A tegnap este feltett “tudományos” kérdésre megszületett a válasz: a Mikulás Ramat Ganba is ellátogatott.
Igaz nem egy piros csomagot, hanem postai küldeményt hagyott hátra. Állította valaha valaki, hogy csak csokival töltött műanyag zacskót vagy virgácsot hozhat?
Az apró ajándékok mellett több hasznos dolgot is becsomagolt Télanyu és Télapu. Többek között egy pihe-puha tyeplákit. Jól jön majd ez a kétrészes ruhadarab a téli, otthon töltött estéken, napokon. Persze már modernebb, mint a 80-as évek kék vagy fekete tornaórai melegítője az oldaláról nélkülözhetetlen fehér csíkokkal…
A 80-as évek derekán Komáromban arról különböztethettük meg a helyieket a Magyarországról érkező turistáktól, hogy az előbbiek tyeplákit, az utóbbiak susty(ny)ákit hordtak.
Azaz inkább cipő, hiszen Tel-Avivba nem hoz magával csizmát még egy posztdoktor sem. Harminc éven át olyan kultúrkörben töltöttem a december ötödikéket, ahol este mindig csempészett valami finomságot a piros ruhás, nagy, ősz szakállú bácsi a kipucolt lábbelimbe. Arról nem is beszélve, amikor egykori témavezetőm, néhány kutató és a laboráns nénik apró csokimikulásokkal lepték el december 6-án reggel az íróasztalainkat a Kémiai Kutatóközpontban.
Kitettem hát most is a cipőmet, bár errefelé nem roskadoznak mikulásoktól az élelmiszer boltok polcai, nincs karácsonyi dekoráció, így kicsi az esélye, hogy a rénszarvasszán leereszkedik ma este a Hamelech Josef utcában.
/rajz forrása: Internet/
Tegnap a Facebookon sikerült kideríteni, melyik is volt az a vers, amelyet 3-4 évesen mondtam a Béke Utcai Alapiskola szakszervezeti mikulásának, s amely hatására megjövendölte, egyszer még agronómus lesz belőlem… 🙂
Hull a hó, hull a hó,
lesz belőle takaró,
ráborul a vetésre,
hogy a fagytól megvédje.
Vastag hóbunda alatt
kenyérmagvak alszanak,
puha ágyban telelnek,
s kikeletkor kikelnek.
(Várnai Zseni: Hull a hó)
Hol vannak azok az idők, amikor csak a mikulás-zacskóban látott az ember mandarint és amerikai mogyorót, vagy a Tuzex-ben kapható hupikék törpikéket. Azt hiszem, most csak akkor lesz mandarinom, ha elmászok az Uziel utcai zöldségesig, hazafelé megfeledkeztem e tradicionális december 5-i csemegéről.
/képek forrása: Internet/
Sokáig tényleg hittem e “titokzatos” alak létezésében, s a mai napig nem értem, ha mindenki ott ült anno a tv élőtt a szobában, akkor ki csöngethetett be, s hogy kerültek a csomagok a cipőinkbe? Megfejthetetlen talány, amelyre még így doktori fokozattal sem találok magyarázatot. Reggelre meglátjuk, jön-e a Mikulás Ramat Ganban… Ha a Mikulás nem jön, remélem, legalább Gombóc Artúr hoz egy kis csokoládét útban Afrika felé:
U.i.: Az utóbbi hetekben, mióta nem írtam a helyi macskákról, a sértődöttség jeleit figyeltem meg az állatokon. Régebben, ha szembe mentem a macskákkal, akkor kitértek az utamból, most meg nekem kell kerülgetnem őket…
“Sosem voltam nagy focista. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor egy szerencsétlen rúgás után örökre lesétáltam a Béke Utcai Alapiskola betonpályájáról az egyik tornaórán. Mégis úgy érzem, mintha mérkőzésen lennék… csak itt most nem 90 percig, hanem egy évig megy a játék. Pár nap és itt a félidő!
Amikor azt a kérdést teszem fel: Mit is tettem, mi is történt velem a hat hónap alatt? Mielőtt gyorsan válaszolnék, rákattintok a Posztdok Naplómra. Mennyi apró mozzanat, új magánéleti és szakmai élmények, találkozások rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel. Esküvők, vacsorák, közös Sabeszek… Előadások, konferencia, új műszerek, kísérletek… Városok, amelyekben eddig még sosem jártam, Rehovot, Ashdod, Dimona,… Mindennapi megmérettetések, szavak keresése angolul, héberül… Új ízek, illatok,… Napsütés és égszakadás… Kánikula és dermesztő hideg…
Megannyi apró benyomás, amelyek mind kimaradtak volna, ha Pesten ülök az elmúlt félévben. Persze ott is sok minden történt volna biztos…”
Zakatol velem a vonat Ashkelon felé, fülemben az okostelefonom fülhallgatója, s a fenti dolgokon merengek. Kikapcsolom a körülöttem lévő világot, nem izgat hol járunk, melyik állomás következik. Nem, nem, most nem nézek ki a fejemből. Inkább befelé fordulok, s számot vetek az első félidőről…
Mielőtt nekivágtam a nagy útnak, nem gondoltam volna, hogy ez a tengerparti kisváros lesz majd a kedves ismerősöknek és rokonoknak köszönhetően az “átmeneti otthonom”, ahova időről időre visszavonulok a nagyváros munkával teli zajából… A vonatút hamarabb véget ér, mielőtt befejezném a rögtönzött számvetést. Miriamhoz és Aharonhoz vagyok ezúttal hivatalos. Velünk lesz majd Aharon testvére a férjével szombatra. A vasúti járműről leszállva valahogy mégsem járok teljesen a földön. Nem hagy nyugodni az elmúlt FÉL ÉV, HAT HÓNAP…
Legközelebb a péntek esti Szombat köszöntésen mélyedek el újra a nagy félidei összegzésben, aztán másnap a tengerparton ülve nézek a nagy messzeségbe, hogy végül a hazafelé vezető úton folytassam a különös merengést. Talán tehettem volna többet, mást, utazhattam volna még sok felé, nyitottabb szemmel kereshettem volna a “nagy Ő-t”? Őszintén szólva nem tudom, nem vagyok elégedetlen, s mi mást kívánhatok, legalább egy ugyanilyen szép második félidőt! A hétvégéért pedig köszönet a vendéglátóimnak!
