Hírek

Péntek reggel továbbindultunk kirándulásunk következő állomására. Kivillamosoztunk a buszpályaudvarra, átestünk az elengedhetetlen csomagátvilágításon.  Jegyvásárlás, kis várakozás… Az Egged 437-es járatán vettünk búcsút Jeruzsálemtől. Ha a telefonom nem merült volna le, élvezhettem volna a wifi szolgáltatást,  sebaj, állítólag idén a vonatokat is felszerelik majd ingyen nettel.

Csupa zöld volt minden az országút mellett, míg leereszkedtünk a Júdeai-hegyek között. Nem volt tele a busz, aki akart, már Purim előtt elutazott.  Másfél óra alatt értük el a tengerparti várost.

Június óta több mint tízszer jártam Ashkelonban, a pálmafákkal szegélyezett bevezető úton olyan érzésem volt, mintha most mutatná a település a legszebb arcát. Mindenfelé virágok, napsütés, a hideg napok után kellemes hőmérséklet. Yossi várt minket a busznál, odahaza  Orna finom étkei kényeztették “messziről-jött” vendégeket. A gondosan ápolt kert ismét fotózásra csábított. Minden olyan idillinek tűnt… “Méltó befejezése lesz ez a testvér-napoknak…” – gondoltam kicsik elhamarkodva.

Kora este rápillantottam a hírekre. A gázai célzott támadásról olvasva, átfutott az agyamon,  ennek még rakéták is lehetnek a következményei. Elhessegettem a nyomasztó felvetést. A vacsorára hivatalos volt a helyben tanuló Eszter, akivel néhány hete már összefutottunk idelent (azaz Dél-Izraelben). Együtt néztük meg a komáromi hitközség 220. évfordulójára készült filmet, elfogyasztottuk a többfogásos estebédet. Talán úgy 23 óra felé járhatott, amikor meghallottuk az első “bumm-bumm”-ot. A laptopból csak új záporoztak a hírek, lövik a szomszédos Ashdodot. “Itt húznak át a rakéták a fejünk felett.” – jegyezte meg Yossi. “Ebből még riasztás lehet nálunk is” – fűzte hozzá Orna.

Alig telt el tizenöt perc s felsüvöltöttek a légvédelmi szirénák. Megfagyott  a levegő egy pillanatra,… Tudtam, ez előfordul errefelé, de… Az eddigi – nyugodt időszakokban tett – látogatásaim során, számomra annyira hihetetlennek tűnt, hogy bármi megzavarhatja e földközi-tengeri kis “ékszerdoboz” mindennapjait. Nem volt idő a töprengésre, gyors léptekkel a biztonsági szobába mentünk. A tompa “bumm-bumm”-ok, a közelben felállított “Vaskupola” légvédelmi üteg elhárító-rakétáinak kilövését kísérő pici rázkódások, s a zárt ablakok mellett csak halkan hallható szirénák még abszurdabbá tették a helyzetet. Talán fel sem fogtam teljesen, mi is történik. Itt most az a legszörnyűbb, hogy statisztikailag kicsi az esélye egy a “szomszédok” által küldött sabeszi “ajándék” becsapódásának. Mégis mi van, ha a következő ránk esik?…

Annak idején az általánosban a polgári védelmi napokon még azt tanították, egy sziréna jelzi a légiveszély elejét, egy a végét. Dél-Izraelben csak egyszer szól a dermesztő hang. Fülel az ember, merre hallja a becsapódást vagy a sikeres elhárítást, s 10 perc múlva kisétál a betonfalú, vasajtóval lezárható szobából.

Már lefekvéshez készülődtünk, mikor újra jött a hangjelzés… “Ez most a lenti szirénák hangja” – súgta oda Orna, s a ház ura már be sem jött a védett szobába. “Ja, kérem a különböző településrészek felől szóló szirénák megkülönböztetésére még nem vállalkoznék…” – vontam le a tanulságot, miközben azon morfondíroztam, talán kérni kéne egy matracot, s inkább idebent aludni ma este.

Volt még egy-két “bumm-bumm” az éjszaka folyamán,  szerencsére reggelig nem szólaltak meg ismét a szirénák. Az órám csipogására inkább szeretek felébredni, mintsem ezek hangjára. Újra ott ültünk, ezúttal pizsamában, a biztonsági szobában.

Napközben szerencsére csend honolt a tájon. Izgatottan olvastuk a híreket, amelyek a szomszédos településekre irányuló rakétákról szóltak. Jeruzsálemből érkezett látogatóba egy család, a gyerkőcök Yerryvel és Tulával, a két virgonc macskával játszottak a kertben. Néhány, közelben elhúzó vadászgép robaja törte csak meg az ünnepi hangulatot.

