Kategória: Vegyészkedés…

Az ember időnként kilép egy-egy kapun… Maga mögött hagy épületeket, ahol  otthon érezte magát a  biztonságot adó falak között. Így volt ez a bölcsődével, az ovival, az általános iskolával, a gimivel, az egyetemmel és az első munkahellyel is. Távozunk egy ajtón, hogy kis idő múlva belépjünk egy másikon, s néhány hónap, év elteltével újra megteremtődjön majd az a bizonyos “itthon vagyok” érzés.

Reggel korán kelek, végigsétálok az álmából éledező Negba utcán. Látom a mosodást, a székeket kipakoló falafelest, a rohadó gyümölcsöket szelektáló zöldségest, a tegnapról maradt kenyereket a földön számláló fűszerest. Várok kicsit a 61-esre, hogy megtegyem utolsó posztdoki utam a Bar Ilan Egyetemre. Amidar végállomás, kietlen pusztaság, gyaloghíd, 4-es főút, koldus néni, az útlevél felmutatása a jól ismert őröknek, a 206-os nanoépület…

Elugrom a bankba, megszüntetni a számlámat. Az ügyintéző ismerősként köszönt. Mennyi időt is voltál nálunk? –  teszi fel a kérdést. Kicsit fáj amikor szétvagdossa a héber feliratos bankkártyáimat. Alig húsz perc, s már baktatok is vissza a diákszobánkba. Utolsó simítások az itteni kutatáson alapuló publikációkon, a dolgok átadása, kis takarítás, s már ott ülök a délutáni búcsúpartimon. Itt van mindenki a csoportból. A főnök, azt mondja, az esküvőmön hallotta, milyen jó szónok vagyok – igaz egy szót sem értett a magyarul írt alkalmi blogbejegyzésből – szóljak hát én először.

A zsebemből egy papírcetlit rángatok elő. A 2011. június 5-én, érkezésem napján írt blogposzt van rajta. Néhány gondolatot lefordítok belőle. Köszönetet mondok Davidnek, a lehetőségért, hogy a tervezett egy év helyett két év három hónapot tölthettem el az egyetemen. Jut egy-egy szó mindenkinek. Ezután ő méltatja az első “igazi” posztdokját, majd mindenki mond pár kedves gondolatot. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy szarvasi feedbacken lennék. Annyi szép dolog hangzik el a munkámmal kapcsolatban, hogy ha csak a fele igaz, talán sikerült hozzájárulnom az itteni tudományos munkához és a csapatépítéshez. Megesszük az édes és sós apróságokat, elfogy az üdítő, s máris a főnök szobájában találom magam. Lezárjuk a dolgokat, igazi baráti beszélgetés. Visszaadom a kulcsukat. A nap végén betérek még a laborba. Mikroszkópozni tanítgatom az egyik későn ébredő kollégát.

Befut “szaba” Pilkasz, s hamisítatlan grúziai öleléssel búcsúzik tőlem.

Felveszem a hátizsákot, Yana a lépcsőig kísér, Slomi meg velem tart egészen a busz végállomásig. Kipörgetem magam a kapun: Lehitraot Bar Ilan!

Hazafelé benézek a kenyonba. Eszem egy hamburgert az ÁNTSZ-sarok Burger Ranchában… 27 hónap történése záródik lassan, no de minderről majd a 300. bejegyzésben.

20:39, a kalauz megfújja a sípját. A sabesz utáni első vonat kigördül az ashkeloni pályaudvarról. Kicsit olyan volt ez a városka nekem, mintha hétvégente Komáromba utaztam volna haza. A vonatút kb. annyi ideig tartott, mint Pestről a Duna és a Vág összefolyásáig. Vendégeskedhettem a rokonoknál, Miriamnál és Aharonnál, vagy mint most “pótszüleimnél” Ornánál és Joszinál, csak kedves emlékeket viszek magammal. Kaptam belőlük jócskán, talán nem is férnek el mind a hátizsákomban. Amikor délután lementünk a tengerhez, megkíséreltem magamba szívni még egy kis Dél-Izraelt: a Földközi-tenger hullámait, az egész települést elborító virágdíszeket, a folyton megújuló köztéri szobrokat, az utcák tisztaságát,… Szerintem Jeruzsálem után ez a második legszebb hely a Szentföldön. Na jó, lehet egy picit elfogult vagyok.

A strand tele volt fürdőzökkel, mintha a hírcsatornák nem azt harsogták volna, hogy akár a hétvégén megindulhat a szíriai támadás. Igen, most már értem, ez Izrael. Itt az emberek az utolsó percig sem zökkennek ki a hétköznapi rutinból. Lenyűgöz ez az élni akarás. Hosszú, vérzivataros évtizedek edzették az itt lakókat.

