Hírek

Az ember  néha felugrik Komáromból egy pesti színházi előadásra, s a taps után visszaindul a dél-szlovákiai településre, de ki hallott már olyat, hogy munka után átruccan pár órára Jeruzsálembe?

Kedd reggel épp elmerültem a kesztyűs dobozban, amikor a hátam mögül megszólalt az egyik kollégám: “Jössz velünk este Jeruzsálembe a Fény fesztiválra?” “Miért ne, vágtam rá azonnal.” – más halaszthatatlan programom nem lévén. Végül egy nappal elcsúsztattuk az utazást. Szerdán fél hatkor benézett a főnök a szobánkba, s azt kérdezte: “Te nem mész Jeruzsálembe a többiekkel?” “Megyek, kicsit később, a munka után indulunk!” – csaltam döbbenettel vegyes mosolyt az arcára.

(video forrása: Youtube)

Hat óra után szálltunk fel a 4-es út melletti megállóban a 400-as járatra, a tel-avivi és a főváros dugóban araszolva kb. másfél óra alatt értük el a központi buszpályaudvart. A tömegközlekedési eszközön azon töprengtem, háromnegyed vagy talán egy egész évnek el kellett telnie, hogy integrálódjam a csapatba. Talán a későbbiekben ez is megér majd egy blogposztot.

Villamossal száguldottunk végig a Jaffa utcán majd a Mamilla bevásárlóközponton át értük el a fényfesztivál kiinduló pontját a Jaffa kaput. A narancs, a kék és a zöld útvonalon kínált szemet-gyönyörködtető látványt a több állomásos, az Óvárost behálózó fényáradat. Különleges lámpák, meglepő vetítések próbálták elvarázsolni a szent helyeket felkereső ezreket. Sokszor mozdulni sem lehetett a szűk sikátorokban. Párszor jártam már az Óváros macskaköves utcáin,  ennyi nézelődővel még sosem találkoztam. A gyanútlan látogatóban az a kép alakulhatott ki, ebben a városban a legnagyobb békében élnek együtt muzulmánok, keresztények és zsidók. Bárcsak a fesztivál multikulti feelingje átszivárogna a mindennapokba is. Helyi ismerősökkel felduzzasztott csoportunk átvágott az örmény negyeden, majd a zsidó negyed közepéig, a Hurva zsinagóga tövében lévő térig jutott. Itt költöttük el az estebédet, s 22 óra révén már vissza is indulhattunk az arab bazáron keresztül a buszpályaudvarra.

(térkép forrása: http://en.lightinjerusalem.org.il/2012/map)

Kicsit nehezen tértem napirendre afelett, hogy itt vagyunk  két utcányira a Siratófaltól, s kihagyjuk a Kotel meglátogatását. Igaz, mint a mai út mutatja, Ramat Ganból  Jeruzsálembe akár minden este át lehet nézni.

Igazi kis spontán csapatépítő volt a városban eltöltött öt közös óra. Az idei volt a negyedik Fényfesztivál, aki jövő júniusban erre jár, ne hagyja ki a következőt!

Az első költözésemre nem emlékszem, egy éves voltam, mikor a falusi létet felváltotta a “nagyváros”, Komárom. 18 boldog, gondtalan év a Stavbárov utcában, majd ballagás, s szeptemberben már az OR-ZsE kollégiumában ébredtem. A József körút és a Bérkocsis utca sarkán álló ház harmadik emeleti lakásán  négyen-öten osztozkodtunk. Volt egy vaságyam, egy szekrény, egy íróasztal. Így vágtam hát neki a pesti életnek. Három évet töltöttem itt, közel volt minden, az ELTE, a belváros, s a liturgiatörténet előadó szak óráira házon belül jártam.

Itt is eljött a költözés ideje. Összepakoltam a cuccom a szemeszter végén, s a negyedévet már a Bálint ház kollégiumában kezdtem. Az ablak alatt lévő ágyamban két évig nem tudtam megszokni, hogy a szűk Révay utcában, minden zaj felhallatszik odalentről. Három szobatárs, közös tv-szoba, reggeli és vacsora,… két év.

Befejeztem az egyetemet és a fősulit, s már jött is értem János, kedves taxis rokonom – aki azóta már sajnos nincs közöttünk -, s átröpített a IX. kerületbe. Újra együtt laktam a bátyámmal, lett saját szobám. Új bútor,… igazi otthonná vált az immár dolgozó ember hajléka.

Teltek-múltak az évek, s egyszer csak a tesóm elköltözött. Emlékszem az első “másnap reggelre”, amikor átmentem a szobájába, s rádöbbentem, egyedül vagyok, s csak telefonon kívánhatok neki jó reggelt.

Az élet megy tovább, megbékéltem a helyzettel,… Belaktam a másik szobát is, majd jött a nagy felújítás… Minden a helyére került. Idilli állapot,… egészen tavaly júniusig, amikor belevágtam a posztdoktori küldetésbe.

