Kategória: Vegyészkedés…

Odakint tombol a közel-keleti kánikula, az egyetemi gépem fölé görnyedek a légkondival hűtött szobában egy tudományos publikációba mélyedve. Sehogy sem jön az ihlet, elkezdem az e-mailjeimet böngészni. Megakad a szemem egy otthoni körlevelén, melynek Gyászjelentés a tárgya. Elkezdem olvasni a csatolmányt: …búcsúzunk kollégánktól… Látom a nevet, de nem tudok hozzá arcot kötni. Perceken belül a kutatóközpont telefonkönyvét bújom. Megvan a név, az V. épület… Valami azt súgja, ismertem az illetőt. Talán az egyik raktáros vagy szerelő??? A munkám elszólítana a géptől, de írnom kell valakinek Pestre. Jön is a válasz, igen, a “CSÓÓÓK-os” (mindig CSÓÓÓK felkiáltással köszönt a hölgyeknek) villanyszerelő bácsi távozott.

Emblematikus figurája volt a Kémiai Kutatóközpontnak. Igazi békebeli szaki, olyan, aki ha kellett tág keretek között értelmezte az érintésvédelem szabályait. Hosszú éveken át csak hátra telefonált az ember, s jött a kis bevásárlókocsijával, cserélte a kiégett neoncsöveket, javította az elromlott konnektorokat. Mindig megosztott egy-egy életbölcsességet a doktoranduszokkal.

Amikor a kutató megír egy értekezést, általában szentel egy oldalt a köszönet nyilvánításoknak. Persze a szerelőknek nem jut hely ezen az oldalon, az olyan természetes, hogy van áram, víz… Kicsit most szégyenlem magam, hogy még a nevét sem tudtam. Igaz, Ő volt a mi villanyszerelő bácsink.

Kedves Gábor, nyugodjon békében! Mint ahogyan a pesti kollégám írta:“…már az égi villanykörtéket cserélgeti!”

Heller Ágnes visszatérő szereplője a Posztdok Naplónak. 2011. november 10-én ott ültem, az azóta már megszűnt, tel-avivi Moadon nézőterén, ahol a filozófussal beszélgettek.

Ma este ismét hallhattam az ismert közszereplő gondolatait a hazai politikai helyzetről, az izraeli társadalomról, a vallás szerepéről és az őt leginkább izgató filozófiai kérdésekről. Ezúttal, még Tel-Avivig sem kellett utazni, a givatayimi Drory Izraeli-Magyar Könyvtár látta vendégül a magyarországi filozófust. A blogban számos alkalommal írtam már a Gabi és Joszi által vezetett “kulturális központ” tevékenységéről, a havonta, kéthetente tartott előadásokról, író-olvasó találkozókról. Heller Ágnes látogatására szó szerint “kicsi lett a ház”. Minden generáció képviseltette magát. A professzor asszony közvetlen stílusa lenyűgözte a résztvevőket. A közönség által irányított két órás kötetlen beszélgetés maradandó élményt jelentett.

Köszönet a szervezőknek, akik fontosnak tartják, hogy magyar nyelvű programokat csempésszenek az izraeli hétköznapokba!

Ülök a WIZZAIR Budapest – Tel-Aviv járatán. Mindenki mosolyog, a gép is vadiúj. Majdnem minden olyan, mint előző útjaim során, azt az “apró” különbséget leszámítva, hogy mellettem a feleségem, s az ujjamon ott a karikagyűrű.

Ha valaki visszaolvassa a 2012. január 28-án, a “A magánynak nincsenek GPS-koordinátái” címmel írt bejegyzésemet, hatalmas változásnak lehet tanúja: “… Ha felteszem a kérdést, melyik az a napszak, amely a legnehezebb itt a távolban, a válasz egyértelműen az este lenne: amikor kilépsz az egyetemről, lassú, egyre nehezebb léptekkel elmész a buszig, vársz a megállóban, megváltod a jegyedet, végigutazol a már jól ismert kilenc megállón, leszállsz, felsétálsz a Negba utca végére, átvágsz a zebrán, látod a zöldségesnél reggel óta érintetlenül heverő citrus-halmokat, lebaktatsz a kutya és macska sz…os Hamelech Josefen, majd fel a 25 lépcsőn, a kék kulccsal kinyitod a bejárati ajtót, elszörnyedsz a vendégház előterébe bezsúfolt távol-keleti giccs áradattól és a megszokhatatlan illatú légfrissítőtől, megérinted a mezüzét az ajtófélfádon, rátalálsz a megfelelő kulcsra, benyitsz, belépsz és magadra zárod az ajtót.” (teljes bejegyzés itt olvasható)

