Hírek

Péntek reggel, szíven ütött a felismerés: egy hét eltelt az idei tematikus szemináriumból. A Sabesz újra itt kopogtatott az ajtón. A délelőtti programírást követően az Izrael Múzeumot kerestük fel. Egészen belelkesedtem ezektől az oktatási jellegű kiállítás-látogatásoktól, végre nem csak úgy céltalanul ténfereg az ember a tárlók előtt.

1994-ből és 2005-ből volt néhány emlékfoszlányom a helyről,  a 2010-es újranyitás óta még nem jártam az intézményben. Az impozáns méretű bejárati folyosó két oldalán sorakozó, a becsurgó esővíz felfogására kihelyezett műanyag ládák jelezték, az izraeli építőipar sem tökéletes. Ha röviden szeretném jellemezni a múzeumot, azzal a hasonlattal élnék, olyan mint azok az éttermek, ahol nagy tányérokra kevés ételt tesznek, szépen elrendezve. Igazi klasszikus kiállítóhely, mindent a szemnek, s az emeleti modern kiállítást leszámítva semmit a kéznek. Fel s alá sétáló teremőrök, akik percenként emlékeztetik a mobiljaikkal fényképet készítő turistákat, hogy tilos a fotózás. Végtelennek tűnő harcukban vesztésre állnak…

Steve a Nimród szobor közelében magyarázta éppen, mi lesz a feladatunk az itt töltött idő alatt, mikor Sasha, a táborvezető mellém lépett, s odasúgta: “Paszti, láttad már a szarvasi halottaskocsit?” Mit, hol? – kérdeztem vissza kicsit kétkedve. Szarvas-függőként ezután már csak egyetlen dologra tudtam fókuszálni: “Látnom kell,… induljunk már!!!” – tipegtem türelmetlenül.

A “zsidó életút” részleg meghatározó eleme a lovaskocsi. S mellette valóban ott a felirat: SZARVAS, HUNGARY

Hihetetlen, a szarvasi tábor unit-head képzésén betérsz Jeruzsálemben az Izrael Múzeumba, s az első dolog, ami “szembegurul” veled egy alföldi halottaskocsi!

Vajon hányszor járta be a XIX. században ugyanazokat az utcákat, tereket, melyeket mi is koptatunk nyaranta? Kiket szállított, kik ültek a bakon? Járt valaha az Erszébet-ligetben? Mi a története, ki, mikor, miért, s hogyan hozta magával? – zakatolnak a kérdések a fejemben…

Tárlók kegytárgyakkal, ruhákkal, négy teljes zsinagóga a világ különböző részéből. Szép… de mi lett a közösségeikkel, az emberekkel akik Olaszországban vagy Indiában a padsorokban ültek… Ugye a mi Menházas komáromi zsinagógánkból sosem lesz majd elhagyott, néma “kiállítási tárgy” – villan át az agyamon.

A feladat a zsidóságot és az izraeli művészetet bemutató részhez kötött minket,  akadt egy kis idő betekinteni a modern művészet és az archeológia világába is.

Az emeleten aztán olyat láttam, amitől tátva maradt (szó szerint) a szám. Vízeső szavak… hihetetlen, csak álltam és néztem, még mindig tátott szájjal (megjegyzem nem voltam egyedül). “Hogyan? Azta! WoW!” Lassan mennünk kell a találkozási pontra, s ebédelni,… nehéz elszakadni, csak zuhannak le a szavak a mélybe…

/videó forrása YouTube/

Étkezés után együtt jártuk körbe a múzeumot a tel-avivi programhoz hasonlóan.

A délutáni szabadidő alatt az Óváros felé vettük az irányt. “Itt vagyok már pár napja a Szent Városban, s még nem jártam a Kotelnél, a Siratófalnál!” – kezdett el gyötörni a lelkiismeret. Inával és Yuliával vágtunk át az arab bazáron és a zsidó negyeden. Megnéztük, megvan-e még a Cardo és a Hurva zsinagóga, az arany menóra. Mire a falhoz értünk már szakadt az eső. Se kirándulók, se hívők. Négyen ha álltunk összesen a FALhoz tapadva a férfiak oldalán. Pár percre lelassult a világ, csak Ő meg én… Beraktam a kis cetlit a hatalmas kövek közé…

Fotózás, s futás vissza az egyre kellemetlenebb időben. Este búcsút vettem ideiglenesen a csoporttól. Teri nénihez voltam hivatalos. Kiskoromban gyakran vigyázott rám. Anyu iskolája mögött laktak. A nagyszünetben kis sámlira állított, s leintegethettem az ablakból a mamámnak. A 80-as évek végén férjével követte a már az országban élő két lányát. Két órát beszélgettem vele, majd közös családi vacsorára indultunk, együtt köszöntve az ünnepet. Jó érzés, ha az embert családtagként fogadják valahol.

