Hírek

Ha valaki végigolvasta az előző 47 blogbejegyzést, azt a megtévesztő következtetést vonhatja le, hogy Izrael egy napsütéses, békés ország, ahol vannak ugyan szociális és társadalmi problémák, de az élet a normális, megszokott mederben zajlik.

Aztán hirtelen történik valami, s az utazási irodák prospektusképei megtelnek vérrel, üvegszilánkokkal, golyó ütötte nyomokkal…

Naivitás lett volna, azt hinni, hogy majd pont az én egy éves szentföldi látogatásom alatt köszönt be a béke. Az eddigi kilenc izraeli utam során viszonylag mindig nyugodt napokat, heteket fogtam ki.

Így volt ez egészen máig. Reggel még minden úgy indult, mint más napokon. Még mindig légkondi és világítás nélkül kezdtük a napot a laborban. Remélhetőleg a jövő héten majd orvosolják a problémákat, de most nyári szüneten az egyetem nagy része.

/grafika forrása:  ‘Bus driver prevented catastrophe‘/

Délelőtt valamikor rápillantottam a hírekre, s egy magyar oldalon olvastam először a dél-izraeli tragikus eseményekről. Az izraeli hírportálokon ekkor már percenként jöttek a hírek sebesültekről, halottakról, folyamatban lévő tűzpárbajokról. A legfrissebb hírek szerint (20:22 helyi idő szerint) 6 izraeli civil, 1 katona és 7 terrorista vesztette eddig életét a Dél-Izraelt ért összehangolt támadásban. A sérültek száma meghaladja a 30-at. A tv-ben megszakítás nélkül mennek a híradók. Élőben mutatják a beer shevai kórházba érkező, sebesültekkel teli helikoptereket… Pár perce nyilatkozott a védelmi miniszter és a vezérkari főnök, a sajtótájékoztatónak hamar vége lett mert újabb fegyveres támadásokról jöttek a hírek. A miniszterelnök most beszél az ország lakóihoz.

A Mitzpe Ramonból (itt jártam vagy két hónapja) Eilatra tartó 392-es zöld Egged buszt érte a támadás, továbbá két autót, és a megtámadottak segítségére érkező katonák autóját…

/útban Eilat felé a 397-es járattal 2009 tavaszán – a 392-es keletről, míg a 397-es busz nyugatról közelíti meg Eilat városát/

Amikor az ember Pestről nézi, hallja, olvassa az itteni híreket, akkor is elszörnyed,… pláne így van ez, ha itt a “szomszéd” utcában történik mindez. Az áldozatok nevét még nem hozták nyilvánosságra… Kik lehetnek? Talán ismerősök, rokonok, szabadságon lévő kollégák? Sokan gyászolnak ma este. S mi volt a bűnük ezeknek az embereknek? Az hogy rossz buszra szálltak, vagy a GPS rossz útra irányította őket ma délelőtt?

Miközben itt Tel-Aviv elővárosában az élet megy tovább… az emberek dolgoznak, buszra szállnak, bevásárolnak a hétvégére… aközben néhány száz kilométerre a rettegés szele szántja a Negev sivatagot…

Üdvözlet! Megérkeztem abba az Izraelbe, amely… erre talán nincsenek is szavak.

Együttérzés minden gyászolóval!

/Úton egy izraeli buszon 2008-ban…/

/…/

Reggelente egy kiskapun osonok be az egyetemi kampuszra. Egy egyszerű kerti kapu. Az ember lenyomja a kilincset, mintha hazamenne… Felmutatja az útlevelét a biztonsági őröknek, “Boker tov” (Jó reggelt), s már suhan  tovább. (a Dekel kapu az Internetről származó képen a gyaloghíd jobb oldali tövében található).

Tegnap délben az egyetemi közértbe mentem az ebédidőben. A mikroszkópozás monoton munka – lehet ezért is szeretem, kiskoromban ha néhány műanyag indiánnal és állattal letettek egy sarokba, órákig el tudtam velük játszani -, néha jó egy kicsit felállni a gép mellől, kisétálni az épületből, eltávolodni, élvezni a nyári napsütést, gyönyörködni Izrael legszebb egyetemében (a diákok szavazatai alapján kapta a kampusz ezt a címet).