Katasztrófaturistaként elautóztunk a légvédelmi üteghez. “Ezt Tominak is látnia kell!” -jegyezte meg Yossi. Nekem korábban már volt szerencsém megszemlélni a hadiipar új fejlesztését a távolból .

Az ebéd utáni pihenő vége felé újra “bumm-bumm”, ismét sziréna nélkül. Elutazásunk előtt rokonlátogatóba mentünk Miriamhoz és Aharonhoz. Kedélyesen beszélgettünk, ettük a finom sütiket és a gyümölcssalátát, amikor egyszer csak “bumm-bumm-bumm… bumm-bumm…” vagy hatszor-hétszer. Közösen búcsúztattuk el a szombatot a Havdalán, majd a vasútállomásra mentünk.

Máskor az emeletes vonat felső szintjén utazom, most inkább lentre szálltunk.“Mikor érünk ki a zónából?” – tette fel bátyám a kérdést annak tudatában, hogy Ashdod felé vitt az utunk. “Rehovotnál fellélegezhetünk, odáig csak ritkán lőttek el eddig.” – hangzott a nem túl magabiztos válaszom.

Tel-Avivhoz közeledve nagyot sóhajtottunk. Magunk mögött hagytuk a “háborús” övezetet. Mi megtehettük, ellentétben a rokonokkal, ismerősökkel, s azzal a több-százezer emberrel, akiknek Dél-Izraelben van az OTTHONuk.

Csütörtök reggel verőfényes napsütésben indultunk neki a fővárosnak. Egy hete még havazott,  mára nyoma sem maradt a télnek. A kis kávézóban elfogyasztott reggeli után villámlátogatás a Ben Yehuda kezdeténél nyílt új áruházban. A Yaffo utcai játékboltban  beszereztem  két új repülőgépet  PASZTILAND-nek, majd Rékával futottunk össze. Érdekesek ezek a találkozások, a Magyarországról bevándorolt vagy itt tanuló fiatalok történetei mind egyediek. Más a motiváció, az élethelyzet, az élmény…

A reggeli közös fagyizást (ennyi jégkrémet az elmúlt kilenc hónapban sem ettem, mint most a 4,5 nap alatt) követően az Óvárosba mentünk. A Mamillán áthaladva összefutottunk egy pesti ismerőssel (kicsi a világ, de nagyon kicsi). Ezúttal elkerültük az arab bazárt, s a városfal mellett haladva értük el a Cion-kapuhoz vezető kis utcácskát. Zsidó negyed: Kardo, Hurva zsinagóga, egy-két kedvenc ajándékbolt, arany menóra – látogattuk végig az “ezt meg szoktuk nézni” listán szereplő célpontokat. A Kotelhez érve cetlit írtunk, majd irány le a Siratófalhoz. Áhítat, találkozás az évezredes múlttal, lelki feltöltődés…

Vártunk vagy tíz percet a kijáratnál az 1-es buszra, mire rádöbbentünk, hogy ma nem jön fel idáig. Séta a megállóba,  s közel hatvan percet zötykölődtünk a buszpályaudvarig. Természetesen útközben is akadt látnivaló, a jeruzsálemi táj, a Mea Sarim negyed mozgalmas utcái… A szemközti ülésen ülő bácsi lelkesen magyarázta a városfal tövében zöldellő növények, virágok hasznosíthatóságát, nem törődve azzal, hogy héberéből vajmi keveset értünk.

A végállomáshoz érve aztán megtörtént az, aminek már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna esnie. Sor került az első utazásomra az új villamoson (ahogy itt mondják, könnyű vasúton). Még előző este, a piactól lefelé tekintve a Yaffo úton hagyta el a következő mondat az ajkamat: “Amikor végignézek ezen a sínpáron, teljesen olyan érzésem van, mintha Miskolcon lennék!” Nehéz megmagyarázni… akkor ott az első jegyvásárlásnál megint olyan érzésem volt, mintha a villanyrendőrnél várnék az 1-esre.

A tágas, halk villamos lenyűgözött, érdekesek a kocsik közepén elhelyezett alacsony kapaszkodók… A Tű-hídon áthaladva csodás panoráma tárul az utazók elé. A Herzl-hegyi fejállomásig utaztunk. Az állam nagyjainak is utolsó “otthont” adó katonai temetőben megnéztük a Herzl “álmáról” szóló kiállítást. Csak kapkodtam a fejem, mikor merre nézzek, füleljek, a látogatót érő számtalan hang-, képhatás tengerében. Igazi élménymúzeum, nyugtáztuk a kijárathoz közeledve. Olyan nagyon kék-fehér hely, pont ahogy Izraelt szeretjük látni a távoli diaszpórából.

