Már megint késik a 61-es, óránként általában három jár, egy negyed körül, egy negyvenkor, egy ötvenöt körül. Kettő már biztos kimaradt! Időre megyek, 9:00-kor az atomi erőmikroszkópnál kell lennem, az nem lehet, hogy ne érjek oda…

Szóval ez a mai is úgy indult, mint az összes többi ramat gani hétköznap. A mérésre szánt mintákat már tegnap összekészítettem. Reggeltől délután háromig enyém a műszer. Az atomi léptékben hegyes tű végigpásztázza az elmúlt napokban módosított felületeket. Két operátori beavatkozás között van idő merengeni az ablaktalan szobában. Végigvenni mit miért kutatok, mihez fogjak majd a következő időszakban. Pihenés gyanánt be-bevillan egy-egy kép a pészachi kalandok közül, amelyekről a kovásztalan történetek 3. részében írnom kell még…

Sms-em érkezik, az egyik kollégám gratulál odafentről a másodikról… de miért küld sms-t? Húsz perc múlva megszólal a telefon: Mikor járok az ülőszobánk felé? Majd háromkor, ha letelik a book-olt időm! – válaszolok határozottan. Az nem jó, most van rád szükség!

Na jó, felliftezem. Egyik kollégám ajándékot ránt elő, egy számológépet. A főnök a többiekkel együtt tortával, s pezsgőborral érkezik. Leülünk a tágas előtérben. Ez az első meglepetés “tudományos szülinapi partim” 🙂

Mit mondjak,… nagyon jól esett, s abszolút nem számítottam rá!

Munkából hazafelé menet, betérnék a kedvenc éttermembe, de már zárnak. Nemsokára beköszönt Yom HaSoah, a Vészkorszak áldozatainak emléknapja. Élő közvetítés a Yad Vashemből… utána egy dokumentum film megy a 2-es csatornán, Rákosrendező állomáson idézi egy túlélő az emlékeit…

“…Ezerszer megnézem a filmeket. Ezerszer meghallgatom a dalokat.
Vég nélkül sírok…”

Miriam Neiger-Fleischmann:

 A Holocaust Emléknapja 1995, Száműzetés, Ister, Budapest, 2002

Ülök a Circus Americano A-oldali nézőterének 1-es szekciójában, a 12. sor első ülésén. Belátom az egész manézst,… kicsit olyan érzésem van, mint amikor Szarvason lekuporodom a Mifkád téri betontömbre, s csak nézek ki a fejemből… Hogy ciki-e 30,98 évesen jegyet váltani egy vándorcirkusz előadására, nem tudom. Kb. egy hónapja a szomszédomban lévő óvoda falán pillantottam meg az első sátorba invitáló plakátot. El is tettem egy kis szórólapot, s bevéstem a fejemben lévő határidőnaplóba,  Pészach alatt el kéne majd ide nézni.

Ma reggel az Eretz Israel Múzeumba menet, a buszból megpillantottam a vándorművészek piros otthonát a közeli parkban. No, lehet, a tárlatnézés után majd errefelé sétálok – futott át rögtön az agyamon. Az Eretz Israelről őszintén szólva nem sokat hallottam eddig. Pár hónapja a 100-as városnéző buszról láttam, s azóta ott éktelenkedett az EZT SE LÁTTAD MÉG PASZTI! listán. A jegy megváltása után 1 sékelért angol nyelvű térképet is vételezhet a látogató. A számomra leginkább hívogató pavilon felé vettem az irányt, a postatörténeti múzeum felé. Itt ért az első sokk, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a “nano” méretűre sikeredett tárlat egyetlen értékelhető darabja egy korabeli piros postásautó. Volt még pár telefon, telex és postaláda megfűszerezve néhány bélyeggel,… de ezt múzeumnak nevezni!? Belém hasított a felismerés: Lehet, okkal nem ajánlotta ezt a kiállítóhelyet soha senki!?