Beszereztem a halas háromszög szendvicset, mellé egy kis innivalót és egy szelet kedvenc izraeli csokit (na jó csak egy egészen kicsit). A bolt közelében, útban a matematika tanszék épülete felé van egy kedvenc padom. A fejem felett lugasszerűen virágok, szemben minden csupa zöld,… Csak ülök, eszek… pásztázom az ide-oda rohanó diákokat… csak nézek ki a fejemből (már megint!!!).

Azon tűnődtem el, vajon mennyire más lehet egy ilyen kampuszos egyetemen tanulni. Egy helyen, ahol hatalmas terek vannak, órák között lehet sétálni, beszélgetni, szökőkutakban gyönyörködni… vannak boltok, posta, bank,… Mennyire más lehet az élmény, mint a kampusznak csúfolt Lágymányoson, ahol reggel bement az ember az Északi-tömbbe, este meg kijött. Ha változatosságra vágyott a Buda felé néző oldal helyett a Dunára tekintőn telepedett le a benzol-gyűrű alakú asztalhoz. Öt év egy tömbben, liftezés a földszint, a második, harmadik, hatodik között… Itt meg pálmafák, csicsergő madarak… Tényleg olyan lehet itt diáknak, mint az amerikai egyetemi filmekben? Milyen lehet a kémia épület szomszédságában álló kollégiumban lakni?… Barátokkal találkozni, zsinagógába menni…

Szerettem az ELTE-t, a TTK néhol hatalmas és tágas (fizikus rész), néhol szűk (kémia) folyosóit. A télen mindig hideg hajóorrot…, a rántott sajtos, spagettis büfét,… a bejárat feletti karzatnál és a fizkém laborok előtti kényelmes alacsony foteleket…

ELTE vs. Bar-Ilan, nehéz kérdés… Az egyetemi éveim amúgy régen elmúltak, egy blogbejegyzést azért megért a gondolat…

U.i.: Végre újra egy macskás fotó tőlem 🙂

/.., hossz í??? SOS/

A soros bejegyzés címe eredetileg “köszönni vagy nem köszönni” lett volna… időközben azonban felfedeztem, egy olyan ünnepet, amelyről még sosem hallottam, de hála a Google-nek, most már tudom: Ma van Tu BeÁv a szerelmesek napja.

(Nuu, nem mintha érintene az ünnep, Ámor nyila még nem talált el itt a Szentföldön, s a Ben Gurion repülőtéren sem várt a nagy ő egy I love you Paszti felirattal).

Magáról az ünnepről az Internet alapján:

“Ősidőktől fogva Áv hó 15. napja volt a hajadonok párválasztásának napja. Ez a hagyomány a második Szentély lerombolását (i.sz. 70) követő közel két évezredben megszakadt, és csak Izrael állam megalakulását követően jött újra divatba.

Többnyire zenés, táncos bulizással, párválasztós játékokkal töltik a fiatalok a legvidámabb zsidó ünnep éjszakáját szerte a világ zsidó közösségeiben.”

Barátnő hiányában, beérem ma egy finom banános-csokis sütivel ünneplés gyanánt.

Visszatérve az eredeti gondolathoz: a szokásos hétfő esti körutamat róttam. A gyaloghíd után – mely alatt újra dugó volt – ilyenkor nem jobbra, a Ramat Adir buszvégállomás felé fordulok, hanem balra a, Hagana utca felé veszem az irányt. Az Etzel és a Hagana sarkán betérek a kedvenc schwarmázómba. Kipróbáltam vagy hármat-négyet, de itt a legfinomabb. Lassan már törzsvendég vagyok. Általában hetente egyszer benézek. 33 sékel a kezemben, mindezért kapok egy pitát tele humusszal (csicseriborsó krém – részleteket lásd korábbi bejegyzések), salátával (apróra vágott uborka és paradicsom), finoman fűszerezett schwarma husival (abban különbözik az otthoni gyrosztól, hogy már maga a forgó hús van felület-kezelve valamilyen sárga színű fűszerkeverékkel), a tetején egy kis tchinával (szezámmag krém) és hat-hét szál sült krumplival. Jár még hozzá egy kis tányér, amelyet salátával tölthet meg az ember és egy dobozos üdítő. A grapefruitos FANTA a kedvencem, ez diétás és nincs még odahaza.