2011. június 6-án a következőket írtam:

“… Kicsit elidőzöm, majd irány a szállás, egy másik csoportból  egy diák elkísér egy darabon. A térképen nincs messze. Gyalog, gurulós bőrönddel kb. 20-25 perc. A doki néni úgyis azt mondta mindig az MTA KK-ban, hogy sétáljak a munkába… Azt hittem, Tel-Aviv lapos, de nem, vannak itt buckák is. Elköszönök XY-tól, annyian mutatkoztak be, hogy …  . Az utamon keresztezett egy fekete macska, b… na jó, nem megyek tovább. Végén elérek a 6-os számig, sehol semmi. Hol a vendégház? Telefon, kiderül, rosszul volt a neten, nem 6, hanem 46! Azt a fekete macskáját! Végül megtalálom, s még közelebb is van az egyetemhez, mint a 6 Kis szoba, saját fürdőszobával, ágy, mikro, hűtő, TV, wifi, vízforraló. Egyelőre két hétre vettem ki, csütörtökig kell eldöntenem, maradok-e tovább vagy találok-e valami mást. Az élet nagy kérdései!”

Az egy hétből egy év lett. Ma délután búcsút vettem a pici szobámtól. Több mint 365 napig volt az “itthonom”, távol az otthontól. Egy bőrönddel érkeztem, most van négy nagy dobozom, három zsák, számtalan táska… Nem mentem messze, egész közel telepedem le szintén Ramat Ganban. Mégis, mikor utoljára néztem szét a pár négyzetméteren, egy kicsit elérzékenyültem…

Hát ennek is vége, nincs mit sajnálni rajta, valóban pici volt, néha levegőtlen, néha nyomasztó… Búcsúzom tőled négy fal, ágy, hűtő, tv, kisasztal… adj minden bérlődnek annyi élményt Izraelben, mint nekem! Köszönöm, todá! Lehitraot!

Ideje hát bepótolni az eddig elmaradt dolgokat. A legjobb az, amikor az ember összekötheti a kellemest a hasznossal, azaz az utazást a munkával. Csütörtök reggel kiderült, a kora délutáni órákban el kell zarándokolnom a kampusz legészakibb csücskében található mérnöki karra. Az elmúlt egy évben ennyire mesze még sosem merészkedtem a nanotechnológia épületétől.

Gyalog tettem meg az odavezető kb. húsz perces utat. Fura érzés volt látni a füvön üldögélő diákokat, a gitárt pengetők kis csapatát. A szökőkutakkal szegélyezett sétányon, ahogy távolodtam a kémia ismert birodalmától, egyre mosolygósabb emberek jöttek szembe. Mintha nem is azon a Bar-Ilan Egyetemen lennék, ahol eltöltöttem az elmúlt tizenkét hónapot. A PR-filmbe illő idilli képek után következett a kihalt táj. Az egyetemi tér, egy még be nem népesített szakasza. Elhaladtam a nagy amfiteátrum mellett (eddig ez volt a legészakibb pont ahol jártam), majd tovább fel az emelkedőn az 1100-as számozású épületegyüttesig. Az építészet és a kertépítők remek munkája láttán egy új világban éreztem magam. Pálmafák, kis vizesárkok, egészen más, mint a ramat gani felsőoktatási intézmény hétköznapi élménnyé vált régiója.

egyetemi körjárat – megállók 1-8. (forrás Youtube)

egyetemi körjárat – megállók 8-16. (forrás Youtube)

Az épület emberléptékű, szemben a nagyjából egyidős nanotechnológiai központ rideg, hatalmas, ELTE TTK-t időző üres tereivel, folyosóival. Egymás után sorakozó laborok, szobák, jobbra-balra kanyarodó kis folyosók, beugrók, szemben a mi “nagy űr” mellett található néhány funkcionális terével.

Elvileg csak mintákat hoztam volna, végül részletesen megismerkedhettem a méréssel. A  másfél órás vizit után ideje volt kipróbálni az egyetemi mini-elektromos kisbuszt, amelyre bevezetése óta szerettem volna felszállni, de eddig erre sem jutott idő.

Az 1-es számú megállónál ültem be a nagyra nőtt golfautóba, a várakozási ponttal szemben a nanotechnológia triplex épülete volt látható. Percek alatt elértünk a 7-es számú megállóhoz, tényleg praktikus ez a szolgáltatás.

Mint kiderült számomra, még itt helyben is rengeteg felfedezésre váró dolog van, s akkor ne is említsük, mennyi lehet az országban…

2011. június 4-én este nehezen jött álom  a szememre. Kérdések, gondolatok, félelmek cikáztak az agyamban. Kevesebb mint 12 óra és nekivágok a nagy útnak. A döntéstől számítva három hét telt csak el, talán fel sem fogtam még, mire is mondtam igent.