A térkép szerint három óra alatt járható be a múzeum-komplexum, nekem 60 perc alatt sikerült. Igaz, nem vagyok az a minden vitrinnél megálló, s a szövegeket aprólékosan átfutó vizitor-típus. A posta múzeum pincéjében a bibliai tájakon készült fotókiállítás próbálta feledtetni a fenti csalódást. Utam a numizmatikai részleg felé vitt, ahol jópár vitrinből hiányoztak a  pénzérmék, a kerámia pavilonban volt sok “lábas”, “váza” meg “köcsög”, légkondi viszont nem. Talán ezért is hűsölt kint a teremőr bácsi. A jemeni zsidókat bemutató tárlat és az üvegkiállítás traktora picit visszahozta a jókedvem, de “WOW” tárggyal itt sem találkoztam. Az “Ember és a munkája” szekcióban különböző foglalkozások kellékeit vehettem szemügyre a “mesterségek utcájában”. Az interaktív, kézbe vehető múzeumi irányzatok még ide sem törtek be. A szabadtéren kiállított mozaikok szegélyezte úton értem el a Rothschild Centert. Lent Rothschild báró életét és szentföldi útjait bemutató kiállítás nézhető meg. Csak a kijáratnál jöttem rá,  fordítva indultam neki az életútnak. Az emeleten időszaki kiállításként az izraeli foci története látható. Azaz ezt nézhettem volna meg, ha a főbejáratnál az 1 sékeles térkép mellett megpróbáltak volna rám sózni egy jegyet erre is. Nem tették, s a helyszínen meg nem lehetett  váltani. Mi ebben a logika? Gyalogolj vissza 10 percet,… Hagyjuk, szóval az izraeli labdarúgás története fehér folt maradt… Az archeológiai park egyik elhanyagolt szegletében jutott hely az izraeli közlekedés eszközeinek. Két kis mozdony, egy vandálok áldozatává esett vezérlőkocsi, egy tehervagon és egy pályavasúti kocsi képezi ezt a tárlatot néhány jelző társaságában. A kietlen tájon továbbhaladva az etnográfiai és folklorisztikai épülethez jutottam. Tényleg csak ennyi? – hitetlenkedtem a jeruzsálemi Izrael Múzeum judaisztikai kiállításának miniatürizált változatát látva. Van még rekonstruált malom,  külön-jegyes planetárium az óriási területen. Ja és egy fantasztikus régi piros tűzoltóautó, amit persze csak üvegfalon keresztül csodálhatunk meg.

Nem szeretnék rosszat írni, ezért idézném a múzeum kiadványát: “The Eretz Israel Musem in Tel Aviv is a multidisciplinary museum that focuses on the history and culture of the Land of Israel. Its permanent and temporary exhibits cover wide range of topics, including archaeology, ethnography, folklore, Judaica, traditional crafts, decorative arts, cultural history and local identity.”

Őszintén szólva nem tudom, talán erre mondják, a kevesebb néha több!

A múzeum mellett tonhalas salátát ebédeltem, miközben a többi asztalnál hatalmas hómec pizzákat falatoztak a vendégek a “local identity” jegyében.

Irány hát a cirkusz, ha jól emlékszem 16:30-kor kezdődik a következő előadás. A kasszánál kiderül, nem, 16:00-kor, húsz perc múlva. Ezt a  tökéletes időzítést! Kiálltam a soromat, miközben a bankkártyámat nyújtottam, egy nanonyit azért hátraléptem az összeg hallatán,… egye fene, egyszer megy a posztdok cirkuszba a Szentföldön.

A kora délutáni múzeumi élmények hatásának következtében nincsenek túl nagy elvárásaim, sőt egyáltalán nincsenek. Megpróbálom kikapcsolni a külvilágot, csak a porond és én itt a leghátsó sorban. Az amerikai stílusú bevonulás (azaz kb. 6 táncos) és a lauder tábori szülőnapokat idéző, közönséget megtáncoltató műsorvezető elég bárgyúra sikeredett.

Egy emlékkép villan be: a rendszerváltás hajnalán egy kis fehér sátras, pár kocsis cirkusz, a Cirkus Apollo érkezett a Vág partjára. Volt egy majmuk, talán akadt néhány póniló is a tyeplákiban és cvicskiben fellépő artisták mellett. A műsorról jövet a Vág-hídon egy idős roma néni állt a korlát mellett: “Ez csak olyan hamm cirkusz!” – mondta és legyintett egyet. A mai napig látom a kézmozdulatát.