Az esti program gyanánt tartott, a külföldi korcsoportvezetőknél mindig nagy sikert arató Kuckó Mackó játékból kimaradtam,  hátra volt még egy teljes nap a 24-ek társaságában. Tervezés, megbeszélés, visszatekintés. Záróbuli a Dublin sörözőben, ahol többek arcára kiült a döbbenet, amikor felpattantam, s beálltam táncolni a disco-zenére.

Bár vasárnap délig tartott a program, reggel búcsút vettem a csapattól. Indult az új hét, s ideje volt már visszatérni az egyetemre, a nanotechnológiához. Álomszép volt ez a tíz nap, folytatás nyáron, Szarvason… A kivezető úton haladva arra gondoltam: “Remélem, hamarosan viszontlátlak Jeruzsálem!”…

A kora esti dugóban araszolva hagytuk magunk mögött Tel-Avivot az 1-es úton. Észrevétlenül suhant el a másfél óra, a múzeumi élményeket vitattuk meg korcsoportvezető társaimmal.  Jött az a bizonyos kanyar – melyről már korábban is írtam -, s hirtelen elénk bukkant Jeruzsálem. Daniel, az új lengyel unit-head rá is kezdett rögtön a “Yerushalayim shel zahav” című dalra, azt mondta, náluk ez a szokás.

/video forrása: Youtube/

Különös érzés megérkezni Jeruzsálembe. Amikor az utazó elhagyja a Szent Várost, mindig abban reménykedik,  egyszer még visszatér. A villamos tű-szerű hídja, a buszpályaudvar, az ismerős szállodák sora fogadta  csapatunkat. Késésben voltunk, a Beit Shmuelhez hajtottunk azonnal, a csomagokat a recepción hagyva szaladtunk az első előadásra. A szeminárium második fele a nyár oktatási részére történő felkészülésről szólt. A tanteremből az óváros falait láttuk, néha elkalandozott a tekintetem a több ezer éves kövek irányába. A nap zárásaként “anyunál” vacsoráztunk az IMA /jelentése: anya/ étteremben. A szállásra visszatérve kis sétára indultunk a Mamilla bevásárló utcába. Kicsit a tavalyi, Camden Town-i piacozást idézte , azzal az apró, de el nem hanyagolható különbséggel, hogy a város exkluzív sétálóutcájában az árak magasan felülmúlták a londoniakat. Az üzletek előtt, kétoldalt zenéhez kötődő képzőművészeti alkotások tekinthetők meg ezekben a napokban. Hiszek a művészi szabadságban, de az “Arbeit macht frei”-os szobor picit furán mutatott itt Jeruzsálemben /a képet Y.K. készítette/.

A Jaffa-kapunál léptünk be az óvárosba. Kis csapatunk másik három tagja az arab bazár felé vette az irányt, amikor felvetettem, hogy éjszaka nem kéne talán nekivágni a bezárt üzletekkel szegélyezett, kihalt sikátoroknak, azt mondták, olyan vagyok, mint az izraeliek,…

A szerdai nap a tanulás és a tervezés jegyében telt. A kávészünetekben igyekeztem mindig az ablakhoz húzódni, esetleg felmenni a teraszra, hogy alaposabban szemügyre vegyem az elénk terülő városfalat és környékét.

Este “Szarvas-találkozó” volt, rég nem látott, ma már Izraelben élő kelet-közép-európai, helyi korcsoportvezetők adtak egymásnak randevút a tábor elmúlt 22 évéből. Eljött Ági néni és Smuel bácsi is, akikről már oly sokat olvashattak a Posztdok Napló bejegyzéseinek követői. Tábori történetmesélés, nosztalgia bingó gondoskodott a hangulatról.