A tisztelet Olvasóban felmerülhet a kérdés, három napos házasemberként miért pont a blogírás az első teendőm, néhány órával a földet érés után. A fenti sorok bizonyára választ adnak: Ezt meg kell osztanom! Pénteken sor került a polgári esküvőnkre! Ha írtam magányról, írnom kell a társaslét örömeiről is!

Persze az élet nem ennyire egyszerű. Mint azt blogba vetettem, a tervezettnél másfél héttel korábban tértem haza. Amikor a Budapestről Komárom felé zakatoló vonat elérte a Duna és a Vág összefolyását, végérvényesen tudatosult bennem: hiába keresi a tekintetem a Vág-híd közelében a nagymamám házát, Ő már nincs többé. Rokonok, szomszédok, ismerősök a temetésen, végső búcsú, pár pillanat az otthonában…

Talán még fel sem fogtam a Szlovákiában történteket, s máris Pesten voltam… Összeköltöztem a menyasszonyommal. Pár nappal az esküvő előtt jutott erre idő. Egy reggel felkeltem, s azon kaptam magam, hogy apósommal a virágcsokorért igyekszem. Ezután felgyorsultak az események. Befutottak apáék, s elindultunk a városházára. Próbáltam rögzíteni minden pillanatot… ami biztosan megmaradt, hogy egy nemzeti színű szalaggal átkötött néni, azt kérdezi IGEN???

Az öröm percei, családi ebéd, a még előttünk álló egyházi esküvő szervezése, az első közös shabbat, s már indultunk is a reptérre…

Néha – például kézfogásnál, kézmosásnál, ébredéskor,… – eltűnődöm, hogy is került ez a fémkarika az ujjamra??? Aztán persze csak ránézek a kedvesemre, s felkiáltok: WOW MEGNŐSÜLTEM!!!!

7 óra 34 perc, csörög a telefon, anya hív… Tudom, mit fog mondani: “Nagymama elment!”

A 101,5 éves történet befejeződött. Része volt a mindennapjainknak, ott állt mellettünk örömben és bánatban. Amikor gyerekként átszeltük Komáromot, hogy meglátogassuk, mindig lelkendezve fogadott. Nekiállt szendvicseket készíteni, és csak mesélt és mesélt a régi dolgokról…

Az első gondolat, ami átfut az agyamon: Vajon meghallgattam minden történetét, megjegyeztem pontosan, mit élt át a Flóra-tanyán, a dinnyés és libamájas gyerekkorában, Tokajban, Budapesten,… a vérzivataros időkben, Bergen Belsenben, Drezdában…? Át tudom-e adni majd a következő generációknak, hogyan ismerkedett meg a nagypapával, hogyan rázódott bele a komáromi életbe…? Többé már nem szól a káposztával rakott lovaskocsiról, az uradalmi szánról, amellyel dédapám küldte gyermekeit kirándulni; a “Hiszek egyről…”, amit egy iskolai ünnepségen szavalt; nincs több anekdota a Tolnai utcából; sztorik a svájci vonatozásokról, az unokatestvéreinknél töltött hónapokról…

Keresem az utolsó személyes találkozásunk emlékképét, legutóbbi komáromi látogatásom záró mozzanatát, de nem lelem. Szinte minden nap beszéltünk a világhálón, tudtam, hogy aludt, mit ebédelt. Múlt szerdán is Skype-oltunk, ha jól emlékszem, szóba került a másnapi születésnapom. Csütörtökön aztán jött az üzenet: eszméletvesztés, mentő, újraélesztés, kórház… Az első napokban még küzdött, úgyanúgy, mint nem könnyű életében: szülei, rokonai elvesztésekor a Vészkorszakban; vagy mint fia, szeretett Sanyi nagybácsim 2004-es halálakor… Keddre egyre gyengébben lett,  annyit súgott apának: “eljött a vége…”. Szerdától már csak aladt, s ma reggel végleg elszenderedett…