Hazatérve, mindenhol az a szalagcím: Obama 20:15-kor beszélni fog. A szakértők és hírmagyarázók biztosak benne, hogy bejelenti a rakétacsapások kezdetét. Már-már azon vagyok, hogy reggelig Ornáéknál maradok. Azt mondják, tegyek úgy, ahogy gondolom. Bakker, én már Szarvason is utáltam azokat a dilemmákat, ahol nem volt egyértelmű válasz. Pláne, most így élesben, hogyan is döntsek???

Nyolc óra előtt pár perccel kiszivárog a hír, az amerikai elnök nem jelent majd be azonnali támadást. Ennek hatására, kivitetem magam a vonathoz. Búcsút veszek kedvenc állomásomtól, felbaktatok az egyes vágányhoz. Mielőtt beszállok a piros emeletes vontba, veszek egy mély ashkeloni levegőt. Remélem, kitart a legközelebbi látogatásomig.

Zakatolunk Tel-Aviv felé. A wifinek hála, élőben követem Obamát. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az a helyes amit mond. Picit mégis örülök, hogy egy esetleges ellentámadás nem csap le ránk pár órán belül. Kellemetlen dolog ez a légiriadó. Igaz, ugyanilyen lesz másfél-két hét múlva is.

Azért valahol durva, hogy Washingtonban a Fehér-ház rózsakertjében elhangzik egy-két mondat, s ennek több ezer kilométerre vagy ilyen vagy olyan hatása lesz azonnal.

Kicsit felszabadultabban szállok le a HaShalomon. Végigmegyek az Azrielin, elsétálok a 63-as megállójába. Felnézek a három toronyra, így búcsúzom Tel-Avivtól.

Holnap jön az utolsó nap a Bar-Ilan Egyetemen. Kicsit olyan érzésem van, mintha visszafelé pörgetném a 2011. június 5-től forgatott filmet…

U.i.: Köszönet Ornának, Yosinak ezért az ismételten csodálatos hétvégéért. Lehitraot, a viszontlátásra!

Péntek délután gördülünk ki ismerőseim kocsijával Ramat Ganból. A dobozaimat szállítjuk vidékre. Az elmúlt hetek szabadidői arról szóltak, hogy megpróbáltam apránként szétválogatni a két év alatt összegyűjtögetett dolgokból, mi az amit hazaviszek, mi az, amit megőrzésre náluk hagyok.

Hihetetlen, hogy mi minden kacatot gyűjt be az ember, bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha nem csak egy szobám van, hanem valami jóval nagyobb. Szóval, ami tényleg felesleges volt azt kivágtam. A legnehezebben az INDÓHÁZ vasúti magazinjaitól váltam meg, no meg az ELAL fedélzeti újságjainak féltve őrzött példányaitól. Ezeket tényleg értelmetlen lett volna délre utaztatni vagy visszacipelni Magyarországra.

Ami itt marad, azért majd visszanézünk Izraelbe az elkövetkező években. S ki tudja, lehet egyszer még itt éljük a mindennapjainkat. Milyen jó lesz akkor egy doboz mélyéről előkerülő téli kabát vagy kedvenc ing.

Hát ez is eljött, finisben a csomagolás… Ez a bonyolult szíriai helyzet tényleg nem hiányzott a végére. Olvasom a hírportálokat, nézem a tv-t, de igazából még senki sem tudja, mi történik majd az elkövetkező órákban, s az USA-Szíria meccsnek lesznek-e hatásai – s ha igen, milyen mértékben – az izraeli hétköznapokra.

Most (még) csend van, igazi szentföldi nyári nap, kis szellővel, napsütéssel,… utolsó sabeszomat töltöm helyi “pótszüleimnél” a déli Ashkelonban. Jó és békés szombatot, minden Olvasómnak!

A tervezettnél másfél órával később hagyom el az egyetemet, nagy a hajrá odabent, alig van pár napom lezárni a kutatási témákat. A ramat gani Amidar buszvégállomás helyett Bnei Brak felé veszem az irányt. Pár percet várok a 161-esre, amelyen megpillantok egy kollégát. Még a kezdetekből ismerem, az ő főnöke is Franciaországból jött, s így a csoportjaink viszonylag gyakran találkoztak az elmúlt években.Úgy érzem, most nem elég az itt szokásos fejbólintás, hátramegyek, s leülök mellé. Történik mindez annak ellenére, hogy Izrael – engem is megdöbbentő módon – kiölte belőlem a szociális érzékenységet.

