Hírek

1991-et írtunk, a rendszerváltás utáni első hosszabb külföldi utamra indultunk Svájcba és Olaszországba. Ha jól emlékszem 10 éves koromból, ezen a kiránduláson, egy péntek este ettem életemben először gefilte fisht, azaz töltött halat. Amit már akkor sem töltöttek halba,  csak úgy “natúr” a tölteléket tálalták fel a rokonok. Az első – és a függőség szempontjából meghatározó – találkozást követően hosszas szünet következett.

“Talán az egyik legismertebb kóser zsidó étel a maceszgombóc leves, és a sólet mellett. Azt is mondhatnám, hogy misztikus homály lengi körül, ugyanis míg a sóletet, és a maceszgombóc levest mindenki ismeri, addig a gefilte fisht általában csak a zsidók. Azt mindenki tudja, hogy a név töltött halat takar, ezért is szokott nagy lenni a meglepetés, amikor gombócot kap valaki, vagy egy hosszú kenyérformával találkozik a tepsin, de halat nem lát sehol. A titok az eredeti receptben keresendő, és jobb helyeken ma is így készítik, de ritkán találkozni vele, ugyanis ha valami nagyon macerás, akkor ez az! Talán az estek 1%-ban találunk valóban egy halat az asztalon, és főleg éttermekben. A gefilte fisht kóser halfajtából szokás készíteni (aminek van pikkelye, és uszonya is), de leginkább csukából.” /forrás és recept itt/

A nagymamám és anyu is mindig azt monda: “Ja, az egy nagyon bonyolult étel, sokat kell vele pepecselni, meg halat nem szoktunk idehaza darálni…” Szóval az elkövetkező 10-12 év gefilte fish nélkül pergett le. A szarvasi tábor őszi, nyarat értékelő “zártkörű” hétvégéin tűnt fel ez az ínycsiklandó íz újra. A  tábor recepcióján elfogyasztott péntek esti vacsorák elengedhetetlen része volt  kis kocsonyás lével, talán még egy-egy répakarikával is díszített szelet a Hannából vagy a későbbiekben a Carmeltől. Emlékszem, a fejadag elfogyasztása után mindig körbenéztem, nem akad-e még egy szelet vagy legalább egy kis töredék valakinek a tányérán. A szintén “kérek még” levet gondosan kitörülgettem egy kis barchesszal, hogy egy csepp se vesszen kárba.

Izraelbe történő érkezésemmel új fejezet nyílt a gefilte fish és a köztem lévő kapcsolatban. Először egy-egy családi, ismerősi “terülj-terülj asztalkámon” találkoztam az édeskés előétellel. Előfordult, hogy nem csak gombócot vagy szeletet kaptam, hanem halba töltve tálalták a finomságot. Egy dolgot azonban nem értettem. Budapesten az egykori Rothschild üzleteiben, a kóser áruk polcán időről-időre feltűnt gefilte fish, befőttesüvegbe csomagolva, amelyet a csillagászati ára miatt végül sosem vettem meg. Azon tűnődtem, hogy van az, hogy Pesten volt, itt meg sehol sem lehet kapni. Eltelt két-három hónap, s hiába róttam a szupermarketek végtelennek tűnő polcrendszereit, sehol nem leltem rá az elveszett kincsre. Végül ashkeloni ismerőseim világosítottak fel, a halkonzerveknél kell keresni az üvegeket, minden boltban van, olyan nincs, hogy ne lehessen kapni…

“Történet a Gefilte Fish-ről: Hajdan egy gazdag zsidónál vendégeskedett a király. A péntek esti ételek közül különösen a töltött hal (a gefilte fish) nyerte meg az ízlését. Elkérte hát a receptjét, és elkészíttette a szakácsával. Csakhogy a hal a királyi lakosztályban már korántsem volt olyan ízletes. A király fanyalogva ette a sajátos csemegét, és nem tudta, kit is hibáztasson, a szakácsát-e, vagy a saját ízlését. Amikor legközelebb találkoztak, megkérdezte a zsidót, nem felejtett-e ki valamit a receptből, mert mintha egy különös fűszer hiányozna az ételéből?
A zsidó elmosolyodott, és azt válaszolta: Uram királyom, jól tudom, melyik fűszer maradt ki a töltött haladból. Ezt azonban a világ legjobb szakácsa sem tudná pótolni. Ez a különös fűszer ugyanis nem más, mint maga a szombat…” /forrás itt/