Csütörtökön a fő atrakció a Machane Yehuda piacon tett “szakmai” látogatás volt. A szakadó eső miatt rövidebbre fogott program során képet kaphattunk egy közel-keleti nagyváros terményekkel és étkekkel zsúfolt illatos, aromás, ízes világáról. Az eprektől, friss zöldségektől, péksüteményektől, fűszerektől roskadozó standok lenyűgöztek mindannyiunkat.

A délutáni szabadidőben villamosozás helyett végül inkább a Ben Yehuda utca tradicionális meglátogatását iktattuk be a programunkba. Az este során az izraeli zenei stílusok világába nyertünk betekintést.

/az eperes kép készítője B.J./

Kedd reggel köszöntünk el Tuval kibuctól. Visszaindultunk Tel-Avivba, hogy bevegyük magunkat egy napra az egykori Diaszpóra, mai nevén a Zsidó Ember Múzeumába. A buszút legemelkedettebb pillanata az volt, amikor elmellőztük a Bar Ilan Egyetemet, büszkén mutattam a körülöttem ülő barátaimnak a tízemeletes nanotechnológiai központot, “Ott dolgozom!” felkiáltással.

Az ember egyszer meglátogat egy múzeumot, megragad egy kiállított tárgy a fejében, gyakran jut az eszébe, majd amikor évek múlva visszatér, s alaposabban szemügyre veszi, rádöbben, az elméjében egészen máshogy nézett ki az a korábbi fénykép. 2005-ben a Taglit út során jártam először a kiállítóhelyen. A három szint legmeghatóbb installációja szerintem az a zsinagógát ábrázoló szobor, ahol 9 felnőtt férfi várja a tizediket az imához.

minjen -10 felnőtt (*13. életévét betöltött) férfi közössége. Bizonyos vallási szertartásokat csak akkor lehet elvégezni, ha legalább tíz felnőtt férfi van jelen. (forrás itt)

Milyen gyakran voltunk, vagyunk hasonló helyzetben Komáromban…

A 70-es években megálmodott tárlat felett eljárt az idő. Látszott ez már az első látogatásomkor is, de most 2012-ben különösen érződik, mind a múzeumtechnikai megoldások, mind a koncepció megérett a cserére, újragondolásra. Kisebb változások már most is akadnak. Hol van már az a kis kör alakú matrica, melyet belépőjegy helyett ragasztottak a látogatóra, s a kampuszból távozóban sokan a Tel-Aviv Egyetem kapuja mellé ragasztották át. Megszűnt a fotózási tilalom, s egy, különböző esküvőket bemutató képernyőfal is helyett kapott a bejárat közelében. A múzeum új katalógusa szerint 2014-től már egy teljesen megújult Beit Hatfutsot várja majd a látogatót.

Először kis csoportokban jártuk végig a diaszpóra zsidóságának történetét, a nyári tábortéma szemszögéből érdekes dolgokat kutatva, majd az ebéd után tárlatvezetőként mutattuk be egymásnak a kiválasztott tárgyakat.

Ha turistaként térnék be a múzeumba, az első benyomásom biztos az lenne, mennyire sötét is volt a zsidók élete Izraelen kívül a szétszóratásban… Nem volt sok idő a filozofálgatásra, a busz már indult is velünk Jeruzsálembe. Hihetetlen, itt lakom egy órányira a három világvallás szent városától, s nyár óta nem utaztam fel a Júdeai-hegyekbe. Eljött az ideje a látogatásnak, részletek majd holnap…

Tegnap este üzenetet kaptam Gabitól a Facebookon, a givatayimi magyar könyvtár rendezvényére invitált ismeretlenül. “Ha itt a szomszéd “kerületben” kulturális találkozó van, azt nem hagyhatom ki” – döntöttem hezitálás nélkül. Hajtott a kíváncsiság: Miért, kinek kezd el valaki 2011-ben könyvkölcsönzőt működtetni Izraelben?

Az egyetemről a 39-es busszal utaztam a városrész bevásárlóközpontjáig. A kanyontól 10 percnyi sétára, egy tipikus tel-avivi ház legfelső szintjének magánlakása rejti az “intézményt”. Gabi és párja büszkén mutatta be a könyvtártermet, a bejárathoz legközelebb eső szobát. Körös körül polcok, megrakva régebbi és a könyvpiac legfrissebb kiadványaival. Van igazolvány, saját könyvjelző, szigorú nyilvántartás.

A “Drory” Könyvtárat Dávid Drory magyar származású izraeli újságíró emlékére alapította és működteti a Budapesten bejegyzett Diaspora Alapítvány.