Szinte egész úton beszélgetünk, azaz inkább én válaszolok az első kérdésére: “Mikor fejezed be a munkát Izraelben?” Csak ömlik belőlem a szó, miközben átszeljük az ortodox városkát. Társalgunk szakmáról, a posztdoki hétköznapokról. Felidézem, amikor először szálltam fel a 161-esre, s a térképet szorongatva azon izgultam, hol kell majd elhagynom a járművet, Ági nénihez és Smuel bácsihoz menet…

A Jeruzsálem utcán búcsút veszek útitársamtól, s mielőtt a busz kifordulna a stetlből leszállok a szupermarketnél. Búcsúvacsorára vagyok hivatalos a helyi pót-nagyszüleimhez. Megvan a maga szertartásrendje a mi kis egy-másfél havonta “megrendezett” összejöveteleinknek. Először nosztalgiázunk kicsit Szarvasról, majd Smuel bácsival megvitatjuk az aktuális szentföldi politikai helyzetet. Belenézünk a Duna híradójába, s nem maradhat el az időjárás jelentés az izraeli híradás végén sem.

Eközben a vacsora már ott gőzölög az asztalon. Mi mással is köszönhetnének el tőlem a szarvasi tábor legendás mesgiahjai, mint a gyermekként az Alföldön megszeretett gombalevessel. Majd jön a lecsó, saláták és desszertnek a barackos gombóc. A lakoma, közben befut egy telefonhívás a házigazdákhoz. A szarvasi tábor helyi vezetője hívja Ági néniéket. Micsoda varázslat, pont akkor, amikor itt ülök az asztaluknál, hív valaki a csodák földjéről.

Ahogy végzünk a fogásokkal, valahogy egyre meghatóbb lesz a hangulat. Aztán elkezdünk búcsúzkodni, Ági néni előhúzza a filmes fényképezőgépet, akarnak velem egy közös fotót. Kapok egy kis emléket egy levél kíséretében:

“Drága Andris! vagyis KisPaszti!

Befejeződött két év Izraelben és jövő héten I.ten segít utazol haza. Reméljük, jól érezted magad itt. Mi nagyon élveztük ahányszor eljöttél hozzánk és együtt voltunk. Így hallottunk újságokat amik ott Pesten, Szarvason és Komáromban történtek. Kívánunk Neked és kedves feleségednek, Barbinak boldog életet, amit tulajdonképpen igazán csak most fogtok elkezdeni együtt az új otthonotokban. Sok szeretettel kívánunk boldog Új Évet, egészséget, sok örömet, boldogságot még egyszer. Nagyon sok szeretettel a pót-nagyszülők

Ági néni és Smuel bácsi”

Egy ölelés, kézfogás, a lépcsőházból még hátrapillantok… Abban a reményben hagyom magam mögött Bnei Brakot, hogy egyszer még biztos vacsorázom náluk a jövőben…

Megpróbálok úgy tenni, mint a strucc, homokba dugni a fejem, s nem odafigyelni az egyre aggasztóbb hírekre, amelyek akár egy 48 órán belül kirobbanó közel-keleti háborút vizionálnak.

Ha most szeretnék vállalkozást indítani Izraelben, biztos molinó-nyomtatásba fognék. Közelednek az önkormányzati választások, s naponta egyre több balkonon, ablakban jelennek meg a polgármester jelölteket hirdető vásznak. A kertes házaknál, szinte minden kerítésen ott feszül már egy-egy politikai nézetet tükröző műanyag plakát.

Marketingesek és szociológusok Mekkája most az izraeli utca. Megtudhatjuk, kire szavaz a fűszeres, a ruhaboltos és természetesen a falafeles. Senki sem rejti véka alá, kit támogat. Előfordul, hogy az utca egyik fele X-et hirdeti, a másik Y-t. Vannak bérházak, ahol mindenkinek az erkélyén Z plakátja lóg, míg a szomszéd épületen megint X választásra buzdító felhívása lengedezik. Odalent Ashkelonban – a molinók mellett  – a magán házak kertjeiben felállított óriásplakátokkal találkoztam a hétvégén.

S ha mindez nem lenne elég, a nagyobb útkereszteződésekben – Givatayim és Ramat Gan szerte – is látni két-két fiatalt, amint egy-egy jelölt molinóját feszítik ki a kezükben tartva órákon keresztül. Szerintem – bár biztos megfizetik -, ez már a kínzás kategóriája ebben a szentföldi melegben.

Nagyon mélyen nem ástam bele magam a választási ígéretek hangzatos mondatainak világa. Egy dolgot tudok csak remélni, hogy az elkövetkező napokban, hetekben, tényleg csak a helyi politikusok csatározásai szolgáltatják majd a beszédtémát Izrael szerte.