Kategória: Vegyészkedés…

Csak kapkodom a fejem, ismét elszaladt egy hét… Különleges napok vannak mögöttem. A kutatásaim részleteivel nem untatnám a hétvégére készülődő vagy már azt élvező kedves Olvasót. Egy mozzanatra azért maradnék az egyetemen. Közel hat hónap után szerdán együtt ebédeltem pár kollégával. Persze senki ne gondoljon olyan békebeli MTA Kémiai Kutatóközpontos közös déli lakomákra, amikor 11-kor elkezdünk körbetelefonálni, hogy ki tart velünk, majd bevárjuk egymást. Lesétálunk az igazgatósági épületbe, sorban állunk, megvárjuk, amíg mindenki befejezi az étkezést (na jó, én nem mindig), visszasétálunk, hosszan esetleg röviden elköszönünk egymástól… Szóval azért ehhez hasonló még nem történt, de négy munkatársammal együtt indultunk a kampusz egyik napsütötte rétje felé, hogy elköltsük a “lunch”-ot. Ha valaki kételkedett abban, hogy a Facebook-nak igenis van közösségteremtő ereje, ki kell ábrándítanom, tévedett. Amióta az itteni PhD. és MSc. hallgatókkal spanok vagyunk a közösségi térben, egyre több a közös témánk 🙂

S hogy mit ettünk? Hát itt se gondoljon senki a Kis Kosár Bt. önszerveződő rizsére, vagy a FamiliarFood utánozhatatlan Pusztaszeri úti ínyencségeire. Mindenki azt ette, amit otthonról hozott (vagy azt amit egy másik kolléga készített magának, csak pechére ugyanolyan zacskóba csomagolta, mint az előbbi). Kivéve engem, aki gyorsan elszaladtam, a Nanotechnológiai Triplex szendvicseiről már a blog-Olvasók előtt is ismert büféjébe, hogy az aznapi kétféle leveskínálatból válasszak egyet. A paradicsom mellett tettem le a voksom (megjegyzem életem egyik legjobb passzírozott /ebben a kategóriában egyben az első/ piros levese volt). 10 sékelért teleraknak egy papírdobozt a forró lével, amelyben megáll a kanál, s egy friss cipócska is jár hozzá.

Leültünk hát ebédelni, beszélgetni,… Talán egy röpke húsz perc volt az egész, de nekem mégis sokat jelentett.

Ha már az étkekről van szó, köszönettel tartozom a ramat gani szupermarketek vezetőinek, hogy blogbejegyzéseim hatására egyre több melegíthető készétellel töltik fel az üzletek polcait. Pár hete nagy örömmel fedeztem fel a kuszkusszal szervírozott húsgolyókat, a töltött káposztát és paprikát, a húsos zöldséges spagettit. E hétre egy másik cég töltött articsókájával, húsos burgonyájával és rakott tekercskéivel készülök a Sabatra. Hol van már az az idő amikor a menetrend szerinti falafel, schwarma és ravioli jelentette a meleg-ételt az izraeli hét- és ünnepnapok során. A biciklis levesek kora  lecsengőben, a gefilte fishhel még tart a szerelem!

Tegnap este ígéretemhez híven megvettem a legfrissebb Új Keletet, meglepetésemre az újságról szóló bejegyzésem teljes terjedelemben megjelent a 19. oldalon “Lapok és emlékek – részlet egy internetes naplóból” címmel. 🙂 A héten kiadtuk a Hitközségi Híradó – Spravodajca 186. számát, itt olvasható.

Az utóbbi hetekben az írásaim száma csökkent a Posztdok Naplóban, talán ennek így is kell lennie fél év kinttartózkodás után 🙂

U.i.: Decemberig még mindig kisállatmenetesen!

