Ismét megtöröm blogom kronológiai sorrendjét, s mielőtt a Sabati élményeimről írnék, kicsit előreugrok vasárnapra és hétfőre.

Tegnap délután közel kerültem ahhoz, hogy megejtsem a Posztdok Napló záró bejegyzését, s egyben befejezzem Bar-Ilani pályafutásom. Ny. L. örökbecsű mondását idézve “az élet nem egy üveg maciméz, amit el kell nyalogatni”, még itt Izraelben sem. Ha diplomatikusan szeretnék fogalmazni, nem sok hiányzott ahhoz, hogy az egyetem bérszámfejtő programcseréjének áldozata legyek. Szerencsére, miután rácsaptam az asztalra, sikerült számomra megnyugtató megoldást találni a kialakult szituációra.

Egy-két álmatlan éjszaka s egy tucat elpusztított idegsejt után, ideje továbblépni.

A szakmai munka terén beindult a minták gyártása, mérése, kezdek közel kerülni a műszerkémhez. Azok közé tartozom, akik hisznek abban, hogy a mérőműszereknek lelke van, s az eredményeket nagyban befolyásolja, hogyan bánunk a készülékkel.

A pénteki intézeti Krónika és a tegnapi asztalra csapás után ideje lehiggadni.

A hétvégén ismét Ashkelonban jártam Ornánál és Yossinál. A pénteki fürdőzést már említettem az előző bejegyzésben. Este ezzel kapcsolatban is tanultam valamit. Míg én a nagy medúzákat igyekeztem elkerülni a Földközi-tengerben, addig egyetemi évfolyamtársam és Facebook pajtásom, Ági szerint a kisebbek csípése sokkal veszélyesebb.

Szombaton sokáig aludtam, majd terülj-terülj asztalkám reggeli következett mindenféle finomsággal. A délelőtt folyamán Bet Shemesbe kirándultunk. A település 30 km-re van Jeruzsálemtől. Úti célunk a nemzeti park volt, ahol a híres cseppkőbarlangot tekintettük meg. Sok természeti szépséget láttam már az országban, lenyűgöző, hogy még cseppkőbarlang is akad a Szentföldön. A látványosság bejáratánál filmet vetítenek az üreg 1968-as felfedezéséről és a cseppkövek kialakulásáról, majd 25-30 perces séta következik a természeti képződmények között. Yossi hazafelé egy másik utat választott, így más-más tájban gyönyörködhettem oda- és visszafelé. Zöldellő szőlőültetvények, paprika, kukorica és száradóban lévő napraforgómezők szegélyezték az utat.

Egy finom ebéd, kis pihenés, s az ünnep végén már indultunk is az állomásra. A Sabat kimenetele után 21:08-kor pontosan gördült ki a vonatom, hogy kb. 50 perc alatt Tel-Avivba repítsen. Most kicsit kevesebb utas volt, mint pár hete, az utolsó éjszakai vonatozásomkor.

Összegezve, sok szép  élmény, látnivaló, egy jó adag bürokrácia!

U.i.: Az utóbbi napokban kicsit elhanyagoltam a macsekokat. Azaz ez nem teljesen igaz, mert Ashkelonban hosszú órákat töltöttem Stellával a kertben. Mostanában a meleg és a pára hatására fel-felbukkanó óriás barna, kicsit a csótányra emlékeztető bogarakkal küzdök. Pontosabban 2 naponta kb.1 példánnyal. Az unokatesómék lépcsőházában találkoztam velük először, s ő megnyugtatott, hogy ezek az élőlények szerves részét képezik a tel-avivi hétköznapoknak. Szóval az előbb a szuperben felszerelkeztem egy kémiai fegyverrel is! Rettegjetek óriás repülő IZÉK!

/ó, ezt most mind vissza kéne olvasni?/

Lassan beköszönt a Shabat, megáll az élet, leállnak a buszok, vonatok… a férfiak elindulnak a zsinagógák felé, a háziasszonyok megterítik a sabati asztalt, elvégzik az utolsó, vacsorát megelőző műveleteket a konyhában…

Egy nap a pihenésre, családi, baráti találkozásokra. Pihenni tér most a blogíró is egy kellemes ashkeloni (város Dél-Izraelben) ebéd és a Földközi-tenger üdítő habjai után.

Mai blogbejegyzésem állítson emléket Barta Vilmosnak, a komáromi Béke Utcai (ma Jókai Mór) Alapiskola egykori igazgatójának, aki  évtizedeken át vezette az oktatási intézményt. Hosszan tartó betegeskedés után ma kísérték utolsó útjára Komáromban. Ha otthon lennék, biztos elmentem volna a temetésére…

A Béke utca nélkül sosem lettem volna vegyész, s ha nem lennék kémikus, nem lenne most ez a Posztdok Napló sem.