Az, hogy az izraeli cirkuszokban állatvédelmi okokból általában nem szerepelnek négylábúak, már alapból egy nagy hátrány. Az összkép mégsem nevezhető rossznak. A három számot is bemutató kilenc kínai artista, a lélegzetelállító orosz légtornász, a sötétben világító buzogányokkal és labdákkal játszadozó zsonglőr, a 3 medvéknek öltözött kerékpáros, a zenebohóc, a “spanyol” bűvész és a vad motorosok valóban hozták az elvárható színvonalt. S hogy mi volt akkor az amerikai? Talán a kövér bácsi akit kilőttek a nagy ágyúból, ja és a robottá változott sárga beszélő autó.

A vattacukros, a pattogatott kukoricás, a szülőket kizsebelő világító vackokat áruló emberkék, az előadást DVD-lemezen kínáló légtornász látványa picit visszarepített azokba a békebeli gyerekkori évekbe, amikor nem jöhetett Komáromba vándorcirkusz anélkül, hogy jegyet váltottunk volna rá…

Hazafelé a 39-es buszon az első általam látott izraeli ellenőr zökkentett ki az ábrándozásból… Rohamléptekben közeledett a keddi nap, de erről majd legközelebb.

Bet Shemes felé jár ki a vonat a lodi állomásról, amikor fejben elkezdem írni a 139. bejegyzést. Pár nap múlva, a tel-avivi tengerparton autózunk másod-unokatestvéremmel Ashkelon felé, mikor pont kerül a gondolatmenet végére…

Raanana városában köszöntöttük az ünnepet és a Szombatot. A rokonok házához közeli zsinagóga lenyűgözött, a modern Tóra-szekrényról sokáig nem tudtam levenni a szemem. Még mindig nehezen fér a fejemben, hogy errefelé nincsenek minjen gondok. Hihetetlen…

Hazatérve körbeültük a terített asztalt, s kezdetét vette az egyiptomi kivonulás történetének elmesélése. Míg a többiek a héber Haggadát követték, én az angolból próbáltam lépést tartani. Minden olyan, mint odahaza. Kivéve a széder tálon a hrajszeszt, amelynek állaga inkább hasonlít valamilyen datolya lekvárra, mintsem a reszelt almából, dióból borral készült keverékre. Imák, áldások,  ahogy az az est “rendjében” szerepel. Órák múlva aztán sor került az ízletes vacsorára, a maceszgombócos húsleves elfogyasztása után.

“Jövőre Jeruzsálemben!” – hangzott fel az est végén. Kis mosoly ült ki az arcomra, fura ezt itt a Szentföldön mondani.

Fél egyig ünnepeltünk, így másnap kicsit később keltem. Reggeli beszélgetés Manci nénivel, a család nagymamájával, kis olvasás, majd újra az asztal körül ültünk az ünnepi ebéden. Délután  séta a környéken, ismerkedés a festői településsel…

A szombat-búcsúztató Havdala után moziba mentünk. Nem jutottam szóhoz, a “kisváros” plázája zsúfolásig megtelt a filmekre igyekvőkkel. A termünkben egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, teltház volt. Nem nagyon emlékszem olyan budapesti filmszínházi élményre, amikor ne lettek volna üres székek a nézőtéren. Ami még érdekesebb, míg nálunk főleg fiatalabbak töltik meg a sorokat, addig itt közép és “idősebb” korosztály képviselői várták türelmetlenül a vetítés kezdetét.

Eredetileg angol nyelvű filmre jöttünk, az első percekben kiderült, franciául szólnak a vászonról. Francia film héber felirattal 🙂, még szerencse, hogy a történet e nyelvek ismerete nélkül is követhető és érthető volt. Az Életrevalók (Intouchables) megható 112 percét mindenkinek ajánlom.

Lassan egy óra, mire visszavittek Ramat Ganba.