A délután folyamán Teri nénit kerestük fel, akinek személye már nem ismeretlen a Posztdok Napló rendszeres olvasóinak körében. Egy falat Komárom (Miskolc mellett 🙂 ) a Szent Városban. Hazafelé betértünk még a shukra, s megvettük az Új Kelet legfrissebb számát.

Az estét a komáromi születésű festőművésznővel, Miriammal töltöttük. A vacsorát követő autós városnézés során Jeruzsálem egy-két, számunkra még ismeretlen részlete is feltárult előttünk.

Pakolás, s reggel útnak indultunk dél felé…

Kedd reggel ellepték Ramat Gan utcáit a jelmezben iskolába igyekvő kis és nagy diákok. Hupikék törpikék, királylányok, szakácsok, rendőrök, bohócok, mikulások szegélyezték a 61-es busz útvonalát. Ekkor kezdtem megérteni, mennyivel másabb itt Purim ünnepe, mint odahaza. Az átlagos hétköznapoktól abban is különbözött ez a reggel, hogy alig néhány óra választott el testvérem érkezésétől, aki látogatóba jött hozzám. Gyorsan teltek a kutatómunkával eltöltött percek. Néha rápillantottam a radar-képre az Interneten, merre is jár az ELAL 366-os járata.

Telefon hívás, rendben leszállt. Még egy-két óra nanotechnológia és már úton voltam találkozási pontunk felé. Egy bnei braki buszmegállóban vártam rá. Egyszer csak befordul a 161-es a sarkon, s leszállt róla a január másodika óta nem látott bátyám. Hát kell ennél kellemesebb érzés? 🙂

S miért pont Bnei Brak? Még hétfő délután hívott Ági néni vacsorára a közelgő ünnep miatt… A viszontlátás örömteli percei után elindultunk Smuel bácsiékhoz. Szokás szerint, igazi “szarvasi” estét töltöttünk náluk. Nem vártunk sokat a következő találkozóval. Ramat gani “szomszédom”, Anna jött értünk, s kedvenc kávézómban megbeszéltük vele az izraeli hétköznapok nagy kérdéseit. Ő vitt vissza minket Tel-Avivba, ahol az éjszakát töltöttük. A külvárosból beköltözni egy estére a belvárosba, maga egy élmény. Nem volt még vége a napnak, Nathalie, az unokatestvérünk ugrott be  rövid beszélgetésre.

Reggel korán keltünk. Nyolckor már a sherutban ültünk Jeruzsálem felé. Igen, kéthetente eljutni a Szent Városba, azért nem rossz. A Júdeai-hegyek, aztán az a bizonyos kanyar… Ledobtuk a csomagokat a szállásunkon, s már rohantunk is Talpiotba, egy “szakmai” megbeszélésre. “Ah, the Paszternák brothers” – fogadott mosollyal az arcán tárgyalópartnerünk… A munka után következhetett a pihenés. Gyalog tértünk vissza a központba. A csodálatos panorámájú kilátóhely és az egy nappal korábban megnyílt jégszobor-kiállítás megtekintése után a Mamilla bevásárló utcát ejtettük útba. A “jeges” Jeruzsálem, valóban csontig hatoló volt, kellett egy kis idő míg kiolvadtunk. A délutáni sziesztát követően Zsuzsival és kolléganőjével vacsoráztunk a Machane Yehuda piacon. Hihetetlen, hogy mennyi embernek jut eszébe este kilenckor zöldséget, halat, húst vásárolnia. A Ben Yehuda utca elengedhetetlen végigjárása, egy fagyi a tavaszias jeruzsálemi estében, s már végett is ért az első itteni napunk.

Csupán néhány pillanat, 24 óránként minimum egyszer, a leggyakrabban este… Pár másodperc az egész, de elengedhetetlen része az izraeli hétköznapoknak. Bemész az egyetemre, ismerősen mosolyogsz a biztonságiakra, lehúzol 8-10 órát, aztán hazafelé megküzdesz a marcona szerkezettel. Kezeket a vasvillákra, s már forgatod is ki magadat a tudomány világából. Kevesebb mint egy félkör, s kint vagy… a nanotechnológia után most már foglalkozhatsz olyan földi dolgokkal, mint mit eszel majd vacsorára, mit kezdj azzal a pár órával, ami a reggeli visszatérésig hátra van.