Miután mindezzel elegyensúlyozom az asztalig, visszatérek salátát szedni. Imádom a sárga (talán sáfrány???) savanyított káposztát, a pikáns uborka karikákat és paprika csíkokat. Kiegészítik mindazt, amit a pita rejt.

Ott ülök és majszolok, szembe velem az üdítős hűtő tele Prigattal, Springgel, Tappuzzal és a Coca Cola ismert és ismeretlen termékeivel. Azon tűnődöm, vajon, amikor az emberek beszállnak a liftbe az egyetemen, vagy kiszállnak, miért nem köszönnek.

Tavaly nyáron a szüleim meglátogattak Pesten, az MTA Kémiai Kutatóközpontjában. Miután a 29. szembejövőnek is köszöntem, Apa azt mondta: “olyan ez mint egy nagy falu, mindenki ismeri egymást, s mindenki köszön egymásnak.” Megnyugtattam, hogy azért ott is akad négy-öt ember, akinek az elmúlt öt év alatt nem sikerült visszaköszönni egyszer sem. Általában néhány, magáról sokat gondoló kolléga mutat ezzel intő példát: Kis tudóspalánta, vigyázz, mert ha sokat kutatsz, még olyan tuskó leszel mint én!

Ha valahol ezek az emberek jól éreznék magukat, az a Bar Ilan Egyetem. Itt egyszerűen nem divat köszönni. Az emberek beszállnak a liftbe és semmi, valaki csatlakozik hozzánk az elsőn és semmi, páran kiszállnak a másodikon és semmi… Nem emlékszem olyanra, hogy az ELTE-n vagy a KK-ban csak úgy köszönés nélkül beszálltunk volna a felvonóba.

Persze, a fenti példa nem csak a liftekre igaz, hanem a folyosókra, laborokra… Néha már én érzem magam kellemetlenül, hogy köszönök… Fura egy világ ez ebből a szempontból!

U.i.: Reggel és este összefutottam egy-egy fekete macskával. A hajnali át is ment előttem 😦 az alkonyatinak a járásában meg volt valami pumás.

/…/

Péntek reggel felbolydult Tel-Aviv, dugó mindenfelé. A 63-as ezúttal ismételten zeneszó nélkül araszol a belváros irányába. Már ismerem az utcákat, boltokat. Sokadszorra teszem meg ezt az útvonalat. Az Azriel Centernél szállok le. Arra gondolok, kéne egy-két kattintás,… Elhessegetem a gondolatot, eddig minden alkalommal lencsevégre kaptam a három tornyot, a puha-párnás gyaloghidat…, unalmas lenne már a blogolvasóknak.

Van egy kis időm körbenézni és plázázni. Világmárkák boltjai, telefonos, számítógépes üzletek, mintha a Westendben járnék Pesten. A tömeg jelentős, szinte mozdulni sem lehet. Nézelődöm kicsit, a vásárlást majd máskorra hagyom. Egyrészt a táskám tele, s nem nagyon cipelnék semmit Ashkelonba,izraeli tartózkodásom második bázisára, másrészt, annyira nincs is most mit venni.

Irány a pályaudvar. Automata, Ashkelon kikeres, 25 sékel bedob, jegy kiad, beleéptető kapun át… – rutin műveletek. Van egy jó fél órám, szokás szerint. Az 1-es peron lezárva, a 2-es 3-as vágányt kiszolgáló telik meg az utasokkal. Sokkal többen vannak, mint utoljára. Rengeteg katona tart haza felé, ki fegyverrel, ki fegyver nélkül… Családok, üzletemberek szállnak fel a befutó szerelvényekre. Alapvetően három vonattípussal találkozni, a néha felgyulladó gumiorrúval, az emeletessel és a kék-fehér csíkossal (az első két és az utolsó vonatos kép forrása a Wikipedia.com, a Beer-Shevára tartó kék-fehér szerelvényt én fotóztam le).