Hasonlóan a miskolci nagyihoz, ő volt számunkra a hagyomány:

• A lefekvéskor elmondott ima, a péntek esti gyertyákra szórt áldás itt cseng a fülemben…A szülői házban megtanult mondatokat élete végéig töretlenül ismételte…
• A régi chanukia pislákoló fényei,…
• Az ünnepekre és a hitközségi Shalom klubokra sütött híres barcheszének érzem az ízét…
• Az a bizonyos yom kippuri látogatás a Menház zsinagógájában:

“Egyszer egy Yom Kippurkor hatéves koromban beteg voltam, s a nagymamám elvitt a zsinagógába, odafent ültünk a női karzaton, a nénik almába szurkált szegfűszeget szagolgattak a hosszú böjt könnyebb elviselésének érdekében. Délután szüleimnek nagy örömmel meséltem, hogy voltam a VIT-jelvényes házban, ugyanis a zsinagóga díszes ablaka, és az éppen akkor Kubában zajló, a médiában felkapott Világifjúsági találkozó szimbóluma között valamiféle hasonlóságot véltem felfedezni.”

Nagyon keveseknek adatik meg, hogy megérjék a 100. születésnapjukat, a 101-ről már nem is beszélve. Bár ennek sajnos nem csak pozitív oldalai vannak. Eltemette szeretett testvéreit, Böskét és Lacit; megannyi rokont, Marit, Éva nénit, Jánost… A szemünk előtt fogyott el a Nagymama ereje. Ott voltunk mellette, amikor többet már nem bírt kimenni a piacra, évekkel ezelőtt elkísérhettem az utolsó bolti bevásárlásra… szinte léptenként megálltunk pihenne egy kicsit. Nagy fájdalma volt, amikor romló látása miatt letette a könyveket. Később felhagyott a hajnalig tartó tv-zéssel, letette a fakanalat. Nem készült több vadas, töltött káposzta,… üres maradt a mindig befőttektől roskadozó spájz. Hiába kerestem az ablakban, már nem volt ereje kinézni, ránk várva. Az utolsó időszakban  a rádió is csak szólt mellette, nem figyelt arra, mit mondanak a dobozból… Ott ült a konyhában, végignézte ahogy szép lassan távoznak a barátnők, ismerősök, kortársak…

Mindemellett szinte az utolsó napig képben volt, örömmel nézegette amerikai és izraeli dédunokái fotóit, beszélt pár szót Skype-on, telefonon.

Köszönet a szüleimnek, hogy amíg lehetett – majdnem az utolsó pillanatokig – odahaza gondozták és gondoztatták. Olyan példát mutatva ezzel számunkra, amelyhez nem lesz könnyű felnőni, ha eljön ez az időszak náluk. Hálás szívvel gondolok idősgondozóira, Lajosra és a csapatára, akik áldásos munkája hozzájárult ahhoz, hogy szeretett nagymamánk megérje ezt a szép kort.

Nincs vége a felvillanó képeknek,… a 100. és a 101. születésnapról írt Posztdok Napló bejegyzéseket böngészem:

“1911. szeptember 17-én született a nagymamám. Azaz ezen a napon jutott ideje a Flóra tanya intézőjének, dédapámnak, hogy bekocsizzon Kántorjánosiba, s anyakönyveztesse Anna lányát. Pont 100 éve történet mindez. Odahaza ünnepi ebéden köszöntötte őt a család, rokonok, barátok, ismerősök társaságában. Sajnos lemaradtam erről a különleges  rendezvényről. Kéthetenként azért mégsem lehet hazarepkedni Izraelből Telefonon  beszéltünk a díszebéd alatt. A szavai örökre beleégtek a fülembe: “Nagyon szeretlek, kár, hogy nem vagy itt ezen a szép ünnepségen… Megvárlak!” Ezt a “megvárlakot” sosem fogom elfelejteni… Nagymama, köszönök neked mindent, amit értünk, értem tettél… a sok finom ebédet, a gyerekként nálad töltött szombat estéket, a vasárnapi  reggeliket, a lángost, a sárga poharas teát… Bis 120!” (2011. szeptember 17.)

