Hírek

18:00, vége a napnak… Erőteljesen sötétedik, amikor kipörgetem magam az egyetem forgórácsos kapuján, köszönhetően a hajnali óraátállításnak. Közel egy hónapig ugyanannyi az idő Pesten és Tel-Avivban. Miközben átvágok a négyes út felett, próbálom meghozni a döntést: Könyvtár vagy Otthon? Végül az előbbi mellett teszem le voksot. Rám fér egy kis kulturálódás. Bár a DAN társaság weblapja szerint a 60-as busz megáll a Rambam téren, nekem erős  a gyanúm, hogy mégis inkább át kéne szállnom majd a 63-asra. A megérzés bejött, bár erre csak akkor eszmélek rá, amikor áthaladunk az Ayalon felett, s feltűnik az Azrieli három tornya. Sebaj, átvágok a gyaloghídon, s felteszem a nap második eldöntendő kérdését: Könyvtár vagy Pláza? Rám fér egy kis irodalom. Lekanyarodtam hát a csigalépcső felé, irány a 63-as megállója. Az orrom előtt húz el a busz. 15 perc várakozás. Leszálljak vagy ne a Rambam téren? Hát te sem vagy egy határozott ember, Kispaszti barátom – dilemmázom a tel-avivi éjszakában.

19:00, úti célom utcájában bandukolok, a 40-estől kezdődik a házszámozás, a 20-asig kell lejutnom. Fel a harmadikra, az ajtóban utolérem Annát, a rég nem látott ramat gani szomszédot. Családias hangulatban várunk a nap szerzőjére és beszélgetőpartnerére. A belépő 20 sékel, mindezért a szellemi csemegék mellett egy finomságokkal teli asztalról is csemegézhet a látogató. Van lazac, szilvás és túrógombóc is…

Katz Á. László mesél az életéről, mókás történeteken keresztül mutatja be a nem mindig könnyű sorsát. A neves üzletember, hol visszatér a múltba, elmereng az országalapítás pillanatain, hol a jelenből ragad meg egy-egy érdekes sztorit. Mindezt közvetlenségével teszi még élményszerűbbé. A fiatal hallgatóság fel-fel nevet mondatait hallva. Apropó, szívet melengető érzés látni a sok ifjonc arcát, talán kicsit meglepő is egy könyvklubban, a nagypapa korú előadók társaságában.  Anna mellett további két szarvasi ismerős is van a “teremben”. Hát igen, a közös gyökerek.

Katz Á. László: Én legyőztem Hitlert – Balassi Kiadó, 2012

Katz Áron László erdélyi magyar zsidó család kilencedik, legkisebb gyermekeként1926-ban született. Mint a népmesékben, az életben is a legkisebb lett a győztes: sikerült túlélnie a zsidóüldözés minden fajtáját, a munkaszolgálatot, a koncentrációs tábort, felgyógyult az ott szerzett betegségeiből és sebesüléséből. 1946-ban, amikor megbizonyosodott róla, hogy szüleit, testvéreit, rokonait elpusztították Auschwitzban, úgy döntött, Palesztinában telepedik le, részt akar venni a zsidóság új hazája, Izrael állam létrehozásában és felépítésében. 85. születésnapján elhatározta, utódai és az utókor számára elmondja élete tragikus eseményekkel, felejthetetlen élményekkel és vidám anekdotákkal tarkított történetét. Egy sikertörténetet, mert – mint vallja – ő legyőzte Hitlert, életben maradt, és megvalósította álmait. Ma is Izraelben él, népes, szerető családja körében. Amit elért, állhatatosságának, merészségének, szerencséjének, szorgalmának tulajdonítja, szülei tanításának, példájának és síron túli szeretetének köszönhetően.

Ne meséld el az egész könyvet! – szól oda a szerző egyik barátja, a moderátor, az Új Kelet neves publicistája, Peer Gideon harmadik vagy negyedik kérdése után. Az ő könyve is beszerezhető ma este, veszek is egy példányt az Izraeli apróságokból. Zárásként elhangzik még pár kérdés a hallgatóság sorából, könyv dedikálás, baráti beszélgetések.

Gideon, Peer: Izraeli apróságok – Révai Digitális Kiadó, 2011

Kedves Géza! Szeretném megköszönni figyelmességedet, könyved elküldését.
Köteted olvasásának feléhez jutottam, de máris megállapítom, hogy írásod szerves része annak a zsidó-magyar gyökérrel rendelkező izraeli irodalomnak, amely egyik jellegzetessége az ereci kultúrának.
A literatúra lokális részének ilyen jellegű – irodalomtörténeti – bemutatása – Kishontól Dan Dalmátig – tudományos feldolgozásra vár. Megérné…
Munkád a Nagyok brilliáns humorának méltó folytatása.
Szívből gratulál, és nagyrabecsüléssel üdvözöl: Schőner Alfréd, Rabbi Professzor

Kellemes este volt, itt a szomszédban, Givatayimban. Köszönet a szervezőknek, előadóknak!