Ülök a peronon, s Pasztisan mondva csak nézek ki a fejemből… mintát veszek az izraeli társadalom HaShalom állomás nyujtotta keresztmetszetéből. Mindezt diszkréten, az Azrielben osztogatott Israel HaYom ingyenes újság hétvégi mega-tartalmas számával a kezembe. Még szerencse, hogy idén Londonban, gyakorlatot szereztem az újság mögüli kémkedés terén (lásd a lenti képen).

Ebéd, pihenés, készülés a szombatra. Újra Ornánál és Yossinál vendégeskedem. Az ünnep bejövetele előtt kocsiba ülünk, s egy érdekes helyre megyünk. Egy dombról tekintünk le a múlt héten a város határába biztonsági okokból visszatelepített légvédelmi ütegre. Az “Iron Dome” a Gázából kilőtt kis-hatótávolságú rakétáktól védi a várost. Sajnos újra szükség van rá.

Ünnepi vacsora, lazac nagyon finom szósszal. Éjszaka 2:43 perckor arra riadok, hogy esik az eső. Na jó, csak szemerkél. Ez nagyon ritka Izraelben, általában szeptember-október előtt nem esik egy csepp sem… Lehet, hogy az én tiszteletemre eredt el?

U.i.: Miközben ez a bejegyzés készül, Stella macsek itt dorombol a lábamnál. Remélem a macskaszőr allergiám nem jön elő. Tegnap felém nyújtotta a mancsát. Mielőtt kezet rázhattam volna vele, már éreztem a körmét. Szerencsére csak felszíni karcolást okozott. Ajvé, a macskák is olvassák a Posztdok naplót!

/huu. bejegyzés visszaolvasva…/

Tegnap este teljesen felvillanyozott a szarvasi élő közvetítés. Hihetetlen hol tart már a technika! Köszönet az online adás létrehozóinak.

Miután véget ért a tábori eufória, felnéztem a Facebookra. Valaki keresett a chaten, jelezte a kis piros zászló a bal oldalon. Egy egykori Selye János Gimnázium-i osztálytárs. Nevezzük a személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt pl. Gézának.

Az érettségi óta nem találkoztam vele. Pár éve ismerősök vagyunk a közösségi oldalon, de eddig még nem nagyon léptünk kapcsolatba. Emlékeim szerint a gimi négy éve alatt 15-20 mondatnál nem beszéltünk többet. Valahogy nem voltunk egy társaság (tőle láttam először, hogyan lehet történelem órán üdítős dobozból alkoholt inni)… Most valahol Nyugat-Európában él, s a virtuális fénykép-albumai alapján rendes családapa.

Szóval megvártam, míg elérhető lett, s ráírtam (lehet, ilyen szó, ebben az értelemben nincs, de  Komáromban így mondanánk). Közel 30 percet beszélgettünk, látta, hogy idekint vagyok, s úgy érezte, megosztja velem a kétezres évek elejéről származó, kalandokban bővelkedő szentföldi élményeit.

Régen esett ennyire jól, hogy valaki rám kattintott. Úgy értekeztünk 12 év után, mintha tegnap váltunk volna el az egykori bencés gimnázium falai között.

A beszélgetés vége érdekes fordulatot vett. Géza, azt gépelte a chat ablakba, hogy “irigyellek amiatt amire vitted…veled kellett volna egy padba kerülnöm”.

Ezzel a sorral teljesen ledöbbentett, s most így átgondolva is ugyanazt írnám, mint tegnap este: “én téged irigyellek, két gyerkőc többet ér mint a diploma, doktori cím”.

Talán többet nem kell a mai bejegyzéshez hozzátennem. Jó hétvégét kedves Olvasóim, itt már az van!

U.i.: Macska- és állatkedvelő ismerőseimnek ezúttal egy kedves, szintén Izraelben élő blogger-társám bejegyzését ajánlanám, csak erős idegzetűeknek!

/…/