Köszönet egykori iskolám!

Kedves Igazgató Úr, nyugodjon békében!

U.i.: Itt ül mellettem Stella macska, aki már a kapuban köszöntött!

/…/

Szenior kutatóktól azt tanultam, a hét utolsó munkanapján nem érdemes új, nagyszabású kísérletekbe kezdeni, mert ha nem sikerül, rossz lesz az ember egész hétvégéje. Oktalan fiatalként, gyakran igyekeztem megcáfolni ezt a “babonaságot”, s erről az szokásomról még itt Ramat Ganban sem tettem le… Megjegyzem, több-kevesebb sikerrel jártak ma a tudomány rögös útjain tett lépéseim… szóval valami van a “nagy öregek” mondataiban, de azért tétlenül sem ülhet az ember!

Egy izgalmas e-mail keltette fel a figyelmemet. Budapestről érkezett és a Kémai Kutatóközpont most publikált 2010-es Krónikáját ajánlotta a munkatársak figyelmébe. Egészen a 73. oldalig élvezettel lapozgattam a kiadványt, ekkor ugyanis az év PhD-védéseinek listájához értem. Legnagyobb megdöbbenésemre kihagytak a 15 fős felsorolásból. Nem álltam meg, s írtam egy “köszönő levelet” az évkönyvet gondozó tudományos titkárságnak. Erre mondta volna az otthoni főnököm: “Paszti, mielőtt levelet írsz, aludj rá egyet!” Hát nem aludtam, én már csak ilyen azonnal reagáló maradok…

E kellemetlen élmény után egy örömtelibb is idézte az otthoni hétköznapokat. Kedves kollégám, oktatótársam, Spatula Sára a Klub Rádió vendége volt a Szertáros Zsiros Laci Többet ésszel című műsorban. Eredetileg a nanotechnológiáról beszélgettek volna, de szóba került a közös Nanomozaikunk, a ovis programok, sőt még a Nanopaprika is.

A tegnapi video után most rádió-hallgatásra invitálom az Olvasót (1. rész vége, 2. rész eleje):

http://www.klubradio.hu/index.​php?id=163

U.i.: Lassan kezdem beazonosítani, melyik macskának hol van a vadászterülete. Minden utcának, boltnak, kukának megvannak a maga cicái. 🙂

/ha hangblogot készítenék, a gépeléssel sem kéne törődnöm…/

Ma reggel a buszról leszállva azon töprengtem, hogy eddig minden munkahelyemre valamilyen 1-es számú tömegközlekedési eszköz vitt, Pesten a 91-es, itt a 61-es…

Furcsa dolog kutatónak lenni, vannak napok, amikor szárnyal az ember, élvezi a felfedezés örömét, a lombikok, kémcsövek, küvetták, műszerek varázslatos világát… és persze vannak napok, amikor a kísérletek nem úgy sikerülnek, ahogy elterveztük, amikor szórnak az adatok, amikor a mikroszkópban valami egészen mást látunk, mint amit szerettünk volna…

Szerencsére a mai nap az első kategóriába tartozott. Mérés, elmélkedés a látottakon, műszer tesztelés, szakmai megbeszélés… s a munka gyümölcseként végre megkaptam a laborkulcsot. Így már nem lesz gond, ha én leszek az utolsó esténként; esetleg valakinek nem tűnik fel, hogy ott mérek még a hátsó sarokban, s rám zárja az ajtót (erre is volt már kétszer példa – szerencsére a reggeli órákban)…

Egyszóval minden ment a megszokottak szerint, teljesen elmerülve a nanotechnólógia rejtélyes útjain, amikor egyszer csak fura érzés fogott el… Mintha valaki sms-et küldött volna, gondoltam. 16:58 volt, előszedtem a telefonom, s tényleg. 15:11-kor kaptam egy szöveges üzenetet Dávid barátomtól: “Kepzeld atfestik ma az imatermet”

Próbálok úrrá lenni a néha előtörő akut Szarvas-hiányomon (lásd egy-két korábbi bejegyzést). Már majdnem sikerült, erre az egyik szarvasi példaképemtől kapok egy sms-t!!! Hihetetlen,… persze jól esett.

Este végignéztem a tábori archívumom, az eredmény a mellékelt videó lett.