Az első üvegnél kezdődött minden,… az első harapásoknál,… az első korty kocsonyás lénél,… az első répakarikáknál… Azóta szinte nincs olyan nagy-bevásárlás, hogy ne kerülne – lehetőleg mindig egy-egy újabb cég termékének a formájában – a 4 vagy 6 gombóccal töltött üveg a kosaramba. Múlt héten az Uziel utcai kisboltban bújt el előlem a “heti adagom”, körbementem vagy háromszor is… nem mehetek haza gefilte fish nélkül – űzött valami misztikus erő. A kasszánál kétségbeesve tettem fel a kérdést… van, persze – jött a válasz… s a halak felé mutatott az eladó. Befőttesüvegnek azonban nyoma sem volt… Elsápadva néztem vissza rá, ő csak erősködött… Alaposabb szemrevételezés után ráakadtam egy papírdobozba rejtett lefóliázott műanyagtálcát rejtő változatra…

Csak 3-4 nap telt el azóta, s egy kis késsel éppen egy befőttesüveget feszegetek… az nem lehet, hogy nem jutok hozzá! Szükségem van arra az ízre, a gefilte fish ízére!!!

U.i.: Ramat gani macskák, sajnálom, a gefilte fishemből nem kaptok!

/…/

Szabadnap – de nem ünnepnap – lévén, tovább folytattam ismerkedésemet az ideiglenes otthonomul szolgáló közel-keleti országgal. Ideje volt elmerülni Tel-Aviv történelmében. Amikor az ember 8-10 napra jön Izraelbe turistaként, általában kevés ideje marad a tengerparti városra. A számos történeti, bibliai emlékhely, Jeruzsálem leköti a látogató legtöbb napját. Egy-egy gyors jaffoi városnézésnél, Rabin téri emlékezésnél, esetleg a Függetlenségi terem vagy a Shalom Tower aljában berendezett helytörténeti tárlat megtekintésénél több nem nagyon szuszakolható a programba.

Külföldi tapasztalataim alapján a leggyorsabban és legátfogóbban a Hopp-On, Hopp-Off turistabuszok segítségével térképezheti fel a vándor egy-egy nagyváros  főbb nevezetességeit.

/városnéző buszról fotózott városnéző busz Londonban, 2010-ben/

Londonban és Brüsszelben is számos hasznos információra tettem szert a “fülhallgatós” járatokon. Itt Tel-Avivban még nem jelentek meg a leselejtezett londoni vagy berlini emeletes buszokból kialakított turista-csalogató látványosságok, de a helyi BKV, a DAN  pár éve elindította a 100-as járatot, amely megpróbálja a fentiekben leírt élményt nyújtani az izraeli metropoliszban /a buszt népszerűsítő illetve a 2008-as átadásáról szóló videók forrása a Youtube/

“Tel Aviv-Jaffa (héberül תֵּל־אָבִיב-יָפוֹ; arabul تَلْ أَبِيبْ يَافَا) Izrael második legnagyobb városa; a Földközi-tenger partján fekszik. Ez a központja Izrael legnagyobb agglomerációjának, a Gush Dannak (Dan blokk), melynek teljes lakossága 3 040 400 fő. A szűkebb értelemben vett város lakossága 392 500 fő, területe 50,6 km².

Tel-Aviv első telkeit egy kagylókat felhasználó sorsolás útján osztották ki az első hatvan családnak. A leendő telek tulajdonosok, 60 zsidó család 1909 Pészach (a kovásztalan kenyér, az egyiptomi kivonulásra emlékező ünnep) másnapján összegyűlt a homokos tengerparton, majd fehér kagylókra a neveket, míg szürke kagylókra a telkek számait írták fel. És megkezdődött a sorsolás – és egyúttal elindult Tel Aviv alapítása, benépesítése.  

