Hírek

Hamburgerre vágyom, miközben kigördül velem a 61-es busz Ramat Amidar végállomásról. Schwarma vagy gyorsétterem, dilemmázom magamban? Végül a húsos zsemle mellett döntök, s perceken belül a blogolvasók által már jól ismert ÁNTSZ sarokban ülök a közeli kanyonban, a Burger ranch kopottas székén…

Miközben a hamburgert és a sült krumplit majszolom, tekintetem elkalandozik a Marom Nave toronyházainak irányába… Blogbejegyzéseken töröm a fejem. A hét elején írni akartam egy kipását, történt ugyanis, hogy vasárnap és hétfőn is sikerült e “munkaeszköz” nélkül beérnem a Bar Ilanra. Szerencsére az autóbuszmegálló kis trafikjában 10 sékelért hegyekben állnak a fejfedők.

Minden harapásnál egy kellemes érzés lesz rajtam úrrá, a hús a zöldség ínycsiklandó összhangja. Két blogger-társam írása ugrik be hirtelen. Májki, munkahelyi szobatársam, aki jelenleg Svájcban vendégkutat, csúnya biciklibalesetét osztotta meg követőivel, innen is jobbulást neki. A szentföldi internetes naplóját író Ákos barátom az MTVA-val vívja csatáját a múltkori Magyarország-Izrael meccs különös közvetítése miatt. Itt jegyzem meg, magáról a focipályás küzdelemről én is szerettem volna a blogomban írni. Már meg is volt a kezdőmondat: “Ha annyi ezresem lenne, amennyiszer Szarvason, identitás-boncolgató peulákon és madrich time-okon feltettük az elmúlt évtizedben a kérdést, kinek drukkolnál egy magyar-izraeli mérkőzésen, akkor most titkárnő gépelné le ezt a bejegyzést.” Látva (az izraeli tv élő adásában), mi is történik a lelátón, elment a kedvem ettől a poszttól.

Ahogy ott elmerengve ülök a hamburgeremmel, egyszer csak úgy érzem, mintha valaki belegyalogolt volna az intim zónámba. Balra nézve látom, hogy a szomszéd asztalnál ülő társasághoz érkezett egy kamasz lány, s méretes hátsó részével nekidőlt az asztalomnak. Jó pár centimétert arrébb is vándorolt a bútordarab előttem. Nemá!!!,… ezt nem hiszem el. A fiatal hölgy pedig csak magyaráz, háttal nekem, miközben nagy feneke lassan belemászik a tálcámba. Talán szólni kéne, merül fel európai agyamban. Elhessegetem a gondolatot, ha eddig nem tanították meg neki, hogy nem ülünk bele más tányérjába egy étteremben, már elkésett lenne a nevelő szándékú hozzászólás… Ez is Izrael egyik arca, azaz ülepe. Vagy tíz percig élvezem a váratlan vacsoravendég társaságát, majd távozik… Befejezem én is az étkezést, bevásárlás, s indulhat a hétvége.

Két hete készülök a fenti címmel bejegyzést írni… Hat óra mikroszkópozás után rápillantottam a netre, s az Origo cikkét olvasva, azonnal a billentyűzet után kaptam. A végén még hamarabb kitör a háború, mintsem legépeltem volna a gondolataimat.

Sok háborút láttam már, otthonról a fotelből, s amikor elegem lett a CNN-en agyonismételt képekből, egy gombnyomással csatornát váltottam vagy kimentem a hűtőhöz valami finomságot keresni…

“Szerencsére mi messze vagyunk az eseményektől!” – nyugtatgattam magam még a dél-szláv háborúskodás időszakában is.

Most itt ülök Ramat Ganban, az egyetemen, a diák-szobában, amely egyben a második emelet biztonsági terme is, megerősített falakkal, ablakokkal, menekülő-létrákkal, s minden egyéb szükséges felszereléssel. Ide futunk majd be, ha felsikoltanak a szirénák munkaidőben.

Amikor 2011 májusában Izraelbe jöttem, már hallani lehetett egy esetleges Irán elleni háborúról. Belevágtam mégis a nagy útba, szakmai kihívásnak tekintettem a kínálkozó alkalmat, hogy idekint kutathatok.