Fáziskésésben blogolok a Rosh Hashana miatti Internet megvonás következtében. Nem lenne teljes a Posztdok Napló, ha nem tenne említést egy fontos, kiemelkedő családi eseményről, amely pont az új esztendő első napjára esett ebben az évben.

Drága, szeretett nagymamánk 101. születésnapját ünnepelte szeptember 17-én. Senki ne gondoljon, olyan nagy   “vigadalomra”, mint a tavalyi kerek évfordulón. Nem jött a tv, az újságírók hada… csak szép csendben betöltötte a százegyedik életévét.

Ha van a posztdok létnek egy meghatározó s fontos eleme, az mindenképpen az otthoni családi háttér, az emberek, akik féltő szemekkel követik mi is történik a távolba szakadt gyermekkel, unokával. Amikor tegnap délután szokásos Skype beszélgetésemet folytattam apával, s nagymamával is váltottam néhány szót, megkérdezte: “S hogy érzed magad odakint?” Lehet-e szebben csengő mondatot hallani, egy 101 éves nagyitól, miközben kíváncsi tekintete megérteni próbálkozik az előtte lévő technikai vívmányt, s magát a tényt, élőben láthatja és hallhatja a 2300 km-re lévő unokáját.

Abban, hogy kialakuljon az “Izrael-képem”, fontos szerep jutott nagymamának. Nappalijának közepén, az asztalon évtizedekig ott állt egy fából készült zenélődoboz, a tetején egy festett képpel, amely a Siratófalnál imádkozó embereket ábrázolt. Leírhatatlanul különös érzés volt megérinteni, kinyitni és meghallgatni a Hava nagila néhány taktusát. Élvezet volt hallgatni beszámolóját a nyolcvanas években, titokban tett szentföldi látogatásáról is… Történeteket Jeruzsálemről, a Ramat Ganban élő (ma már sajnos nincsenek közöttünk) rokonokról… Ki hitte volna gyerekfejjel, egyszer majd ugyanazokon az utcákon sétálok.

Drága NAGYMAMI, drága NAGYMAMI, oly jó hogy köztünk élsz… Utólag is boldog születésnapot… bis 120!

Ezután tartózkodni fogok a mértéktelen fogyasztástól, magyarul nem eszem többé össze-vissza mindenfélét. – fogadtam meg kamasz fejjel a komáromi kórház sebészetén, egy kiadós töltött káposztás barackozás után, vakbél gyanúval vendégeskedve az intézményben egy hétig.

Akkor még nem sejthettem, eljön majd az idő, amikor Izraelben töltöm az őszi ünnepeket, s a zsúfolásig telt asztalok előtt nehéz lesz betartani  a gimnazista fogadalmat. A rokonoknál, ismerősöknél töltött péntek estéken mindig rácsodálkoztam, mikor, s hogyan sikerül ennyi mindent elkészíteni az ünnepre. Mindezek az étkezések messze elmaradtak a Rosh Hashana, az új esztendő kínálatától.

S ha ott illatoznak a finomabbnál finomabb falatok, posztdok legyen a talpán, aki ellen tud állni a sült húsok, rántott szeletek, saláták és egyéb köretek hívogató szirén-dalának. Az ínycsiklandó desszertekről nem is beszélve: az ajándékba vitt kürtös kalácsot, a háziasszony tudását dicsérő zserbót vagy a frissen készült túrós palacsintát nem lehet kihagyni. Az előttem úszkáló gefilte fisch, a furcsa nevű osso buco borjú lábszár szeletei, a paprikás csirke, a rántott hagymakarikák, a sült krumpli és a gombás rizs, a kókuszgolyó(k), a kakaós kalács, a fagyi, a dinnye, a barack, az alma, csak néhány azok közül amelyek a villám hegyére kerültek az ünnep miatt ötnaposra nyúlt hétvége során. S akkor nem beszéltem még a makaróniról, a gomba felfújtról, a lasagnéről, a kreplachos húslevesről, a gombával töltött rántott palacsintáról.

Ahhoz, igazán nem kellett volna egy tudományegyetemet elvégeznem, hogy rádöbbenjek, ha irgalmatlan mennyiségű táplálékot veszek magamhoz, de az emésztési folyamat végén semmitől sem vesz búcsút a testem, annak előbb utóbb beláthatatlan következményei lesznek. Pláne, ha az ember a nap jelentős részét egy zsinagógai padban kuporogva tölti…

Saját kárán tanul a kutató… pláne ha gyomron vágta magát Rosh Hashanákor… s utána egy hosszabb elő yom kippuri böjtölésre kényszerül.

Ha gasztroblogger lennék, az ismerősöknél és rokonoknál felhalmozott ünnepi csemegékből talán egy könyvnyi poszt is összejött volna. Nem vagyok az, mi más következtetést vonhatok le: KisPaszti, tudj nemet mondani Önmagadnak és mások kínálásának is!