Tel Aviv alapítása három évvel korábbra, 1906-ra datálódik. Ekkor összegyűltek Jaffa (Jafó) zsidó lakosai, és elhatározták, hogy egy új kertvárost hoznak létre Jaffa mellet. Céljuk az volt, hogy létrejöjjön egy zsidó város egészséges környezetben, megtervezett esztétikus kivitelben és modern higiéniával. Ezeket ugyanis az akkori Jaffa nélkülözte.
Így 1908-ban a csoport megvásárolt egy 5 hektáros homokdűnés területet Jaffától északra, amelyet 60 telekre osztottak fel. Az alapító családok álma egy európai stílusú kertváros létrehozása volt, amely menedéket nyújt Eretzben a város polgárainak. Az 1909-es sorsolást követően 5 éven belül öt utca és 66 ház állt. Az új település neve körül ismét szavazás döntött: Új Jaffa helyett Tel Aviv-ra esett a választás. A név ugyan a magyarban Tavaszi Domb-ként fordítható, de a héber jelentése ennél sokkal, de sokkal mélyebb. A héberben a “tel” egy ősi lerombolt magaslatot jelent, míg az “aviv” a tavaszt. Így maga a név a megújulást, az õsi dombok megújulását jelenti.
A város gyorsan növekedett, 1920-ban már 2000 lakosa volt. A Brit Mandátum ideje alatt a politikai súrlódás Jaffa zsidó és arab lakosai között nőtt,… . Ebben a fenyegetettség árnyékában a zsidó lakosság döntő hányada elhagyta Jaffát, és így Tel Aviv öt év alatt 2000 lélekszámú településből 34 ezres lett. A fiatal város egyre több és több polgárának nyújtott menedéket, miután a nácik hatalomra kerülésével újabb betelepülők érkeztek. 1937-ben már 150 000 ember lakott az alig 30 évvel azelőtt alapított településen. Ma 390 ezer lakosa van Tel-Avivnak.
Az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította az 1930-as évek modern stílusú Bauhaus építészete miatt.” /forrás itt és itt/

Tíz óra után indultam Ramat Ganból, ezúttal a 39-es buszra kellett felszállnom, amely a tőlem 10-12 percnyire lévő HaYaden utcában halad hozzám legközelebb. Már maga ez az út is felért egy városnézéssel. Közel 60 perc alatt értük el azt a fejállomást, a Reading Terminált, ahonnan a panoráma busz indult. Számomra eddig ismeretlen utcákon, utakon, lakótelepeken át vezetett az út a belvárosig, majd a kikötőhöz közel, a Yarkon folyót átívelő hídon átkelve érkeztünk meg a kiindulóponthoz. A gyanútlan turista hiába keresi a hatalmas buszparkolóban a 100-as indulási helyét, tábla nem jelzi azt. A sofőrpihenő kapusa azonban kedvesen útbaigazítja a messzi-földről érkezőket: “Innen az épület elől indul majd a piroska!” A biztonság kedvéért azért bement és megkérdezte, majd erőteljesen bólogatva nyugtázta korábbi szavait.

25 perc volt még az indulásig,… rajtam kívül sehol senki. Aztán befutott két orosz hölgy, majd egy apa a fiával, végül egy öt fős szintén orosz társaság. Svájci óra pontossággal be is állt a járda mellé a nyitott Iveco. Nyolc nyelv közül választhat az ember, a fülhallgatóba mondottak kb. 70% hallható csak tisztán, különben berezonál a rendszer. A biztonság kedvéért kipróbáltam a mellettem üresen tátongó ülés csatlakozóját is, az eredmény hasonló volt. Szóval vagy mind kontakt-hibás vagy az útviszonyok miatt a busz rugózása rossz hatással van az audiorendszerre. A fontosabb helyeket a sofőr külön bemondta héberül és angolul, gondolom sejtheti, a fülhallgatós idegenvezetés nem 100%-os. Akkor vagyok objektív, ha leírom a brüsszeli és londoni “nagytestvéreken” is előfordul néha hasonló jelenség, s mindez nem befolyásolja nagymértékben az összhatást. Az út 45 NIS-be, ami nagyjából egy gyorsétterem átlagos menü-árának felel meg. Elvileg létezik Hopp-On Hopp-Off változata is a jegynek 65 sékelért, de Tel-Aviv nem az a város, ahol erre szerintem szükség lehet. A menetidő a meghirdetettnek megfelelően két óra.

Az utazást igyekeztem okostelefonommal megörökíteni. Azon örvendeztem a 39-esen, hogy végre megértük, az embernek nem kell külön fényképezőgépet hoznia, külön vigyáznia rá. Telefon úgyis van nála. Mint ahogy az Murphy törvénye szerint lenni szokott, a városnéző busz indulása előtt még tökéletesen működő telefon-kamerám hirtelen megmakacsolta magát. Lefagyott, belassult, percekig nem érzékelte, ha lenyomtam a felvétel-gombot. Szegény régi jó, 2005-ös isztambuli utam előtt beszerzett fotógépem ott lapul elárvulva és elárulva Ramat Ganban… – villant át az agyamon. A telefon akkumulátora sem volt egészen feltöltve, pedig megesküdtem volna, hogy tegnap feltöltöttem a mai útra. Küzdelmek árán végül 37 képet elkattintottam, majd mikor megjelent az üzenet, a “telefon 30 másodperc múlva kikapcsol”, átadtam magam teljes mértékben a látottaknak és hallottaknak. Élveztem a tájat, a nagyváros varázsát.

