Kategória: Vegyészkedés…

Kevesebb mint két óra, s a 32. életévembe lépek… Napok óta József Attila sorai kísértenek… “Harminckét éves lettem én…”

Szülinapi depresszióm, már hétfőn elkezdődött. Fura ez az egész, most tényleg semmi okom nem lenne rá, hogy reggelente a “haragszom a világra” standard kifejezést ültessem ki az arcomra… Valamiért mégis otthon felejtem a mosolyt. Amikor Yom Haatzmaut előestéjén, Pini kollégámmal nekivágunk a négyes út feletti gyaloghídnak, minden lépés, mintha egyre nehezebb lenne… A mondatait, hogy ha gondolom, másnap szívesen lát lodi otthonában, már szinte meg sem hallom… 61-es, vánszorgás a szupermarketig, a létfenntartáshoz szükséges élelem beszerzése, s már úton is vagyok hazafelé… Kicsit megállok a felfújható húsklopfolók és bárdok alkalmi árusa előtt. “Jó lenne egy kék-fehér Dávid-csillagos műanyag kalapot is beszerezni.” – dilemmázom, végül nem veszek semmit.

Bezárkózom az “év legvidámabb napján” a csigaházamba, társam a nagy Ő a Skype-on és az ünnepi műsort ontó tv-készülék. Azaz csak zárkóznék. A kinti tűzijáték zaja kicsalogat az erkélyre… s pár perc múlva már a tulaj kiabálását hallom. A tetőre invitál, onnan jobb a kilátás. Még csokit is kapok. Facebookon üzen az egyik másod-unokatesóm, reméli valami jó kis buliban töltöm az államalapítás évfordulójának pillanatait. A bostoni események hatásra előtör a hírfüggőségem, s egyszerre négy hírcsatornát követek a neten…

Másnapra nagytakarítást időzítek, a háttérben régi izraeli dalok idézik a 65. évfordulót. Munka közben, megint a költő sorai jutnak az eszembe. Most már a Kaláka együttes dallamit is dúdolom… Ashkeloni ismerősök és rokonok érdeklődnek hogylétem felől, az utóbbiak megjegyzik, gyakrabban telefonálhatnék…

Ma reggel ismét megcsörren a távbeszélő a zsebemben. Ági néni az, régen nem láttak, vacsorára invitál. A munkában az utóbbi hetek nyomott hangulata… Eredményeket értékelek, de József Attila már megint nem hagy békén: “LEHETTEM VOLNA… Hmmm, jó hogy csak most szól, s nem tizenhárom évvel ezelőtt?” – merengek el a pályaválasztásomon. Délutánra újra felcsillan a tudományos remények üstököse. “Na jó, az lettem, ami lettem!” – verem ki a fejemből a Parlamentnél üldögélő alak versét.

Úton vagyok Bnei Brakba. Szarvasi ismerőseim háza előtt, megtorpanok. Mintha ez a fehér kocsi nem Smuel bácsi autója lenne. Más a márka, kicsit újabbnak is tűnik. “Csak a 32 év…” – legyintek, s megnyomom a csengőt. Vacsora közben kedélyesen meséli, változás állt be, eladta az autót, többet nem vezet, már a szomszéd parkol a helyén. Percek alatt tiszta lesz kép (mégse a 32 évem…).

Hirtelen mindent átértékelek. Büszke vagyok rá, hogy ezalatt a 32 év alatt megadatott nekem, hogy jó párszor Smuel bácsi mellett ülhettem a kocsiban, s miközben minden ellenkezésem ellenére hazafuvarozott, hallgathattam a végtelen történeteit… Mire vége az estebédnek már mosolygok. A tábori éveket idéző gombalevessel és rakott krumplival a szatyromban lépek ki az otthonukból… Odakacsintok a szomszéd autójára…

Már csak egy óra és itt a második szentföldi születésnapom!!!