U.i: Ma egy macska rám ijesztett, az egyetemen sétáltam hazafelé, amikor hirtelen kiugrott egy szemeteskosárból…

/ha videoblogom lenne nem kéne törődnöm a helyesírással/

Amíg az ember turistaként vagy célzottan, konferenciákra, szervezett utakra jár Izraelben, s a félpanziós három vagy négy csillagos szállodák bőséges reggeli és vacsora kínálatát élvezi, addig az élelmiszerboltokba csak ajándék csokit, gombalevesport, kis sárga levesbetétet, halvát (szezámmagból készített közel-keleti édesség) esetleg humusz tér be venni…

Aztán, amikor úgy dönt, egy évre a Szentföldre jön posztdoktornak, hamar be kell látnia, hogy a boltba-járás már nem csak egy-két helyi kedvenc íz beszerzését szolgálja, hanem a létfenntartás /hu, ez a második bejegyzés, ahol ezt a szót használom/ elengedhetetlen színtere.

A Negba, a Hagana és az Uziel utcák vonzáskörzetében számtalan kisebb-nagyobb, olcsóbb-drágább üzlet várja a vevőket. Pár hete, amikor rádöbbentem a megérkezés után pár órával, hogy itt bizony fel kéne tölteni a hűtőt, az Uziel utcai szupermarketbe tévedtem be. Kosár és kocsi persze már nem akadt, egy nappal Shavuot ünnepe (az ünnep részletes leírását lásd egy korábbi bejegyzésben) előtt teltház volt. Szóval annyit vásároltam, amennyi a kezemben elfért. Ez egyébként a viszonylag gyakori állapot, főleg csütörtökön vagy pénteken az ünnep előtt.

Ebben a boltban azóta sem jártam újra, valahogy túl zsúfolt volt, meg ez a kosártalanság sem jelentett pluszpontot.

Még két szupermarket van versenyben, igaz ezek kicsit messzebb vannak, az egyik a plázában a másik vele szemben a sok kis étteremmel, boltok tarkított kis sétányon, ahol mindig hatalmas élet zajlik. Az egyikben 3-4 sékellel minden drágább, persze erre csak utólag jöttem rá, miután a kedvenc kukoricapelyhem egy másik helyen 28 helyett csak 25 pénz volt egy utcán belül. A harmadik, ahova vissza is tértem már, bent van a plázában. Ez tűnik még a legeurópaibbnak. Tágas, van minden, s nyugodtan lehet nézegetni, s legalább másfél bevásárlókocsi elfér egymás mellett.

Ezeken kívül vannak még a kicsi, családi boltocskák, ahol szintén van minden, de azt a mindent megpróbálják 1,5 szobácskába zsúfolni, s ha valaki nem ezeken a helyeken nőtt fel, soha nem talál meg semmit. Illetve sok mindent megtalál, amit nem is lett volna olyan fontos megvenni, de a kezébe akadt. Múltkor a pénteki vásárlásom során 6 palack vizet tartalmazó göngyöleget akartam venni. Kérdeztem, hogy van-e, erre a bácsi vett egy létrát felmászott a magasba, bebújt egy kicsi lyukon, majd megjelent a vízzel. Egyszóval tényleg van minden…

Ha még ez is kevés lenne, vannak az utcára nyitott kis trafikok, ahol a legszükségesebb dolgok szintén beszerezhetők.

Nos, beléptünk a boltba. Az örök kérdés, mit is kéne reggelire meg vacsorára venni? Kell kenyér vagy barches (kalács), sajt vagy túró, egy kis felvágott, amelyet itt hadseregnyi mennyiségben árulnak praktikus műanyag dobozokban. Na jó, egy kis csoki, stratégiai tartaléknak. Ha Izraelben vagyunk, legyen egy kis humusz is.

Azoknak, akik nem ismerik, a HUMUSZ csicseriborsóból, szezámmagból készült kencefice (lásd a fotót), amit esznek magában, salátákkal, gyakran tesznek a falafelbe vagy a schwarmába. Egyszóval egy igazi nemzeti eledel.

Hát őszintén szólva nem rossz, s ha már nincs semmi itthon, tényleg életet tud menteni…

/…/

U.i.: Idézet egy kedves blogolvasó leveléből:

“…Élvezettel olvasgatom a Kispaszti weboldalt. Eddig Izraelben beírt minden bejegyzést elolvastam. Köszönöm én is a héber kifejezésekhez a “szótárt”. Ma amikor misére mentem (kocsival) előttem is átszaladt egy macska, még szerencse hogy nem fekete. Természetesen a macsekról a sztorijaid jutottak eszembe…”

Ma este újra beléptek az életembe a fekete macskák, az egyetem kijáratánál egy pici fekete macsek merült fejjel a kukába, a gyaloghíd túloldalán egy megtermett példány tisztelgett miközben elhaladtam előtte.