Az útvonal rajzát mellékelem a blogban. Ehhez képest annyiban módosult a valós nyomvonal, hogy a reggeli Jaffoban beállt dugót megkerültük, különben talán még mindig ott ülnénk a buszon. A HaYarkon a tengerparti életmentőknél felhúzott szeles időt jelző piros zászló ellenére is lenyűgöző arcát mutatta. A lassan hidegebbé váló nappalok és kimondottan hűvös éjszakák alapján arra tippeltem, vége a strandszezonnak, de a tengerparti kép megcáfolta mindezt. A belvárost tényleg nem láttam még sosem kihaltan. A boltok, kávézók, éttermek ezúttal is zsúfolásig tömve, a kerek, felújítás alatt lévő szökőkút körül hatalmas kirakodóvásár vonzotta az errefelé sétálókat. Elhaladtunk az Azrieli Center mellett, körbekerültük a Tel-Aviv Egyetemet, ahol felfigyeltem egy-két számomra eddig ismeretlen múzeumra, melyeket mindenképpen meg kell látogatnom. Hallottunk a mindig nyüzsgő város múltjáról és jelenéről, híres emberekről. Megérett az idó arra, hogy többet tudjak arról a városról, mely 1989 óta Budapest testvérvárosa.

Az élményekkel teli kirándulást után betértem a Dizengoff utca egyik kisvendéglőjébe egy remek ebédre. Azt még valahogy megértettem, hogy a “roast chicken”-ből hogy lett egy a sült és a párolt csirke közötti, kimondottan ízletes húsdarab, de hogy a “baked potato” mióta a sóletből kihalászott (ezért néhány babszemmel és gerslivel díszített) burgonya, az már nem fért a fejembe. A kapros saláta viszont a helyén volt 🙂

U.i.: A városnézésre várva egymást követve három macska mászott ki a mellettem lévő kerítés alatt… A kisvendéglő teraszán, az első asztal egyik székén egy nagy fekete cica szunyókált, remélem, ő is csak egy vendég volt, aki annyira jól lakott, hogy rögtön álomba is merült, s nem a kuktát küldték ki a konyhából, mert a mancsával nyúlt a leveses-fazékba…

/…/

Ideje véget vetni a punnyadásnak, s kihasználni minden szabadidőt, hogy felfedezzem Izrael rejtett, eddig még nem látott értékeit. Túracipőt, térképet elő, Kispaszti, indulás! Lassan letelik az egy év, s még egy csomó mindent nem láttál… A héten Szukot ünnep ún. félünnepei voltak, így leszámítva  egy-két eltévedt kollégát, nem sok emberrel futhattam össze az egyetemen. A vasárnap a betegeskedéssel telt, a hétfő és kedd pedig eszméletlen gyorsan elrepült… Ma este ismét főünnep köszönt be, így már nem dolgoztunk. Jönnek az ünnepek, aztán meg a szombat… Mielőtt bárki azt a téves következtetést vonná le,  itt a Szentföldön sosem járunk munkába, jelzem, decemberig már nincs több szünnap.

Mielőtt rátérek szerdai kalandozásomra, nem mehetek el szó nélkül a tegnapi események mellett, melyek ismét a világ tv-csatornáinak, újságainak vezető hírei közé emelték Izraelt. Labilis egészségi állapotom meggátolt az előző napi posztolásban, így most kicsit megkésve köszöntöm idehaza az öt év és négy hónap után Gázából szabadult Gilad Shalitot. 1027 terrorista, jó pár többszörös életfogytiglanira ítélt, Jeruzsálemben, Haifán, Tel-Avivban halálos áldozatokat követelő merényleteket elkövető, tervező rab szabadulása volt a visszatérés feltétele… A Posztdok Napló továbbra sem politizál, azt azért megjegyzem, nekem is könnyeket csalt a szememre, amikor az első képek megjelentek a világhálón az elrabolt tizedesről! /kép forrása Internet/

Még izraeli utam előtt rákerestem Ramat Gan nevezetességeire az Interneten. Safari park, dobta ki a Google,… Wow, ezt meg kell nézni! – határoztam el valamikor május végén. Mint ahogy az lenni szokott, a látogatás halasztódott… elutaztam, fáradt voltam, túl meleg volt, nem volt erőm kikeresni, melyik  busz visz oda…

Mára legyőztem minden gátló tényezőt, s nekiindultam… Jó öreg barátommal, a 67-essel, amely hétköznapokon háromszor-négyszer elhúz előttem a megállóban, mire az én 61-esem megjön.