Valamikor a 90-es évek elején jártunk,… A komáromi zsidóság apraja-nagyja összegyűlt, hogy elbúcsúztassa az Izraelbe kivándorló előimádkozónkat és családját. A kultúrterem falára kis izraeli és csehszlovák zászlót ragasztottak. Percekig álltam előttük,… furcsán kémleltem a kék-fehér sávokat, a Dávid-csillagot. Bizonyára találkoztam már az ország szimbólumával korábban, de ez a kép erősen az emlékezetembe égett… Teltek-múltak az évek, de az ereci lobogót látva mindig fura érzés kerített hatalmába…

Hétfőn este köszönt be Yom Haatzmaut ünnepe, a Függetlenség napja. 65. születésnapjára készül az ország. Már Pészach előtt elkezdték zászlódíszbe öltöztetni az utcákat, közintézményeket és bevásárlóközpontokat. Megjelentek a különböző méretű lobogók a házak erkélyein, az ablakokban, a buszokon. Újra előkerültek a személyautókra rögzíthető zászlócskák. Ezekbe még 2004-ben szerettem bele, amikor ZIZILEND apródjaként kísértem az Élet menetes csoportot idekint. Szerzett is nekem egyet, féltett kincsként őrzöm odahaza. Itt jegyzem meg, melyikünk gondolta volna a 60. évfordulón a Siratófal felé vonulva, hogy öt év múlva itt blogolunk majd mindketten? 🙂

Imádom ezt a kék-fehér tengert, a végeláthatatlan díszek sorát. Ez való az én galuti szívemnek. A hétvégére már a kampuszt is utolérte a díszítési láz. Kicsit tovább időztem a szendvicsemmel a kedvenc padomon, gyönyörködve az egyetemi és állami zászlók hadában, ahogy a tavaszi (lassan nyári) szélben lengedeznek.

Felkészültek a nagy napra a “100 Ft-os boltok” is. A minden méretben kapható felfújható húsklopfolók, kalapácsok mellé megérkeztek a bunkósbotok. Sajnos a közel két év kevés volt megértenem, miért pont ezeket a termékeket szabadítja ránk Kína ezen az örömteli napon.

Az a sejtésem, az eszközök valahogy az izraeli mentalitás, hücpeség tárgyi szimbólumai. Talán, lehet, tévedek.

Ezektől csak az egymásra fújható, óriási flakonos borotvahab elhelyezése nehezebb a Yom Haatzmaut-i liturgiában, de erre már nem is vállalkoznék.

Kedden ünnepelünk, de az év legvidámabb napja előtti órák – Yom Hazikaron -, az emlékezésé. Az Izraelért elesett honvédők és a terror áldozatai előtt adózunk. Szól majd a sziréna este a katonákért, másnap a robbantásokban,  értelmetlen gyilkolásokban elpusztítottakért.

Nyugodt, békés emlékezést és örömünnepet! Ja, és boldog 65. születésnapot!

Nézem a Yom HaShoah-i állami megemlékezést a tv-ben. Élő adás a Yad Vashemből, beszédek, hat fáklya a hat millió áldozat emlékre. Hatan lobbantják fel a lángokat, hat történetet ismerünk meg talán kevesebb mint egy percben. Még itt vannak közöttünk a szemtanúk, még tudnak mesélni… Mindezzel párhuzamosan a Facebookot lesem, megint “gáz” van otthon. “Soha többé” olvasom a sokadik, ezúttal talán még megrendítőbb tiltakozó felhívást…

Laci bácsira gondolok, nagymamám testvérére. Amikor 1996-ban kiadták a Vészkorszakban átéltekről szóló könyvét, vajon gondolta-e, hogy újra visszatérnek, visszatérhetnek a sötét idők? Szívesen meghallgatnám, mit gondol minderről… nem tehetem, már nincs közöttünk. Sajnos, úgy néz ki nem olvasták elegen se az ő, se mások visszaemlékezéseit…