Milyen lesz egész nap angolul dolgozni? Sikerül majd megszokni a közel-keleti klímát? Lesz-e honvágyam? Mi lesz az itthon maradó szeretteimmel? Hiányozni fogok a barátaimnak?… – forgolódtam nyugtalan.

Amikor visszalapozom az előző 157 blog-bejegyzést, teljesen hihetetlennek tűnik, hogy ez mind velem történt meg az elmúlt 365 napban. Gyakran fog el az érzés, mintha múlt héten érkeztem volna csak a Szentföldre. Az nem lehet, hogy már 12 hónapja koptatom Ramat Gan utcáit.

Anno a doktori értekezésem írásakor az egyik legnehezebb feladat az egyoldalas összefoglalás papírra vetése volt. Hogyan lehet 100 oldalt egyetlen egy ívben összegezni, megannyi mérést, vizsgálatot, eredményt…

Hasonlóan nehéz feladat egy teljes naptári esztendő egy bejegyzésbe sűrített summázása.

Hogy megtaláltam-e azt, amiért Izraelbe jöttem?

Szakmailag sokat fejlődtem, olyan módszereket, eljárásokat tanultam meg, amelyekkel odahaza csak kis valószínűséggel foglalkoztam volna. Kihívás volt, hogy egy idegen nyelvi környezetben megállom-e  helyem, megértem-e mit akar a főnök, mit kérdeznek a diákok. Szinte minden laborban töltött napra jutott egy kis újdonság. Összehaverkodtam a kesztyűs dobozzal, a spin coaterrel, megtanultam mérni annak a cégnek az egyik  mikroszkópjával, amelyiket odahaza hat éven át kerülgettem “ráérünk erre még” felkiáltással.

Bejártam az ország számtalan, számomra eddig még ismeretlen zugát. Jóba lettem a 30 évig csak hallomásból számon-tartott másodunkatestvéreimmel. Találkoztam minden elképzelést felülmúlóan rendes ismeretlen ismerősökkel, barátokkal, rokonokkal, s persze akadtak olyanok is, akiket nem rázott meg túlzottan jelenlétem a szomszédságukban.

Hogy van-e, amivel elégedetlen vagyok?

Sajnos nem tanultam meg héberül, nem találtam meg a NAGY Ő-t, s otthoni terveimmel ellentétben a vallásos élethez sem kerültem közelebb.

Szóval lesz mit behozni az előttem álló, idekint töltendő “ráadás”-hónapokban. Záruljon hát a Posztdok Napló januárban indított, leghosszabb, III. fejezete, s induljon hólnaptól a IV., az extra.

Köszönet mindenkinek, aki onnan vagy innen szorított Posztdok Pasztinak!

Egy hete, szombat reggel Ashkelonban ültem a rokonok meseszép kertjében. Néztem a virágokat, a lapos majomkenyérfát, a hatalmasra nőtt fenyőt… Minden olyan gyönyörű volt, a Szombat varázsát csak  egy-két, az úton elsuhanó autó törte meg. A béke szigete, gondoltam magamban, megfeledkezve egy pillanatra a Közel-Kelet valós helyzetéről… A kaktusz virágait látva gyakran elhalványulnak a szúrós tüskék.

Tegnap reggel újra felizzottak a kedélyek Dél-Izraelben: behatolás Gázából, katona halál, egy-két rakéta, válaszcsapás… Délutánra aztán újabb csend, napsütés, tengerpart… Nem tudom lehet-e, s szeretnék-e így élni. Annyi minden jöhet amúgy is, baleset, betegség, természeti csapás, s akkor még azon is aggódni, mikor lőnek, robbantanak nálunk a szomszédok…

Tragikusan szomorú. A kilátástalan helyzetben erősen fakuló kék-fehér álomképeket kompenzálandó, este megnéztem a Youtube-on a Napfény ízét, emlékeztetve önmagamat, a világ más, általam szeretett pontjain sem (volt?) mindig jobb és könnyebb az élet.

Az ember gyakran kerül döntéshelyzetekbe – amit én még így 31 évesen is – elég nehezen viselek. Amikor a múlt hétvégén Savuot ünnepén, kedves ismerőseimmel Kfar Tavorba utaztunk, a Tábor-hegy tövében úgy éreztem, jól döntöttem, hogy engedve a felkérésnek, maradtam. Nem mindennap járhat bibliai tájakon az ember… Tegnap reggel, tervezett budapesti munkába állásom napján, olvasva és látva a újabb véres híreket, egy nanonyit alábbhagyott a lelkesedés.

A Szentföldön sincsenek csodák,… egyszer lent, egyszer fent… hírekben, kutatásban, magánéletben, pont úgy, mint a világ más szegleteiben.