Szafari park és állatkert,… valahogy mindig rabul ejt a nagytestű emlősök, madarak, halak világa. Talán minden a Csehszlovák Televízió SAFARI című ifjúsági sorozatával kezdődött, amelyet vagy ezerszer láttam. A bajmóci (Bojnice) várban és a mellette lévő állatkertben zajló kalandos történetek mindig odaszegeztek a képernyő elé. Íme a Youtube-ról a film főcímzenéje:

7-8 megállót buszoztam, szerencsére a hangos utastájékoztató bemondta a “SAFARI” szót is a következő megálló neve mellett. Rövid sétát követően, egy hatalmas csupa-zöld park mellett elhaladva, értem el a főbejáratot. Egy szafari parkba általában autóval érkezik az ember, már akinek van, az legalábbis. Természetesen azért a gyalogos látogatókra is gondoltak. A belépő ára 57 NIS (új sékel), a lábon érkezőknek további 7 sékelt kell fizetnie a Safari-busz igénybevételéért. Ez áthalad az állatokkal teli (?) parkon, letesz a belső, gyalogosan megtekinthető állatkertnél, majd hazafelé ismét felvesz, áthajt az oroszlános részen, s visszavisz a kapuhoz. Azért is csiszoltam öt évig, doktoranduszként a Kémiai Kutatóintézetben a vasmintákat, hogy majd posztdokként teljen ilyen luxuskirándulásokra.

A kasszától a padok felé irányított a “katonás” pénztáros… sokáig egyedül vártam három kakas társaságában, melyek közül a fehér agresszív magatartást tanúsít irányomban… biztos szóltak neki a helyi macskák 🙂 Itt jut eszembe, mielőtt elindultam olvastam egy hírt: Oroszlánok, tigrisek, farkasok szabadultak Ohiora. Nekem sem árt tudni, kik laknak a szomszédomban. Türelmesen kivártam a negyedórát, közben csatlakozott hozzánk még egy eltévedt turista, aki rögtön elkezdte etetni a kakasokat. No ennyit a négynyelvű (héber-arab-angol-orosz): “Ne etesse az állatokat!” feliratoknak – gondoltam magamban.

A minibusz gyorsan száguldott velünk a ZOO felé. Nem sok időt hagyva a nézelődésre, pláne fényképezésre. Antilopok, zebrák, orszarvúak, vízilovak… valahogy nekem nagyon abszurdnak tűnt itt a haifai országút tövében a betonkerítések közé szorított, szó szerint “puszta” (na lehet ez szavannának hívják helyesen) területen elenyészve legelésző “vadonélő” állatok látványa… Vagy nekem vannak téves elképzeléseim egy szafari parkban az egy négyzetméterére jutó “négylábú látványosságok” minimálisan elvárható számáról, vagy a gazdasági válság hatására kevesebb most a lakó, esetleg nem mindenkit engedtek ki a rejtett istállókból ezen a reggelen.

Az igazsághoz hozzátartozik, mind-ezidáig egyetlen autós szafariban jártam. Közvetlenül a rendszerváltást követően apa akkori cégétől, a Priemko-tól szerveztek a gyerekeknek egy kirándulást az azóta felszámolt gänserndorfi parkba egy KGM-es bevásárlással egybekötve.

/a képeslap és a korabeli kép forrása az Internet/

Hát ott csak kapkodtuk a fejünket, állatok tucatjai vették körül a buszt jobbról-balról… Itt úgy kellett kutatni (juhé, újra kutatás) egy-egy példányt. Szóval a szafari részt nevezzük inkább csak “becsalogatónak”. Ok, lehet 4-5 évesen saját autóból látni három kétszarvú “izét” meg négy csíkos zebrát nagy élmény lehet. A betonkerítéstől “lakótelepinek” tűnő “ezt azért még át kéne gondolni még egyszer” autentikus életkörnyezetből a klasszikus állatkertbe csöppen az ember.

A ZOO rész valóban megérte a belépő árát. Van itt minden, amit az ember ilyen helyen látni szeretne: elefánt, zsiráf, tigris, kenguru, aligátor… Ötletes kifutók, látványos megoldások. A csimpánzoknál pont sikerült elcsípni az etetést. Lehet, tényleg van valami ebben a rokonságban 🙂