Köszönet a raananai és ashkeloni rokonoknak a vendéglátásért, az első izraeli Széder-estéért és a moziért!

A vasárnap pihenéssel és házimunkákkal telt. Azon dilemmáztam, mit is kezdjek az elkövetkező szabadnapokkal. Csábított a haifai virágkiállítás és a már régen betervezett vizit a helyi vasúti múzeumban. Végül, mint ahogy az lenni szokott, sok felé eljutottam, csak pont ezekre a helyekre nem.

Hétfőn tehát nekivágtam az első egynapos túrának. A HaShalom állomásig végig azon morfondíroztam, Haifa vagy Jeruzsálem felé vegyem-e az irányt. Az elektromos kijelzőtábla végül segített, a 15 perc múlva érkező fővárosi vonatra váltottam jegyet. Vaskerekűvel a Szent városba! – régi álom volt ez is. A gumiorrú szerelvény belülről már kevésbé csábító, meglátszik rajta a közel 10 év, mióta a közel-keleti síneket koptatja. Az utazóközönséget alkotó kisgyerekes családokon látszott, az ő úti-céljuk is minden valószínűséggel a Bibliai állatkert. Tel-Aviv Hagana, Lod, Bet Shemes meghódítása állt előttünk. A Júdeai-hegyek völgyeiben felkapaszkodó szerelvény festői környezetbe repíti az utazót. Ha megmosták volna az ablakokat és a fényvisszaverő fóliát sem kezdte volna ki az idő vasfoga, még nagyobb élmény lehetett volna az út. Talán, ha egyszer elkészül a Tel-Aviv-Jeruzsálem gyorsvasút, panoráma kocsik viszik majd a ráérős turistákat ezen a sínpáron.  Most már azt is értem, miért nem alternatíva manapság a két város között a vasút az iránytaxik és a busz mellett. A másfél órás utazásnak van egy sajátos Komárom-Székesfehérvár feelingje. A munkába vagy iskolába igyekvőket megőrjítheti ez a folytonos jobbra-balra kanyargás a nagy semmi közepén.

Az állatkertnek saját állomása, azaz inkább megállóhelye van. A szerelvényt szinte mindenki el is hagyta. Busszal, autóval, gyalog özönlöttek a látogatók. Vallásosok srámliban, szekulárisok rövidnadrágban… Nagy a tumultus a pénztárnál. A vonatjegyet bemutatva 5 sékel kedvezmény jár a környezetvédő látogatónak, már amennyire a dízel-vonat “zöldnek” tekinthető. A Jeruzsálem kapujában, domboldalba épített parkban nagy a zsúfoltság, piknikező (!) családok mindenfelé. A medvékhez, majmokhoz nehéz közelkerülni a sokaságban.

Csak az elefántokig tartson ki a telefonom! Ők még megvoltak, de a zsiráfokhoz érve már menthetetlenül fényképezőgép nélkül maradtam. Míg a ramat gani ZOO egy igazi zsúfolt nagyvárosi állatkert, addig a jeruzsálemi egy sokkal levegősebb – nagy területen elvétve egy-egy állat benyomását kelti. Noé bárkája, melyben látogatóközpontot rendeztek be, picit összement. A Bibliában szereplő állatok mellett tartanak néhány veszélyeztetett fajt is. Miután mindent bejártam, az állomás felé vettem az irányt. Százak várták az óránként (néha kétóránként) befutó motorvonatot. Küzdelem a feljutásárt, az ülőhelyért. Mindenkiből előtörtek az állati ösztönök (mit várhatunk egy állatkerti látogatás után). Pár másodperccel azután, hogy lehuppantam kivívott ülésemre, azzal szembesültem, hogy egy hajléktalan útitárssal töltöm az elkövetkező 90 percet. Légzés a szájon át, ugye mindjárt megérkezünk… Kis imarészleteket osztogatott a körülötte ülőknek, kaptam én is. Lod állomáshoz érve előkapott három főt tojást a zsebéből, s jóízű falatozásba kezdett a mellettem utazó férfi hangos tiltakozása ellenére. No ez volt a pillanat amikor kitörtem a minket elválasztó asztal és az ülések között álldogálók szorításából… Két állomást már könnyedén végigáll az ember.