/…/

Péntek délután van, ülök a kis szobámban, a háttérben hang nélkül megy a tv, a laptopról szól a legfrissebb CD-beszerzésem, Romantikus izraeli dalok gyűjteménye 2. (hú de maradi vagyok, az Index szerint jövőre leáll a CD kiadás Amerikában). Kezemben az Új Kelet – független hetilap 20427. száma. Még tegnap este szereztem be a közeli plázában. Fejtem a rejtvényt. Vajon hány 70-80 éves néni és bácsi teszi most ugyanezt országszerte?

Van valami különös varázsa ennek a 24 magyar oldalnak.

Egyrészt eszembe jut a gyerekkorom, amikor alig vártam, hogy Szili bácsi Beer Sheváról elküldje a gondosan becsomagolt két Hét tükrét (az azóta megszűnt izraeli magyar hetilapot) és egy pénteki Új Keletet (akkor még napilap volt a mára hetilappá változott kiadvány). Emlékszem, mennyire furcsálltam az híreket böngészve, hogy Izraelben is vannak bűntények, rablások, gyilkosságok…, amik szép számban töltötték meg a lap hasábjait.

Másrészt jó érzés bemenni egy boltba, messze az otthontól, s magyar nyelvű sajtóterméket leemelni a sok héber, orosz, angol periodika közül. Hazavinni, nekiülni, s kiolvasni (!rendben Anya, tudom, már ezerszer mondtad nem ki- hanem el-).

Az első három oldalon az aktuális hírek (már amennyire aktuális lehet egy hetilap az Internet korában), majd Heller Ágnes látogatásáról következik egy terjedelmes beszámoló. Középen egy kis keretes írás a magyar klubban tett látogatásáról (juhé, én is ott voltam a hallgatóság körében!). Aztán egy kis politika (amivel ugye a Posztdok Napló nem foglalkozik 🙂 ). Egy-két magyar csatornák bekötését hirdető reklám (hol van az a korszak, amikor a Duna TV volt az egyetlen itt is fogható magyar adó – az ajánlatban szereplő csatornák felét én sem ismerem). Két oldal az iráni atomról… s Muammar Muhammed Abu Minyar el-Gadaffinak is jut ugyancsak két oldal.

A Magazinban útinapló egy csehországi és szlovákiai (! – szülővárosom, Dunaszerdahely is megjelenik a cikkben) zarándokútról. Az azóta megszűnt “Air Slovakia”-t emlegeti a szerző, hát ez a kirándulás se mostanában volt, gondolom magamban.

A 11. oldalon a hetiszakaszhoz (a Tóra /Mózes öt kényve/ aktuális fejezete) kötődő írások.

Egy ismeretető arról, kik is voltak a kazárok.

Peer Gideon zseniális írását Olvasztótégely címmel mindenkinek ajánlom. Ha egyszer foglalkozást tartok még majd valamelyik szarvasi madrich-képzésen vagy élménybeszámolót az egy éves izraeli posztdoktorkodásomról, ezt a cikket forrásanyagnak használom majd, hogy közelebb hozzam kelet-európai barátaimhoz az izraeli mindennapokat.

Az Egymás között oldalon szíven üt egy mondat a nahariai Magyarul Beszélők Klubjának rövid hírcsokránál: “Sajnos kevesebben lettünk, megint gyászolunk. A 300 egynéhányból ma, alig vagyunk húszan, de élünk és nem is olyan rossz az öregségünk.” Mennyire komáromis ez az életkép…, hát igen az idő könyörtelenül szalad előre. Juci néni jut eszembe, nagypapám unokatestvére, aki Naharián élt, s egy idő után elkezdett szellemileg leépülni, s végül elmaradtak a levelei, s sosem derült ki, mi történt vele,… Talán valaki ebben a klubban tudhatná. 1994-ben milyen örömmel fogadott minket első utunk során. 😦

Nem hiányozhat az egészség rovat sem; Róna Éva Állatidomárok című cikke ismét meghat (rendben, elismerem, engem nem nehéz meghatni), s nem csak mint cirkuszkedvelőt. Hasonló a helyzet Arje Singer és Sándor Judit cikkeivel (bár 789-500-as Malév gépről még nem hallottam, szerintem a Boeing sem).