   A Giv’atayimban működő könyvtár elsősorban magyar nyelvű könyvekkel – klasszikusok és kortárs írók, vallási és filozófiai, kulturális és aktuálpolitikai kiadványok és újságok – valamint folyamatosan bővülő román, angol és héber nyelvű kiadásokkal várja az olvasni vágyókat. (forrás és további információ itt)

Odahaza talán senkiben sem merülne fel, hogy közkincsé tegye az otthoni polcain sorakozó olvasnivalókat, itt Tel-Avivban különös varázsa van ennek a szobácskának. Talán egy évtized múlva majd egylapon említik “a betűk e kicsiny palotáját” a cfáti múzeummal, ha számvetést készítenek az ereci magyar vonatkozású helyekről. A rügy már kibújt, rajtunk, olvasókon múlik, lesz-e virág, s termés az ágon.

A februári könyvklub vendége Steiner Kristóf volt, aki 2011-ben megjelent kötetéből, a Lélekbonbonból olvasott fel, s megosztott egy-két élményt a “celebek” világából. A családias hangulatú est folyamán a hangsúly nem is a “hivatalos” programon volt, inkább a személyes beszélgetéseken. A tucatnyi érdeklődő között feltűnt kedves szomszédom Anna, s megismerkedhettem három Rehovotban kutató kollégával is. A grillezett zöldségekkel és süteményekkel teli asztal gondoskodott a vendégekről a szellemi táplálék mellett.

Van egy kis magyar könyvtár, itt pár utcányira, a 63-as vonalán. Jó tudni róla, köszönet érte a létrehozóknak, s további sok sikert! Adjuk tovább a hírt!

4:45-kor ébresztett a telefon, 5:15-kor reggeli, 6-kor indulás. Posztdoktori kintlétem óta először utaztam észak felé. A szeminárium Tuval kibucban folytatódott csapatépítő tréninggel. Miután kiderült, hogy a buszon van wifi, a táj szépségének tanulmányozása helyett sokad-magammal az érintőképernyős kütyüm kezdtem el tapogatni… Elhunyt Whitney Houston hangzott fel szinte egyszerre három irányból… Fülhallgató, kedvenc izraeli zenék,… közel háromórás út állt előttünk…

Egy darabig próbáltam követni kb. merre járunk, de a sokadik kanyar után elvesztettem az irányérzékem, a tenger valahogy mindig a nem várt oldalon bukkant fel… Az utolsó kilométereken igazi kalandparki élményben volt részünk. A GPS egy arab falun keresztül vezette a sofőrt a dombtetőn lévő célponthoz, ahol az utcák dőlésszöge közelített a kilencven fokhoz. Fel-le, manőverek a szűk sikátorokban, dudáló autók, izguló háztulajdonos, vajon bevesszük-e a kerítése előtt a kanyart…

A gyors reggeli után bemelegítő játékokkal indítottunk, majd két csoportban teljesítettünk különböző küldetéseket, amelyeket alapos megbeszélés követett. Értem én, hogy a csapatban zajló csoportdinamikai folyamatokat kötélen sétálva és kidőlt távírópóznán masírozva lehet a legjobban modellezni… de látott már engem valaki ezeken? Előre sejtettem, valami hasonlóban lesz részem, így egyetlen cél lebegett a szemem előtt: TÚLÉLNI ÉSZAKOT!

Jelentem sikerült, s a végén még abból a bizonyos “instabil és a cipőtalpamnál vékonyabb tárgyakra nem állok fel” dobozból is kiléptem (állítólag készült rólam egy-két kép is, ha eljut hozzám, megosztom majd az Olvasókkal). A Tuvalban töltött két nap alatt nem csak az új korcsoportvezetőket ismertem meg közelebbről, hanem egy-két “régi arccal” is jutott idő  kicsit többet beszélni. Egykori szarvasi “táborozókkal” mindenfelé összefuthat az ember, blogger-társam Ákos és felesége meglátogatta a teamünket.

Az első este egy könnyed, szarvasi nyarakat idéző programon vettünk részt, másnap megismerhettem a többiéktől már oly sokat hallott Sufi-táncot /a video csak illusztráció/

Igazi csapatmunka volt, a szó szoros értelmében!

U.i: Nano az egész világ – az utolsó reggelen sikerült egy nanocéget felfedezni a kibucban