Az Azrieli Centerben ezrek shoppingoltak, kicsit kiábrándító volt látni a gyorséttermekben hómecot evőket. “Hát ez is Izrael…” – vontam meg a vállam, az elizraeliesedés jeleit felfedezve magamon. A 63-ason azon gondolkodtam, merre is utazgatom majd másnap…

-folytatása következik-

20:53, 15 perc múlva kigördül a vonatom az ashkeloni állomásról. Eddig csend volt,… a három héttel ezelőtti szirénás emlékektől nehéz szabadulni…

Csütörtök este, a héten harmadszor vettem az irányt Tel-Aviv felé. Mivel a hónap közepén kismértékben újra átrajzolták a város busztérképét, már jó-előre felmértem eljutok-e még a magyar klubba a 39-sel. Hat körül érkeztem meg a belvárosba. Végig jártam két-három utcát, vacsorázó hely után kutatva, végül a gyomromnak az egyik kisvendéglőre sem esett a választása, így maradt két kis friss fonott kalács a sarki szuperből estebéd gyanánt. A szervezett programig volt még kb. 45 perc, mikor betoppantam a MOADON pinceklubjába. 4-5 vendég volt ekkor még csak jelen, kísértetiesen hasonlítva az otthoni Shalom klubok izgatott, látogatóváró hangulatára. Fél nyolcra – mire nagy nehezen elkezdődött a hétre hirdetett beszélgetés -, megtelt a terem. Volt  pár ismerős arc, akikkel már volt szerencsém találkozni ezeken az összejöveteleken. Szentgyörgyi Zoltán, Magyarország tel-avivi nagykövete mesélt munkájáról, elért eredményeiről, a diplomataélet mindennapjairól. A hangulatos beszélgetéshez hozzájárultak a nézők soraiból érkező kérdések is. Mire az órámra pillantottam, lassan tíz volt.

30 perc utazás a 63-ason, blogírás, óraátállítás, rövid alvás, s már csörgött a vekker.

Készülődés, reggeli,… kint álltam a buszmegállóban. Az új elektronikus kijelző már nem működött, így mégsem tudom, elérem-e biztosan a vonatom. Pénteken tartották a tel-avivi maratont, szerencsére a busz pont a pályaudvarig közlekedett.

Újra ott ültem a HaShalom peronján,… futók éremmel a nyakban, katonák fegyverrel és fegyver nélkül, csupán óriási hátizsákkal, kipások, kendősök, punkok, turisták és helyiek… varázslatos ez a forgatag.

A szerelvény öt perc késéssel futott be. 56 perc múlva Yossi már várt az állomáson. Ebéd, virágok fotózása a kertben, pénteki pihenés. Orna ízletes vacsorája után 19:55-kor már a Duna tv előtt ültem… Nem emlékszem arra, anno, a doktorim írásakor mondta-e a témavezetőm, hogy hová tegyek idézőjelet…   Na jó, a Posztdok Napló nem politizál.

Este sokáig követtem a hazai híreket a neten, így picit még álmos voltam, amikor reggel a kikötőben rokonokkal találkoztunk. Hét ágra sütött a nap, az egész part megtelt, mintha nem is a Gáza árnyékában élő Ashkelonban lennénk. Persze az éppen befutó katonai őrnaszádok azért árnyalták az idilli képet.

Hazafelé megálltunk egy csodaszép pipacs mezőn. Nem mi voltunk az egyetlenek, amerre a szem ellátott piros növények mindenfelé… mint egy csendéleten. “Ide már esett rakéta.” – zúzta apró darabokra a fejemben kirajzolódott tájképet a házigazda. Ebéd, pihenés, Yossi mamájának meglátogatása… Az óraigazítás illetve a később kimenő szombat miatt az első vonat is két órával később indult.

21:08 – kigördültünk. Picit megkönnyebbülök, egy nagyon kellemes, csendes (!) ashkeloni hétvége van mögöttem. Köszönet a vendéglátóimnak!