/nohát SZARVAS-ból sem volt hiány…/

Mielőtt keresztül-kasul bejártam volna a területet, elcsábultam, s további 10 sékel ellenében felszálltam az állatkert kapujától induló kis-vonatra. Először kicsit frusztrált, hogy útitársaim átlagban 20-25 évvel fiatalabbak tőlem. Amikor megpillantottam azt a lányt, akivel a safari-busz együtt hozott (igen-igen a kakas etető), megnyugodtam, s kényelemesen hátradőlve hallgattam a héber nyelvű idegenvezetőt. Naivan azt gondoltam, a vonat majd a belső állatkertben visz körbe. Tévedtem, a 25 perces gumikerekes zakatolásra a “kinti” pusztában került sor. A törpe antilopok, zebrák most még nehezebben akartak utunkba kerülni. Nem volt egyszerű dolga a mosolygós, állatkerti pólós lánynak, állatokról beszélni egy hatalmas kihalt területen… A szabadban párzó zsiráfokat látni valóban más élmény mint ugyanezt szemrevételezni a ketrecbe zárt pingvineknél… Elkattintottam pár képet, egy közbeiktatott megállónál búcsút vettünk a ZOO-tábor apróságaitól, akik mint kiderült, az első kocsi utasainak zömét adták. Ha Komárom belvárosában még sosem ültem az elektromos vonaton, legalább most itt kipróbáltam. A látnivalók tekintetében kisvárosunk magasan vezet!

Visszatérve az állatkertbe egyre inkább bepörögtem… Kisgyermeki lelkesedéssel vártam, mit, kit rejt a következő kifutó. Mosolyt csalt az arcomra egy-egy maki, mozdulatlan aligátor, teve vagy láma.

Másfél órája barangoltam már az állatvilág képviselői között, amikor delet ütött az óra. Ideje lenne valami meleget enni, a betegeskedés óta először a héten – merült fel bennem. A nagy tó mellett rá akadtam az étteremre. Ekkor megtorpantam, hirtelen szomorúság lett rajtam úrrá. Iszonyatos hiányérzetem támadt. Tomit, a bátyámat hiányoltam magam mellől. Amikor együtt megyünk kirándulni, ha teheti, s időnk engedi, mindig “elvisz” az állatkertbe. Így volt ez Zürichben, Brünnben, Antwerpenben is… Szerettem volna odafordulni hozzá, s megkérdezni: Bemegyünk, eszünk valamit, mint ott akkor abban a tigrisekre néző cseh állatkerti restiben? De ő most nincs itt, morzsoltam el egy valahonnan a szemem sarkába hullott vízcseppet…

Hamar felmértem a helyzetet, ez egy gyorsétterem… maradjunk a jól bevált  hamburgernél. Fura, egyáltalán nem hasonlított a Burger King, a McDonalds és társaik “mű” termékeire a feltálalt ínyencség… Olyan igazi békebeli íze volt, mint anno a komáromi HAMI óriás-burgereinek. Lehet, a szafariból hiányzó zebrákat és antilopokat használták hozzá? Na jó ez csak egy rossz poén volt! Úgy éreztem, a gyomrom is azt mondta, erre most szükségem volt…

Új energiát kapva indultam tovább. A nagy térkép előtt eltűnődtem, mi az, ami kimaradt… A mackók, kiáltottam fel! Macik nélkül nem mehetek haza! Irány a kis ösvény. Az első kifutóban két fekete, felismerhetetlen szőrpamacs, a másikban öt virgonc barna mackó. Elkerekedett a szám, pirospozsgás lett az arcom a mosolytól! A medvék is érezték, boldog vagyok, ettől a szép kirándulástól, Ramat Gantól, a lehetőségtől, hogy itt lehetek, a még mindig nyárias ősztől, a pálmafáktól,…

Lassan elindultam a kijárat-felé. A “nem hiányozhat” ajándékboltban nem láttam semmi érdekeset,… Sokad magammal vártam a kijárathoz szállító buszt, amely vad tülköléssel jelezte, a sofőr siet valahová. A jegy árában benne van, hogy kifelé átmegyünk az oroszlánok zónáján. A 30 km/h-t messze átlépve előztük a három zebra-két antilop miatt lassan cammogó személyautókat. A nagy zöld kapunál sorakozó kocsisor elé vágtunk. “Átrepültünk” az oroszlánok földjén, akiket a biztonság kedvéért azért még villanypásztorral is elválasztottak a látogatóktól (megjegyzem Gänserndorban ilyen sem volt!). A zárt terület elhagyása után még gyorsabb sebességre kapcsolt a vezető. Közeledik az ünnep, emiatt korábban zárnak, biztos sok kört kell még mennie – próbálok magyarázatot találni a turbó-üzemmódra.

Hát ez volt a régen várt ramat gani SAFARI! Mindent összevetve, egyszer ezt is látni kell!

S hogy legyen egy kis hazai is így a nap végére: a Szlovák Televízió nemzetiségi magazinjának tegnapi adása (október 18.) megtekinthető itt néhány ismerős arccal.