Minden nap úgy érzem, mintha 8-10 évesen a miskolc-tapolcai strandról pörgetném ki magam… Ott láttam először hasonlót, s úgy néz ki, azóta sincs jobb találmány az egyirányú kiléptetésre. A csütörtöki kiforgások még varázslatosabbak: vége egy újabb hétnek, a 150-160° alatt leperegnek az elmúlt hét nap legmeghatározóbb pillanatai. Így hónap elején, a lakbér fizetés táján mindig beugrik, már 6, 7, 8 hónapja idekint. S most ismét, vége a kilencediknek. Ha Ramat Ganba érkezésemkor gyermekem fogant volna, most már apa lehetnék.

Az idő múlását jelzi a lassan beköszöntő Purim is. A fogyasztói társadalom a világ minden pontján ráakad a maga ünnepeire, vallástól függetlenül. Az üzletek telis-tele mindenféle kicsiknek és nagyoknak készült jelmezekkel. A piramis alakú, decemberben még trendelinek árult csokis-ajándékdobozokról, levágták a tetején kiálló fogantyút, kaptak purimi díszítést, s máris vételre csábítják az édesszájú vásárlót. A Hámán-táska legalább két hete megjelent a pékségek kínálatában, s a szupermarketben is vehetünk vagy nyolc félét.

Purim egynapos ünnepe ádár 14. napján van, ebben az évben március 8-án (7-e estétől). Arról emlékezünk meg ezen az ünnepen, hogy a perzsa uralom alatt élő zsidó közösség, amelynek kiirtására Hámán gonosz tervet szőtt, megmenekült. Ezt a polgári időszámítás kezdete előtt 450. körül történt eseményt Eszter könyve örökíti meg.(forrás és további részletek itt)

Azt az OR-ZsE-ban, a liturgiatörténet előadó szakon nem tanították, hogy a petárdázás miként kötődik a perzsiai eredetű ünnephez,  egészen eddig egyet sem hallottam, most meg durrogtatnak mindenfelé.

Legyen hát vidám, békés Purim a világon mindenfelé! Egy kis olvasnivalónak itt a 189. Hitközségi Híradó!

A megszokottnál nehezebben kezdek a blogíráshoz. Szomorú, rossz hírek érkeznek otthonról. Amikor az ember egészségben tudja az övéit a messzi távolban, az biztonságot adó hátteret teremt, melynek segítségével teljes mértékben fókuszálhat a posztdoktori kutatásra, az ideiglenes lakhelyén történtekre. Ha az idilli állapot megtörik, mint most, akkor lélekben egy picit (gyakran nagyon)  minden percben ott van a Duna és a Vág folyók összefolyásánál…

Még a múlt hét előtti szemináriumon ígérte meg Eszter, ha teheti, meglátogat a Bar Ilánon. A családot leszámítva ő az első, aki az általában zsúfolt izraeli programjában időt szakított a felsőoktatási intézmény vizitjére. Azt javasoltam, jöjjön a 161-sel Tel-Avivból, átutazni Bnei Brakon már maga egy élmény.

A kétezres évek elején ismertem meg, hol máshol, mint Szarvason. Akkor már egy-két nyárral a hátam mögött, tapasztalt “vén rókaként” kicsit furán, kétkedve fogadtam, fogadtuk a korcsoporthoz újonnan csatlakozókat, köztük Esztert is.  Az évek során szerencsére a kezdeti “ellenszenv” szerte foszlott, s mára azon kevesek egyike, akik puszta jelenlétükkel mosolyt tudnak csalni az arcomra. A szolnoki téli táborban volt egy macskafület idéző sapkája, így lett ő a macskalány.

Ramat Amidarnál, a buszvégállomásnál vártam rá, majd megmutattam neki a nanotechnológiai épületben lévő laborunkat, s próbáltam mesélni a szabad szemmel láthatatlan “nanokutatásainkról”. Pinchas kollégám rögvest teát főzött, sütit kínált vendégünknek. A tudomány után átmeneti otthonom, a Negba utca és környékének feltérképezése várt ránk. A park közelében a macskalány felkiáltott: “Denevérek!”. “Mi, hol? Ne mááá… azok galambok! – hitetlenkedtem egészen addig, amíg el nem repült egy felettem is. Batman-i volt a szituáció.

Kedvenc éttermemben vacsoráztunk… az ételre várva fura “szag” csapta meg az orrunkat. Két asztallal arrébb tisztába tettek egy kisbabát… igen, ott az étterem közepén, karnyújtásnyira az anya és a nagymama tányérától… Khmm, hát igen, ez is Izrael. Így legalább Eszternek is jutott szakmai élmény (lévén, hogy hivatása kötődik az egészen pici gyerkőcökhöz), az általam prezentált sok kémia mellett 🙂

A ramat gani kirándulás szerény hajlékom villámbemutatásával zárult. Kedves Eszter, köszönöm, hogy benéztél! Jó volt dumálgatni egy kicsit!

/képek forrása: Internet/