A Mi az ikrek… című folytatásos regény aktuális részét átugrom, jó lesz majd a hosszú téli estékre. Oren Zsuzsi receptjei sem aktuálisak most, a mikróm és a vízforralóm kevés lenne az ételek elkészítéséhez. A Nagymama húslevesét és Anyukám margarinos csirkéjét azért elfogadnám, hogy a Palacsintáról már ne is beszéljek.

Az olvasói leveleket csak átfutom, a rejtvények nagy része már megfejtve (bár a Kösd össze, ha tudod!-on azért még töprengenem kell egy kicsit).

TV-műsor, horoszkóp (honnan tudnak a szerkesztőségben a folytonos gyomorproblémáimról /”emésztési problémák léphetnek fel”/ – rejtély).

A 24. oldalon zárszóként Szombati naptár az ünneppel kapcsolatos fontos időpontokkal, néhány színes hír, főszerkesztői gondolat, impresszum.

Sokaktól hallom, hogy mennyire régimódi az Új Kelet, meg már “senki” sem olvassa. Nem tudom, ez a szám valahogy nagyon a helyén volt, s úgy éreztem, nekem is szólt. Jövő héten biztos megveszem a következőt!

A 61-es buszon araszolok az egyetem felé, kint szakad az eső… Az ablakon lefolyó cseppek útját próbálom követni. Hideg van,  most már nem a légkondi miatt, a hét elején beköszöntött a tél. Lehűlt az idő, szinte egyfolytában esik, néha egy kis szélvihar, villámlás és dörgés kíséretében. Így ment ez az egész héten…, s ez vár rám még tavaszig. A mazgannal próbálom kifűteni ramat gani szobácskámat. Amikor reggelente arra ébredek, hogy hideg az orrom, nagyon nagy erőfeszítésekbe kerül kikelni az ágyból, talpra állni, s elindulni, ki a borús, nedves, hideg utcára… Az özönvíz szerű esőkben az esernyő sem segít sokat…

Szóval ott ülök a buszon, s József Attila sorai törnek elő: “Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni…”, mellette Vivaldi Négy évszakából a Telet hallom… Egyik évben a gimis karácsonyi osztály-műsorunkon valaki elszavalta a verset erre a zenére… Milyen régen is volt…

TÉL

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

Csütörtök van, fáradt vagyok… Ez a hét különösen zsúfolt volt,… Szép számmal akadtak szakmai csúcspontok… Megtanultam mágneseserő mikroszkóppal (MFM) mérni, tovább barátkoztam a kesztyűs dobozzal (glove-box), nem várt jelenségeket figyeltem meg, eredményeket értékeltem, érdekes előadásokat hallgattam, s volt pár megbeszélés is… Kijutott kutatási mélypontokból is,… amikor egy egész napos mintakészítés végeztével rádöbben az ember, hogy ezt valójában nem így kellett volna, hát az eléggé szíven üti még a sokat látott posztdokot is…

A “nagy katt” óta valóban a legtöbb dolog megváltozott, bekerültem az izraeli taposó mókuskerékbe. Hol van az a nyár, azok a turista-, oktatási utak a Szentföldre… Az a szarvasi kék-fehér mámor… Ha már kedvenc táboromról van szó, elkészült minden idők legjobb filmje a “camp”-ről:

Elmúlt hát a tel-avivi nyaram. Durva, egyszer fürödtem csak a tengerben az egy órára lévő parton (összesen se többször mint három alkalommal június óta)… Most mindennap úszhatok az esőben…

/apuval, nagymamával és Sanyival Svájcban…/

November 17. szomorú nap a családunk történetében. Hét éve, ezen a napon hunyt el Sanyi nagybácsim Zürichben… Biztos örömmel olvasná ezt a blogot, ha köztünk lenne… S milyen jó lenne mesélni neki a kinti élményekről… 😦

Lassan beérünk a végállomásra, esernyőt elő, fussunk neki még egyszer a hétvége előtt…