A vaskos kötet szerzője mezőgazdasági akadémiát végzett, gyakorlott mezőgazdasági vezető volt, egészen 1944. augusztus 17-ig. Műve tulajdonképpen ezzel a dátummal kezdődik. Szerzője nem történelmet akar írni, még csak nem is kortörténetet, de emlékiratot sem a szó megszokott értelmében. Egyszerű szavakkal, minden önsajnálat és visszaemlékező túlzás nélkül azt mondja el, amit – sok-sok zsidó származású sorstársával együtt – átélt. Szól a német megszállás hatásáról és visszhangjáról faluhelyen, a tiltó rendelkezésekről, a kényszerlakhelyek kijelöléséről, az elszállításokról, a székesfehérvári téglagyárban szerzett élményeiről, a vagonírozásokról, az auschwitzi lágeréletről, az Allach-Karlsfeld-i élményekről, a KZ-lágerek mindennapjairól, majd a hazaútról és a megérkezésről. Epilógusként sem szól további sorsáról, a holocaust végével véget ér elbeszélése is. A könyv éppen hangsúlyozott egyszerűsége, szinte szemponttalansága miatt érdemes a figyelemre. Vincze László elbeszélése áttetszően tiszta: sorsát a maga lemeztelenített egyszerűségében ábrázolja, ezen belül azonban mindenre van szeme. Végtelen sok apróságot őrzött meg emlékezetében, írásából a legnagyobb meglepetéseket épp ezek okozhatják az olvasónak. A szörnyűségek „díszleteiről”, a tragédiák és szenvedések legalsó bugyrairól sokan beszámoltak. Vincze László a teljes képet nyújtja. És megjeleníti mindazt, minden elfogultságra jogot adó szenvedései ellenére, ami emberséggel találkozott pokoli útján. A témájában és műfajában is kiemelkedő kötet – a legszélesebb olvasóközönség figyelmére érdemes. (Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1996)  

Amikor holnap 10 órakor felzúgnak az emlékezés szirénái, s megáll az élet az egész országban, dédszüleimre, gyermekeikre, rokonainkra gondolok majd… mindazokra, akiket Komárom, Budapest, Színpetri, Hídvégardó megtagadott, s a halálba vagy a poklok poklába küldött… a komáromi nagy-zsinagógák elpusztított és soha meg nem születhetett híveire emlékezem…

Bár még nincs vége a napnak, a híradások szerint, szerencsére nagyobb kárt nem okoztak eddig a kiber támadások az ország informatikai rendszerén. Néhány kormányzati portál ideiglenesen elérhetetlen volt, de a védekezés hatásosnak bizonyult a folyamatos túlterhelésekkel szemben.

Az AP hírügynökség jelentése szerint néhány kisebb weboldalon a feltörés után Izrael ellenes képeket, feliratokat helyeztek el.

— 2013. április 6. – 23:57 —

Szombat este az Anonymous csoport közzétette “végső figyelmeztetését” a vasárnapi támadással kapcsolatban – számolt be róla a rt.com. A 2012 novemberében – a gázai Felhőoszlop hadművelettel egy időben zajló első “OpIsrael” kiber támadás több mint 700 izraeli weboldalt érintett, köztük a külügyminisztérium, a hadsereg és az államfő lapját. A pénzügyminisztérium 44 millió egyedi támadást regisztrált portálja ellen.

A gázai műveletek befejezése után az Anonymous 5000 izraeli polgár (köztük több fontos pozícióban lévő ember) személyes adatait (név, személyi igazolvány száma és e-mail cím) tette nyilvánossá. A csoport szintén közreműködött a kedvelt Walla oldal e-mail szolgáltatásának meghackelésénél, 600 000 felhasználó adatait publikálva.

A Jerusalem Post beszámolója szerint izraeli kiber aktivisták ellentámadást indítottak az országot megtámadni készülők pakisztáni weboldala és szerverei ellen. A megszólaló szakértő szerint az Izrael-ellenes hackerek folyamatosan teszik közzé a Twitteren a feltört oldalak listáját.Figyelemre intik az otthoni felhasználókat, arra kérve őket, hogy gyanús e-mailekre és Facebook üzenetekre ne kattintsanak.

Friss angol nyelvű hírek a Google gyűjtésében itt

— 2013. április 6. – 22:00 —

Reggel a hazai médiát is bejárta az MTI hír, miszerint „a történelem legnagyobb internetes csatájának” megindításával fenyegetőznek nemzetközi hackerek, akik vasárnap kibertámadást akarnak kibontakoztatni Izrael ellen.