U.i.: Egyszerű, utcai macskák nem voltak az állatkertben, nem is értem…

/…/

“Sátorról, sátorra” – terveztem a 78. posztdok napló bejegyzés címét, egészen addig, amíg szombat este el nem fogyasztottam egy, kb. két hete vásárolt, október 27-ig jó, bontatlan humuszt. Egész éjjel forgolódtam, nem tudtam aludni, hajnalban aztán egyre erősbben görcsölt a hasam… hasmenés, hányás… tovább inkább nem részletezem. Lehet, nem kellett volna humuszt vacsoráznom illetve ha őszinte vagyok a Szukot alatt fogyasztott étkek tekintetében is lehettem volna körültekintőbb és mértéktartóbb.

Az első esti  már ismertetett közös étkezés után, csütörtök este egy kedves házaspárhoz, míg pénteken Miriamhoz és Aharonhoz voltam hivatalos. A finomabbnál finomabb ételek ismertetésétől most csak azért tekintek el, mert az ágyban töltött tegnapi napot követően még mindig nem 100%-os a gyomrom. Nem csak a vacsorák voltak fennségesek, hanem az Orna által felszolgált ebédek is, melyeket igyekeztem okostelefonom kamarájával megörökíteni /lásd a mellékelt felvételeken/. A pihenéssel töltött napokból, nem hiányozhatott a kirándulás sem. Orna és Yossi a közeli Ashdod városába vitt el, megnéztük a tengerpartot, a Jónás-hegyi kilátót, távolról a kikötőt,…S ellátogattunk egy-két modern bevásárló központba is… Ezeken a helyeken valahogy nem köszönt vissza a szociális válság, elnézve a parkoló és dugóban álló autók számát és a kasszáknál tolongó tömeget…

Hihetetlen, hogy a csupa pálmafa, csupa virág, rendezett és tiszta 200 ezres település még nincs 60 éves sem.

“Ashdod az 5. legnagyobb városa Izraelnek, ami az ország déli közelében található. Fontos regionális ipari központ. Ashdod kikötője Izrael legnagyobb kikötője, ami az áruk 60%-át importálja.”

Nyugdíjas koromban elüldögélnék majd itt egy tengerre néző erkélyen. Korábban mindig egy kis hegyi bajor faluban képzeletem el a jól megérdemelt pihenés időszakát.

/Ha mindenki ezekért a sütikért jött, már értem, miért  ez a tolongás…/

Van még egy adósságom. Múlt héten kaptam háttéranyagot a Nobel-díjas bejegyzésben emlegetett kvázikristályokról, egy kedves pesti kollégámtól. Így most már én is tudom, miért járt a 2011-es kémiai díj.

U.i.: Remélem, mihamarabb rendbe jövök, s akkor újra támadok, ramat gani macskák!

/…/

Zakatol a vonat Dél-Izrael felé. A földek fehérlenek a gyapottól. Azon tűnődöm, sokáig nem értettem mi a különbség a gyapot és a gyapjú között. Szép számmal akadtak olyan kifejezések, amelyeket viszonylag elég későn sikerült felfognom. Például azt, hogy a férfiak megnősülnek, a nők férjhez mennek, még mindig keverem. Hasonlóan a világpiacról sokáig azt hittem, az egy olyan piac, mint anno nálunk Komáromban a Kossuth téren, csak ide mindenfelől jönnek kofák.

Szóval itt fehérlenek ezek a “gyapjú”-földek, jelezvén a közelgő őszt. Az utóbbi napokban gomba módra elkezdtek kinőni a sátrak az erkélyeken, tömbházak parkolóiban.

“Őseink – az egyiptomi szolgaságból történt szabadulás után, mielõtt az ígéret földjére léptek volna – negyven évig vándoroltak a pusztában, s ez idõ alatt ideiglenes hajlékban, sátrakban laktak. Ennek emlékére tartjuk minden ősszel hét napon át a sátrak, vagyis szukkot ünnepét.  A zsinagógák, s – ahol lehet – otthonaink mellett sátrat építünk: ott eszünk, előtte ott mondjuk a boráldást, a kiddust… Régente ott töltötték, s Izrael országában ma is sokan ott töltik az éjszakát. Ezért a „sátrak” ünnepe a történelmi emlékezésre utal.