U.i.: szünetel

/…/

Tegnap este az Ashkelonból Tel-Aviv felé robogó vonaton aprólékosan elterveztem, hogyan indítom majd a hetem, mik lesznek a kémia területén a vasárnapi első lépések. Az élet természetesen felülírta ezeket a gyorsvonati gondolatokat. Reggel egy e-mailt találtam a postaládámban, melyben Weisz Jehosua unokaöccse hívott a nagybátyja halálának egy éves évfordulóján tartandó megemlékezésre. Nem gondolkodtam sokáig a ma délelőttre szóló invitáláson. Vannak alkalmak, amikor a vegyész is leteszi a kémcsövet. Vannak rendezvények, amelyek személyes okok miatt annyira fontosak, hogy minden mást félrerakunk.

Jehosuával pár éve kezdtem el levelezni, mint a nagymegyeri zsidó közösség egyik, legaktívabb “túlélőjével”, akinek fontos volt, hogy megőrizze az egykori hitközség emlékét. Kérésemre megírta az élettörténetét Elmesélem az életem, Nagymegyertől Givatayimig címmel. Az internetes és a Hitközségi Híradós megjelenés mellett tavaly könyvben is kiadtuk a 24 fejezetbe összegyűjtött életutat. Sajnos, Jehosua nem sokkal a könyv kiadása előtt agyvérzést kapott, s már csak a kórházi ágyról hallhatta, amikor kedves rokonai felolvastak egy-egy fejezetet írásából…

Megható volt, hogy meghívtak, még meghatóbb volt ott állni a sírnál, együtt emlékezni, felidézni Weisz Úr alakját feleségével, gyermekeivel, rokonaival… Igazi virtuális kapcsolat volt a miénk. Egyetlen egyszer, 2009 tavaszán találkoztam vele személyesen, mégis a történetén keresztül, sokkal jobban ismertem, mint sokakat, akikkel naponta összefutok.

Mai blogbejegyzésemet Weisz Jehosua emlékének ajánlom, halálának első évforduláján. A hétvégi kalandokról majd legközelebb írok…

Története befejezésekor a következő gondolatokat vetettem papírra a Hitközségi Híradó 141. számában, 2008. februárjában:

A tavaly decemberben írt búcsúztatóm az alábbiakban olvasható:

Velünk éltek – a nagymegyeri zsidóság története

A zsidóság, mint életforma hosszú évtizedeken át meghatározója volt a mindennapoknak a Csallóközben is. Hatvanhat évvel ezelőtt 1944 tavaszán deportálták a régió közösségeit.

Ennyi idő után már csak kevesen emlékeznek, milyen is volt az, amikor magyarok, szlovákok, zsidók éltek békében, barátságban. Az eltűnt közösségek, családok, emberek emlékét ma már csak a kevés emléktábla és helytörténeti összefoglaló művek idézik.

A Komáromi Zsidó Hitközség fontosnak tartja, hogy minden eszközzel segítse az emlékező kezdeményezéseket. Ezért karoltuk fel évekkel ezelőtt a nagymegyeri Varga László középiskolai tanár által szervezett iskolai, majd városi Holokauszt emléknapokat. Jelen voltunk az áldozatok emléktáblájának kigondolásánál. Minden év júniusában közösen emlékeznek a város központjában a helyiek és a régió zsidó közösségei.

Ennek a sok energiát és kitartást igénylő munkának a következő fejezete ez a könyv, amely összefoglalja a nagymegyeri, csicsói és alistáli zsidóság mindennapjait a kezdetektől a közösség megszűnéséig. Feltűnnek a hitközség tagjainak jellemző foglalkozásai, emberi sorsok. Megismerkedhetünk a temetővel, amely ma rendezetten fogadja látogatóit.

A könyv további fejezeteiben Weisz Jehosua történetén keresztül egy Nagymegyerről induló személyes sors tárul elénk, amely a vészkorszak megpróbáltatásai után az akkor alakuló Izraelben folytatódik.