Az egyetemen már pénteken körlevélben hívták fel a figyelmet a károkat megelőző – felhasználókat érintő – óvintézkedésekre.

A helyi hírportálok jelentése szerint, a hacker csoport twitter üzenetben jelezte, megindult a “támadás”. A Haifai Egyetem 19 000 diákjának törték fel a Facebook profilját, közzétéve személyes adataikat, valamint több ezer felhasználó e-mail fiókjának jelszavait is megszerezték.

Több weboldalt  meghackeltek, köztük egy a rákos gyermekeknek szóló portált.

Az Izraeli Védelmi Erők illetékes alakulatai figyelemmel kísérik a virtuális ütközetet.

/a blog bejegyzés folyamatosan frissül/

Büszke lehetne rám gimnáziumi esztétika tanárom, Veronika néni. Vasárnap Van Gogh, pénteken Salvador Dali. Mielőtt bárki azt gondolná, odahaza az asztal körül kergettek, ha nem néztem meg híres festők tárlatait, le kell szögeznem, Pilchas kollégám csábított egészen Haifáig. A pészachi szünet után azzal fogadott, menjünk el a két hétig az országban vendégeskedő kiállításra. “Miért ne, északot amúgy is elhanyagoltam a posztdok évek alatt!” – hangzott a felelet. Az már csak a sors különös fintora, hogy a vegyésztárs reggel nem volt ott a megbeszélt vonaton, s a fáziskésésnek köszönhetően a kiállításon is elkerültük egymást.

Százak, azaz inkább ezrek zarándokoltak el az utolsó előtti napon (is), hogy gyönyörködjenek a mester festményeiben és szobraiban. Fiatalok és idősebbek, karon ülő csecsemők és bottal tipegő nénik, bácsik… Csak úgy kígyózott a tömeg a vasútállomásról, az autóbusz-pályaudvarról és a parkolók felől. Sorban állás a biztonsági ellenőrzésnél, a pénztárnál, a  bejáratnál és szinte minden egyes képnél… Itt mindenki, mindent látni akart. Műértőként magyarázták egymásnak a látogatók az ecsetvonások rejtélyes világát. Jelentem, van még élet a számítógépen túl… Az előcsarnokot és a hof hakarmeli kongresszusi központ nagytermét zsúfolásig megtöltötték a képzőművészeti alkotások és az egész országból összesereglett közönség (internetes források szerint több mint 500 eredeti festmény és rajz valamint 35 szobor volt látható). Öröm volt látni ezt a kultúréhséget…, a családokat, ahogy generációk adják át a művészet szeretetét…

Ahhoz képest, hogy mindenféle kuponok (ennek errefelé nagy divatja van) és akciók nélkül a 30 perces Van Gogh Alive mozi 99 sékelbe került, a haifai 89-es jegyár teljes elfogadható volt.

Dali művészetétől és a tülekedéstől megszédülve tértem át a szomszédos kenyonba (plázába), ahol a hétvége ellenére is jóval kevesebben nézelődtek, mint a szomszédos “múzeumban”.

A félnapos kiruccanás tartogatott még egy látnivalót. A félünnepi programtervek összeállításakor találtam rá az Azrieli Center kilátójának weboldalára. Hányszor vágtam már át a bevásárlóközponton a Hashalom pályaudvarra menet vagy jövet, s még sosem jutott eszembe, hogy fel kéne ugrani a 49. emeletre, s 189 méter magasból gyönyörködni az 1909-ben alapított városban és környékében. A szavak helyett beszéljenek a képek…

és egy a Youtubeon talált video:

“Tel-Aviv is bound to grow and develop and spread along the seaside and from both sides of the Yarkon River. It will turn into a big city, a busy city, a beautiful city, a center for Hebrew creations both in mind and matter. Tel-Aviv whether you like it or not – is not a fairytale.” Meir Dizengoff, 1929, blessing for Tel-Aviv for its 20th birthday (forrás: Azrieli Observatory kiadványa)

Egy biztos, ha ezután mutatom majd be Tel-Avivot egy-egy látogatónak, az obszervatóriumot nem hagyjuk ki. Jó szombatot, kedves Olvasók!