyan volt, mintha mindig ismertük volna egymást. A tábor  programigazgatója egy újságban egyszer azt nyilatkozta, sajnos a tábor varázsa a kerítésen kívül megtörik. Milyen igaza volt. A két hét után, mikor felérnek a buszok Pestre, mindenki rohan a szüleihez, s húsz perc múlva már senki sincs a téren. Néha még el se köszönünk egymástól. Születnek persze életre szóló barátságok, szerelmek, de a többség alig találkozik év közben. Háromféle táborozó létezik:

1. Aki le jön a táborba, és egy életre megutálja.

2. Aki eljön a táborba, és hosszú időre itt ragad.

3. Aki évek múlva újra visszatér, s megleli a „szarvasi csodát”

Végre egyszer valahol tényleg jól éreztük magunkat! A tábor után több lánnyal is leveleztünk. A csoportunk az első és az utolsó foglalkozását a játszótéren a hintáknál tartotta, útravalóul egy Csiky Gergely idézetet kaptunk, ma is ott lóg az ágyam felett: „A fiatalság olyan hiba, mely napról napra kevesbedik”

részlet a soha el nem készült “Komáromtól Szarvasig” című könyvemből