A mű alapja egy oktatási programnak, melyet évről évre megtartanak Varga László kezdeményezésére. Reméljük, sokan veszik majd kezükbe a Velünk éltek című könyvet, ezzel is segítve az emlékezést. Bízunk abban, hogy sok település krónikása követi majd a nagymegyeri példát.

Komárom, 2010

Ülök a 63-as buszon, lassan tíz óra, a magyar klub összejöveteléről tartok hazafelé. Kőbányai János, a Múlt és Jövő szerkesztője, kiadója beszélgetett Heller Ágnessel közel két órán át vagy hetven résztvevő aktív közreműködésével. Azon töprengek, ezen a héten nem írtam egyetlen bejegyzést sem a Posztdok Naplóba… Ez v olt az első izraeli hetem blogbejegyzés nélkül. Több szempontból fura volt az elmúlt pár nap… A “kattanás” időszaka volt ez. A gimiben anno három évbe telt, hogy otthonosan kezdjem magam érezni, az ELTE-n 3,5 év kellett az akklimatizálódáshoz, a Kémiai Kutatóban is vagy 3 év után tartottam réginek magam… Itt a Szentföldön minden sokkal gyorsabbnak tűnik… egyre természetesebben járok-kelek a Bar-Ilanon, látásból ismerem a buszsofőröket, a kapuban álló biztonságiakat, a büféseket… Nagyjából átlátom Tel-Aviv buszközlekedési hálózatát, tudom mit akarok a boltban venni, s hol találom azt… Ezerrel pörgős hét volt ez, szakmailag és emberileg egyaránt…

Elmélkedésemet a sofőr által felhangosított tíz órás hírek szakítják közbe – még mindig lenyűgöz, hogy a városi tömegközlekedés buszain 10 utazásból 7-nél szól a rádió -, fülelek, próbálom megérteni a héber szöveget. Két fő téma van, az egyre közeledő iráni-izraeli háború és Katsav korábbi elnök szexuális zaklatásának ügyében jogerőre emelkedett hét éves börtönbüntetés. Ez utóbbival kapcsolatban jutott eszembe, hogy amikor budapesti látogatásakor autogramot kaptam tőle, nem is sejtettem, milyen irányba is fejlődnek maj a dolgai… Az első hír sokkal inkább aggasztó, a londoni hírszerzés információi szerint még Karácsony előtt megindul a támadás az iráni atomlétesítmények ellen. Most légy okos Domokos!, csomagolni és elhúzni innen messzire, vagy maradni, s megvárni mi lesz,… nehéz kérdés, pláne így a nagy “katttt….” hét után. Mit is kérdezett Lacza Tihamér, a Pátria rádió műsorvezetője pár hónapja az interjúban: “Milyen egy olyan országban kutatni, ahol az ember nem fókuszálhat 100%-ban a tudományra?….”

A kutatómunka zakatol, s az estéim sem a megszokott vacsorakészítős, tv-nézős, netezős rutin forgatókönyv szerint zajlottak a legtöbb napon. A mai “magyar klubos” este mellett a tegnapi is a maradandó élmények közé sorolandó. Ismét Ági néninél és Smuel bácsinál jártam Bnei Brakban. Amikor belép hozzájuk az ember, mintha egy egészen más világba érkezne… Mintha tegnap jött volna fel Szarvasról… Soha, sehol nem éreztem annyit – a táboron kívül – a híres, s egyben megfejthetetlen “Szarvas-feelingből”, mint náluk. Egy igazi kis sziget az otthonuk a tábori emlékek hatalmas tengerén… Most, hogy a dolgok jelen állasa szerint úgy néz ki,  Szarvason már inkább csak múltam van, mint jövőm, még inkább különös hallgatni a két “ős-szarvasos” történeteit, emlékeit. Már indulóban voltam az ízletes vacsora után, amikor előkerült egy nekem félretett rúd kakaós kalács és egy üveg gomba leves… Többet talán már nem is kell írnom…

Ez volt a hét dióhéjban… a nagy “kattanás” hete!

U.i: decemberig szünetel

/milyen régen írtam magyarul, kiesett ez a hét/