A helyzet mára megváltozott. Már nemcsak félszavakban beszélnek a közelgő harci cselekményekről. Ezzel kel az ember reggel, ezt látja az újságok címlapján, erről beszélnek idebent, s hazatérve is leromlott állapotú óvóhelyekről szóló riportokkal bombázzák a tv-nézőket. Új SMS-riasztási rendszer, raktárkészletek feltöltése, várhatóan 500 halott… – szalagcímek az elmúlt napokból. Az esti híradóban gyerekeket kérdeztek arról, mit gondolnak az Iránnal kapcsolatos konfliktusról… Szóval mindenki kezd egy kicsit frusztrált lenni. Akadnak persze az ismerősök körében olyanok is, akik azt mondják, ha ennyit beszélnek róla, biztos nem lesz háború… remélhetőleg – teszik hozzá mégis kicsit bizonytalanul.

A legdurvább, hogy mindeközben az emberek élik hétköznapi életüket, munkába mennek, bevásárolnak, szórakoznak, kirándulnak,… A Negba utca reggeli életképén sem érezni semmi változást,… a fodrászok, fotósok, zöldségesek, boltosok, mind úgy tesznek, mintha a 36 fokos kánikuláról szólnának csak a hírek. Vagy tényleg igaz, amit annyiszor hallottam az izraeliektől, hogy meg lehet szokni az állandó háborús fenyegetettséget is???

Hát nem tudom, mi odahaza Európában már régen pánikba estünk volna…

Két napja a laborban dolgozva megszólalt az egyik kollégám: “Ugye, ha kitör, te azonnal mész majd a Ben Gurionra, s elhúzol innen haza?” – szegezte nekem a kérdést könyörtelenül. “Erre most mit mondjak…” – akadt el a szavam hirtelen. “Hát, izé…” – próbáltam valami épkézláb választ kinyögni, miközben arra gondoltam, hogy pár hete, ott a szarvasi erdő szélén a tábori éjszakai bátorságpróba első állomásán, milyen bátran és határozottan indítottam útjára az 1940-es évek végén Palesztina felé induló csapatokat, a kezemben egy izraeli zászlót lobogtatva…

Menni vagy maradni? Nem tudom,… Itt a munka, a számtalan kutatói kérdés… de mit ér majd a tudomány, a nanotechnológia, ha felbőgnek a szirénák, s…

Csütörtök, 13:33… jól lakott napközisként vánszorgok vissza az ebédre elköltött szendvicsem és kis csokim után a nanotechnológiai intézet mélyhűtött épületébe. Odakint 35 °C tartósan, megszakítás nélkül, mióta visszaérkeztem Izraelbe.

Lassan elnéptelenedik a kampusz, olyan igazi pénteki Pusztaszeri úti hangulat, mint amikor odahaza, az ebéd után elkezd drasztikusan csökkeni a négyes épület előtt parkoló autók száma. A hétvégehez közeli hangulatot tetézi, hogy vasárnaptól két hétre leáll az egyetemi gépezet, bezárnak az irodák, a műhelyek, nem hoznak majd új nitrogén palackot… A nyári szabadságok alatt, mi persze tovább kutatjuk a nanovilág rejtelmeit. A gyaloghídon átjövet a tűző napon arra gondoltam, be kéne iktatni egy tel-avivi beach day-t. Mire a túloldalra értem, már el is hesegettem a tudománytalan elképzelést.

Amikor ez a blogbejegyzés megszületik a fejemben, éppen várakozom. Mint ahogy a hét közepén a Facebookon írtam:

“a kutatás nagy része várakozással telik… várunk egy reakcióra, egy műszerre, egy vegyszerre, egy mérési eredményre, egy cikk bírálatára… arra hogy megszáradjon, feloldódjon, leüllepedjen, kicsapódjon… mindeközben él bennünk kutatókban a remény, hogy máshol is ugyanúgy várnak valamire a pályatársak”

Várok egy délután ötre ígért mérésre. Titkon bízom benne, hogy lesz is belőle valami, bár nem lepne meg, ha a roham léptekben közeledő hétvége elsöpörné…