Ünnepünket azonban héberül chag haaszifnak, vagyis a betakarítás ünnepének is mondjuk, mivel ekkor adunk hálát az Örökkévalónak a bőséges termésért, amellyel biztosíthatjuk családunk téli szükségletét. Egyúttal az elkövetkező esztendőre is kérjük a Mindenhatótól a természet áldásait, a Szentföldön elengedhetetlenül fontos téli esõt. Az ókori Izraelben, a jeruzsálemi Szentély fennállása idején ilyenkor volt a szimchat bét hasoévá , a vízmerítés örömünnepe. Pontosan nem tudjuk, hogyan is zajlott le ez a szertartás, csak elképzelhetjük a népünnepély jelentőségét. A Talmudban ugyanis azt olvassuk: „Aki nem látta a vízmerítés örömünnepét Jeruzsálemben, nem látott még életében igazi örömet”…

Az ünnep vallási jelentőségét jelzi a szukkot talmudi elnevezése: chag, ünnep, pontosabban ünnepi áldozat. Hajdan, a jeruzsálemi Szentély fennállása idején ugyanis a szukkot napjain áldozatokat mutattak be a világ akkor ismert minden nemzetéért, hét napon át összesen hetven áldozatot. Legvégül, mint jó házigazda, őseink önmagukért is imádkoztak.” (forrás mazsihisz.hu)

Jom Kippur után minden család elkezdte építeni a szukoti hajlékokat. Pálmafaágakkal igyekeztek az emberek a buszokon, színes, csillogó díszek lepték el a boltok, alkalmi árúsok polcait. Elkezdték értékesíteni a szukkoti csokrok kellékeit is:

l. etrog (régi magyar szóval citrusalma, izraeli déligyümölcs) – kellemes illata és haszna is van: a gyümölcsökért adunk hálát vele az Örökkévalónak az õszi betakarítás alkalmából;

2. luláv (pálmaág) – hasznos növény, hiszen rajta terem a datolya. Illata azonban nincs: a fákért fejezzük vele köszönetünket;

3. hadasz (mirtusz) – az illatos bokorból szedett kis ággal a dísznövényekért adunk hálát (kellemes illatán túl konkrét haszonnal nem szolgál);

4. aravá (fûzfaág) – a szomorúfûznek sem illata, sem azonnal észlelhetõ haszna nincs. Mégis, a vadon termõkért is köszönettel tartozunk a Mindenhatónak, hiszen a Szentírásban olvassuk: “mind alkossanak egyetlen csokrot”. (forrás mazsihisz.hu)

Egy Ashkelon közeli faluba voltunk hivatalosak Ornával és Yossival az első esti vacsorára. A sátor fehér vászon oldalfalait színes rajzok, új évi üdvözlőlapok, a Biblia szent növényeit ábrázoló képek díszítették. A fedél oly módon készült pálmaágakból, hogy a csillagos ég azért látható legyen, vallási előírásaink szerint. Áldást mondunk a borra és a kalácsra, majd ízletes vacsora következik. Előételként paradicsom mártásos hal, majd igazi hazai tésztás húsleves. Máj, marhahús, csirke, lecsó, krumplipüré, aszalt szilva, rizs, saláták… roskadásik megtöltik az asztalt. Hát igen, ha ünnep van Izraelben, az ember ne gondoljon fogyókúrára.

Csemegére tradicionális birsalma és szilva kompót, csoki-nuss… Majd az étkezés utáni áldás következik.

Kifelé megyünk a gyönyörű kerten át, amikor Áron, a házigazda átugrik a frissen locsolt virágágyon, s arra kér kövessem, a bokrok tövében egy kis házi “emlékművet” pillantok meg. Első ránézésre néhány rozsdás cső alkotja, mint megtudom, ezek azon  Kassam és Grad rakéták maradványai, melyek a munkahelyéhez közel csapódtak be az elmúlt évek alatt. Sajátos zárás ez így az ünnep első estéjére…

Ha már a Gázai-övezetnél vagyunk. Kedd este, a hét utolsó munkanapját követően fél hét körül végtelennek tűnő rendkívüli híradók kezdődtek az izraeli TV-csatornákon. Egyiptomi és német közvetítéssel, ha minden igaz 1935 nap fogság után kiszabadulhat az öt éve elrabolt tizedes, Gilat Shalit több mint 1000 palesztin fogolyért cserébe. A reményekkel teli várakozás időszaka ez most a Szentföldön, részletek itt, itt, itt és itt.

Szép, nyugodt, békés Szukkotot!

/képek és grafikák forrása az Internet/

U.i.: Ma reggel sikerült társat találnom a zuhanyzáshoz egy 100 Ft-os nagyságú pók személyében,… miért van az, hogy egyre több szentföldi csúszó, mászó szeretne szerepelni a Posztdok Naplóban?