“Ha van a posztdok létnek egy meghatározó s fontos eleme, az mindenképpen az otthoni családi háttér, az emberek, akik féltő szemekkel követik mi is történik a távolba szakadt gyermekkel, unokával. Amikor tegnap délután szokásos Skype beszélgetésemet folytattam apával, s nagymamával is váltottam néhány szót, megkérdezte: “S hogy érzed magad odakint?” Lehet-e szebben csengő mondatot hallani, egy 101 éves nagyitól, miközben kíváncsi tekintete megérteni próbálkozik az előtte lévő technikai vívmányt, s magát a tényt, élőben láthatja és hallhatja a 2300 km-re lévő unokáját. Abban, hogy kialakuljon az “Izrael-képem”, fontos szerep jutott nagymamának. Nappalijának közepén, az asztalon évtizedekig ott állt egy fából készült zenélődoboz, a tetején egy festett képpel, amely a Siratófalnál imádkozó embereket ábrázolt. Leírhatatlanul különös érzés volt megérinteni, kinyitni és meghallgatni a Hava nagila néhány taktusát. Élvezet volt hallgatni beszámolóját a nyolcvanas években, titokban tett szentföldi látogatásáról is… Történeteket Jeruzsálemről, a Ramat Ganban élő (ma már sajnos nincsenek közöttünk) rokonokról… Ki hitte volna gyerekfejjel, egyszer majd ugyanazokon az utcákon sétálok.” (2012. szeptember 22.)

DRÁGA NAGYMAMA köszönünk mindent! Már most nagyon hiányzol, nyugodj békében, s vigyázz ránk odafentről! Legyen neked könnyű a föld!

unokáid nevében, Andris

Amikor odahaza a háttérországban minden rendben van, egyszerű blogolni. Élég csak az itteni kék-fehéren szürkés hétköznapokra fókuszálni: kutatni, élvezni a mediterrán tavaszt, utazgatni, ismeretlen ismerősökkel találkozni. Ha a távolban sötét fellegek gyülekeznek, sokkal nehezebb billentyűzetet ragadni… de írtam, szomorú alkalmakkor, légiriadóban, néha kicsit betegesen, s most sem tarthat szünetet a krónikás. Így lesz kerek, egész, s életszagú a Posztdok Napló…

Ott tartottam a mesélésben, hogy perceken belül beköszönt a 32. születésnapom. El is jött, hozott váratlan rosszat, s meglepetés szülinapi nanopartit az egyetemen. A legnagyobb ajándék az esti Wizzair géppel érkezett, a menyasszonyom személyében. Amikor léggömbbel és rózsával a kezemben a Ben Gurion Repülőtér kijelzőjét böngésztem, átfutott az agyamon, remélem harminc-negyven év múlva is hasonló kellékkel várom majd, bárhonnan repüljön hozzám. Volt egy csodálatos hosszú-hétvégénk együtt, majd egy már “magányos” munkától túltengő hét következett…

Csütörtök este eljött a művelődés pillanata. Időről-időre hoz a virtuális postagalamb egy-egy meghívót a tel-avivi magyar nagykövetség kulturális attaséjától. Megérett az alkalom, hogy végre bemásszak a nagyvárosba, s magamba szívjak egy kis hazai irodalmat. BIG, azaz Benedek István Gábor munkáiról sokat hallottam,  a komáromi hitközség vendége is  volt már az elmúlt években. Több könyv szerzője, fáradhatatlanul ír és publikál, ezen kívül főszerkesztője  a Remény című folyóiratnak. 

A megjelenteket Novák Attila, a magyar kultúra izraeli hivatalos képviselője köszöntötte. A szerzőt Egervári Vera mutatta be, beszélgetőpartnere Peer Gideon volt. BIG történetei elvarázsolták a követségi szalont szinte az utolsó helyig megtöltő közönséget. Tótkomlós, Bergen Belsen, Kecskemét és Budapest elevenedett meg szavaiban. Nem tért ki az aktuális magyarországi helyzettel foglalkozó kérdések elől sem. A tel-avivi magyarok örömmel fogadták, a közvetlen stílusú alkotót. A közel kétórás találkozó jó hangulatú beszélgetéssel zárult.

Köszönet az írónak és a szervezőknek ezért a kellemes estéért. Érdes betérni a követség kulturális programjaira!