Az egy hónapos európai tartózkodás alatt elszoktam a blogírástól. Vissza kell rázódnom a billentyűzeten való pötyögéshez, különben lemaradnak az Olvasók a múlt hét szerdán Beit Shemesben meglátogatott baráti esküvőről, az Ornánál és Yosinál töltött csodaszép hétvégéről, a hétfő este a főnökömnél rendezett kutatócsoporti sütögetésről. Megérne egy posztot a “vihar előtti csend…”, amely az iráni háború kitöréséről szóló egyre intenzívebb híradások ellenére zajló “normál” szentföldi hétköznapokról születne, írhatnék a Negba utca szürkeségét felrázó tragikus motorbalesetről, a központi buszpályaudvar sokkoló táradalmi keresztmetszetéről… Igyekszem mindezt pótolni a közeljövőben, de most itt a hétvége, ideje megpihenni. Hogy legyen mit olvasni alatta, íme a komáromi Hitközségi Híradó 193-194. száma és a szarvasi tábor Szarvas Times-ának nyári kiadása, melyben két cikkem is található.

Fél órája arra riadtam fel, hogy valaki eszeveszettül csönget és dörömböl a vendégház ajtaján. Első pillanatban arra gondoltam, nem kellett volna 23:30-kor benyomni azt a finom szőlőt, biztos megfeküdte a gyomromat. Pár perc múlva egy angol nyelvű telefonbeszélgetést hallgattam végig egy lakó és a ramat gani tűzoltóság között: “Egy órája kizárta magát a hölgy, amikor kiment cigizni, s a kulcsa elforog a zárban, a tulajnak hiába dörömböl és a telefonját sem veszi fel…” Mivel reggel, már hallottam az új lakó élces hangját, úgy döntöttem, segítek rajta, mielőtt az elővárost felveri egy nagy piros tűzoltóautó a közeli bevetési központból.

Valahol olyan szarvasi volt az egész,… amikor a legszebb álmodból vernek fel, hogy XY rosszul van vagy ez és ez történt hátul a 100-as házaknál. Akkor sem tétovázom, elvégre ezért madrich az ember! Vagy nem?

Van még pár órám visszaaludni, a portaszolgálatnak vége. Nem csinálunk rendszert ebből!

A hét szokatlanul indult, Tishe beAv lévén alig lézengett valaki az egyetemen. Négy után le is léptem a melóból, kicsit nyomasztott, hogy húsz perccel korábban egyedül maradtam a diákszobában és a laborban. Olyan érzésem volt, mintha egy nappal meghosszabbodott volna a Ramat Ganban pihenéssel töltött hétvége. Magáról az emléknapról részletesen írtam a Posztdok Napló 41. posztjában, így most nem bocsátkoznék ismétlésbe.

Hétfőn  beindult a kutatóélet, mikroszkópozás fél napon át, majd minta-előkészítés. Ma pedig ismét kezet rázhattam a kesztyűs dobozzal. Ha őszinte szeretnék lenni, picit már hiányoztak ezek a műszerek és eszközök a hosszúra nyúlt nyári szünet alatt. Itt volt már az ideje visszaszállni a tel-avivi mókuskerékbe. Megbeszélések, cikk írás, új ötletek kipróbálása vár rám az elkövetkező napokban…

Sajnos, munkabiztonsági megfontolásból meg kellett válnom a tábori madrichi karszalagtól, nem kis lelki sérülést okozva ezzel a két vágással…

A 61-es, a Negba utca reggeli “forgataga” mind mind változatlan. Az idő múlását csak a gomba-módra szaporodó, egyre magasabbra törő  toronyházak és a nyáron született apró kismacskák hada jelzi.

Tegnap este, amikor Bnei Brakot szeltem át a 161-es helyett ezúttal a 160-as fedélzetén, azon töprengtem, mennyiben más most ez az újrakezdés, mint a posztdoki korszak előző szentföldi visszatérései… Gondolataimat csak vendéglátóim, Ági néni és Smuel bácsi terelték el, akik minden alkalommal igaza “Szarvas-feelinges” vacsorával kedveskednek.

Egy dolgot leszámítva a helyzet változatlan. Az esti családi Skype-olások hívólistájára felkerült még egy név. A “NAGY Ő” neve. Ámor nyila talán mindig a legváratlanabb időben találja szíven még a posztdokokat is. Annyira jó lenne személyesen megosztani az itteni élményeket vele, egyelőre azonban kénytelenek vagyunk a modern kor kommunikációs eszközeit kihasználni. Fontos dolog a tudomány, a nanotechnológia, de legalább ugyanennyire, ha nem sokkal inkább fontos, hogy van Ő, akihez ezer szállal kötődhet a világban bolyongó vegyész…