U.i.: Véget ért az egy hónapos önként vállalt macska-moratórium a Posztdok Naplóban, így megosztok egy örömhírt Ornáéknál két tündéri kismacska vert tanyát, akik persze nem pótolhatják Stellát, de méltó utódai lehetnek!
Nem szeretem a “HA” kezdetű mondatokat… Ha most Pesten lennék minden bizonnyal ott sürögnél-forognék a kedvenc kis konyhámban, hogy valamilyen finom, jól kinéző, saját sütivel örvendeztessem meg az András napot köszöntő kollégáimat a Felületmódosítás és Nanoszerkezetek Osztályon. Nem vagyok odahaza, így ez a próbatétel elmarad idén.
A zsidóságban, s így Izraelben sem ünneplik a névnapokat. Nekünk, Európából érkezett posztdokoknak, azért mégis különleges ez a nap, pláne egy olyan családias és baráti munkahelyi közösségből jövet, mint amely a mi kis csapatunkat jellemzi az MTA Kémiai Kutatóközpontban.
Szóval bele is feledkeztem az András nap közeledtébe, azaz csak feledkeztem volna, de négy kollégám meglepett egy kedves elektronikus képeslappal. Mit mondjak, jól esik, ha gondolnak az emberre így távolba szakadva is 🙂 Kedves Kati, Judit, Ildi és Marcsi, ezúton is köszönöm!
Nem ez volt a mai nap egyetlen gratulációja. Az itteni főnököm úgy kezdte a csoport-értekezletet, hogy először is gratulálni szeretne az Andrásnak. Mi van? – néztem körbe gyanakvóan. Olvasta, hogy tegnapelőtt volt négy éves a Nanopaprika, s nem semmi, ahogy egy virtuális közösségbe gyűjtöttem az 5100 kutatót, diákot a világ több mint 80 országából. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ezzel indul valahol egy meeting… 🙂 A nanowiki.info oldalon címlapra is kerültünk tegnap.
Mindemellett volt egy kellemes déli kávézásom (azaz helyesebben mondva forró csokizásom) Ornával és a Bar-Ilanon dolgozó gyerekkori barátjával s az ő feleségével…
Három kis mozzanat, amely megszépített egy amúgy munkás hétköznapot…
Feldobódtam, nemrég értem haza egy igazán “Szarvas-feeling”-es találkozóról… Pár napja kaptam az üzenetet Fricitől, a blogomban sokat emlegetett tábor oktatási, nevelési vezetőjétől, az informális oktatás általam ismert legnagyobb hazai szaktekintélyétől, hogy a jövőévi nyarat előkészítendő pár napot az országban töltenek, s jó lenne találkozni. Reggel jött egy telefon, és néhány óra múlva már egy asztalnál ültünk a péntek esti vacsoránál. Ott volt Sasha, a “Táborvezetés”, Mina a programigazgató, Dunja a tábori koordinátorok gyöngyszeme, Maya, aki még engem is ezerrel túlszárnyal, ha táborfüggőségről van szó.
Évtizedek óta ismerjük egymást, dolgozunk együtt vagy egymás mellett, de így hatan még sosem ültünk együtt pár utcányira a Földközi-tengertől a sabeszi estebéden. S valóban, hogy is írtam a szarvasi Jóbarátokról szóló bejegyzésemben pár hete?… Mintha csak reggel meetingeltünk volna utoljára Sasha irodájában vagy az ebédlőben futottunk volna össze a Birkat Hamazonra (étkezés utáni áldás) várva…
Beszélgettünk a nyarakról, képzésekről, a jövőről… ami a lényeg, együtt voltunk! Hiszen mindannyiunk életében kitörölhetetlenül ott van az a Körös-parti varázslatos “camp”.
S hogy a jó hangulatot fokozzuk, felkerestük a közelben dolgozó Mukit, akinél összefutottunk FéniDanival és még egy egykori táborozóval, Rebekával. Nyolc szarvasi emberke a Hayarkon utca végén a tel-avivi éjszakában…
Néhány óra közösen, amely során – hacsak átmenetileg is -, Szarvas Tel-Avivba költözött!
A tegnap este feltett “tudományos” kérdésre megszületett a válasz: a Mikulás Ramat Ganba is ellátogatott.
Persze már modernebb, mint a 80-as évek kék vagy fekete tornaórai melegítője az oldaláról nélkülözhetetlen fehér csíkokkal…
KISPASZTI WEB 