Felbolydult az egész város. Ramat Amidar végállomáson még sosem láttam annyi embert, mint tegnap hazafelé az egyetemről. Hasonló volt a helyzet a Marom Nave-i bevásárlóközpontban is. Az üzletek elé kirakott asztalok roskadoztak a szépen csomagolt új évi ajándékoktól, sokból nem hiányozhatott az ünnep két elengedhetetlen jelképe a méz és a gránátalma sem.

Elmúlt hát egy újabb zsinagógai esztendő, mintha tegnap írtam volna az 5772-t köszöntő blogbejegyzést.

Tavaly tele voltam várakozással, milyen lehet a Szentföldön megélni a zsidóság legnagyobb ünnepeit… – gondolkodom az Ashkelon felé robogó enyhén füstszagú (remélem nem gyulladunk ki!) vonaton. Nem lehetek elégedetlen a lassan elmúló évvel: valóra vált a nagy álmom, az izraeli kutatás; fejlődtem az angolban; megértem számos örökre emlékezetes pillanatot; ismeretlen rokonokkal barátkoztam össze; eltalált Ámor nyila; nem marad ki végre Szarvas sem… Amit elveszítettem, az talán egy jó nagy adag kék-fehér illúzió, mindarról, amit az országról, az emberekről, az egész közel-keleti létről gondoltam, vagy inkább amit belém neveltek… na jó, amivel áltattam magam miközben kis izraeli zászlókat ragasztgattam Pasztiland repülőire és autóira.

Jön hát az ünnep. Vasárnap estétől Rosh Hashana két napja, majd tíz nap múlva Yom Kippur, az Engesztelés napja, végül Szukkot, a sátrak ünnepe… Mindenki boldog, édes új esztendőt kíván a másiknak…, de talán senki sem hiszi el valójában, hogy megússzuk az iráni háborút. S a híradókból ömlő az arab világot megrázó Amerika (és Izrael) ellenes tüntetéshullámok sem sok optimizmusra adnak okot. Nu, majd az 5774-et köszöntő bejegyzésemben meglátjuk… Itt jegyzem meg, tegnap megjelent egy kolléga katonai egyenruhában a laborban. Látásból ismertem csak, talán két szót ha beszéltünk eddig. A főnököt keresve leült mellém,… s teljesen meglepő módon elkezdett beszélgetni. Honnan jöttél? – tette fel a szokásos indító kérdéseket. Elővette a telefonját, s az alakulata sivatagi gyakorlatán készült csoportképet mutatta. 10 éve nem volt ekkora gyakorlat… – válaszolta a háborút firtató kérdésemre… Shana tova vettem tőle búcsút, mikor elindul kifelé… Shana tova, s nagyot sóhajt miközben eltűnik a folyosón…

Visszatérve Ashkelonba… a nap süt, 36 °C, családok áradata a tengerparton. Kicsit zavaros a víz de azért élvezhető… erős késztetést érzek a homokvár építésre…

Boldog, békés, édes és egészséges 5773-at minden Olvasómnak, akinek most kezdődik az új esztendő!

Az Izraelbe gyakran utazók vagy szentföldi zarándoklatot tervezők régóta várják, talán a Malév bedőlésétől függetlenül is, hogy beinduljon egy fapados légitársaság a két ország között. A múlt héten még csak meg nem erősített híreket lehetett hallani. Ma reggel már – igaz néha hibaüzenetekkel – de látható volt a Tel-Aviv úticél a Wizz Air weboldalán.

S lássuk a lényeget, az árakat:

Ma rákeresve (2012. szeptember 10. 11:40-kor)

Tel-Aviv – Budapest – Tel-Aviv (engem most ez a kombináció érint)

oda: 2012. december 20. – vissza: 2013. január 3.

ELAL 523.69 USD (Total economy, 23 kg csomag, kaja)

WIZZAIR 300.21 USD (1 db csomaggal, internetes checkolással, bakkártyás fizetéssel, egyéb választható extrák nélkül)

A menetrend alapján nekem úgy tűnik, mintha nem lenne mindennap járata a fapadosnak, az indulási idők viszont egész kedvezőnek látszanak 20:30 Tel-Aviv (Budapestre érkezés 23:00), 15:25 Budapest (érkezés Tel-Avivba 19:40).

Lehet,  olcsóbban repülünk ezentúl Izraelbe… talán elveszítve valamit az út varázsából.

UPDATE a MISHPAHA BLOG alapján:

A Wizzair sajtóközleménye szerint a járatok előre láthatólag december 6-án indulnak. Hetente háromszor – kedd, csütörtök, szombat – repülnek. Budapestről 15:25-kor szállnak fel és Tel Avivban 20:30-kor érkeznek meg.

A cég közleménye végén az apró betűs részben azért megjegyzi “a Budapest-Tel-Aviv útvonal Izrael polgári légiközlekedési hatóságának hivatalos jóváhagyására vár”. Vagyis még semmi sem biztos, de nyilván nem véletlenül rukkoltak elő a nagy hírrel.