Szerző: editor

Lassan két és fél hete, hogy felszállt velem a Wizzair gép a Ben Gurion Repülőtérről… Továbbra is tartom magam, az általam támasztott íratlan szabályhoz, hogy Európában nem blogolok. Most mégis úgy érzem itt az ideje egy kis helyzetjelentésnek. Több mint egy hete egyházilag is beléptem a nős emberek táborába kedvenc szarvasi táboromban. Az ünnepi alkalomra készült egy speciális blogbejegyzés, ezt osztom meg az Olvasókkal. A tervek szerint még egy kis időt töltök idehaza, s aztán az Örökkévaló segítségével jön majd még néhány hét szentföldi kaland.

posztdok napló 285. – a 6:45-ös járaton…

Népliget, buszpályaudvar 6 óra 45 perc. Lassan kigördül a gyulai buszjárat a 14-es kocsi állásról. Nincs visszaút elindultunk. Szarvasra igyekszünk egy esküvő előtti utolsó egyeztetésre. Sokszor megtettük már ezt az utat, képzésekre, nyári turnusokra utazva együtt és külön-külön. Most mégis minden más. Kecskemétig még csak csak elérünk, de a 44-esen emlékképek törnek rám. 10 éves korom óta talán nem is volt olyan élethelyzetem, amely közvetlenül vagy közvetve ne kötődött volna a Lauder táborhoz. Beérünk Szarvasra, megbeszélés a virágossal, majd séta az Erzsébet-ligeten át. A kapunál régi ismerősként köszönt a biztonsági őr. Leülünk egy kicsit a recepción. Ahogy írni szoktam, csak nézünk ki a fejünkből. Némán követjük, ahogy téli álmából ébredezik a tábori gépezet… Hirtelen fura érzés fog el, jó helyen járunk?

Délután az étteremben Danira várva aztán történik valami,… Valaki átkiált az imateremből: „Régi táborozók, tudjátok, hol a villanykapcsoló?” Talán még el sem hangzik a kérdés, s egyszerre vágjuk rá Barbival: a sarokban… Ekkor megnyugszom, tényleg itthon vagyunk…

Pár napja anyu odahaza talált egy Buci Maci újságot 1991 júliusából. Ez az a lap, amelyet szüleim kezembe nyomtak 22 évvel ezelőtt, amikor a Nyugati pályaudvarnál felpakoltak az alföldre induló autóbuszra.

Most amikor itt állunk, közös életünk kezdetén, vissza kell tekintenünk a mögöttünk hagyott útra, azokra a családtagokra, rokonokra, barátokra, ismerősökre és kollégákra, akik sorsunkat egyengették. Köszönet illeti a szüleinket, a nagyszülőket. Akik közül sajnos ma már senki sem ünnepelhet velünk. Pár hónapja, amikor az örömhírt megosztottuk az azóta már eltávozott nagymamámmal. Néhány perc múlva csak annyit mondott… Szarvason, hát az nagyon messze van. De a gondozóm majd betesz az autóba és levisz oda. Nem adatott meg, hogy 102 évesen itt legyen velünk. Biztos vagyok azonban benne, hogy odafentről együtt figyel most bennünket a többi nagyival és nagyapóval, Sanyi és Gábor nagybácsimmal, Böske nénivel, Laci bácsi, Marival és Jánossal, Sári nénivel…

Köszönet testvéreinknek, Tominak és Lacinak… a nagynéniknek és nagybácsinak, Jutkának és Madeleine-nek és Janinak; „pótnagyszüleinknek” Ági néninek és Smuel bácsinak;  izraeli „pótszüleimnek” Ornának és Yossinak

Hálás szívvel gondolunk egykori tanárainkra, gödöllői és komáromi osztálytársakra; a Bálint házi kollégákra, a Kémiai Kutatóközponti és a Bar Ilan Egyetemi munkatársainkra, a szarvasi nagy család minden tagjára;  komáromi és budapesti barátainkra, hittestvéreinkre,…

Szarvas az álmok tábora. 2001-ben, másodéves egyetemistaként azt álmodtam, milyen jó lenne a táborozással párhuzamosan elvégezni a negyedéves kötelező nyári gyakorlatomat. Két évvel később mindez valóra vált. Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy egykori témavezetőmet és kedves feleségét a Halászati és Öntözési Kutatóintézetből ma szintén itt üdvözölhetjük…

2013 elején újra álmodtam, amikor januárban egy jeruzsálemi esküvőn először osztottam meg titkos gondolataimat Fricivel és Sashával, a táborvezetéssel, kicsit furán néztek rám… „Egy hüpe a mifkád-téren”… Láss csodát, amikor aktuálissá vált a dolog, mármint az esküvő… rengetegen dolgoztak azért, hogy ma itt lehessünk, s együtt ünnepelhessünk. Kedves Sasha, Frici, Gábor, Jutka a Joint budapesti vezetői, kollégái, Tomi rabbi, Misi, Anikó, Dani, Peti és a teljes helyi stáb, őszinte szívvel köszönjük mindazt a munkát, amit a mai napért tettetek. Hasonlóan hálásak vagyunk minden segítségért Valinak, Lashnak, Pepének, Ubulnak, Sanyinak, Gerinek, Daninak, Dávidnak s mindazoknak, akik hozzájárultak a mai haszenénk szervezéséhez… Ja és azoknak is akiket most véletlenül kifelejtettem…

Kedves Barbi! 2001 nyarától dolgozunk együtt, amikor tavaly nyáron elindultunk a Dózsa György útról a táborba nem is gondoltuk, mi vár ránk majd egy év múlva. Nyugodtan osztottuk a csoportot, terveztük a foglalkozásokat. S most itt állunk az ebédlőben, a teremben, ahol meg-annyiszor vigyáztunk a negeveseinkre, ahol énekeltünk, táncoltunk, rendreutasítottunk zsemlével dobálózó gyerekeket vagy éppen szalvétából formáltunk kipát a feledékeny táborozóknak… Mi mást is mondhatnék?  Csak úgy tovább, ahogy az elmúlt 13 évben… 1..2..3..4 Negev!

Amikor tegnap délelőtt felbukkant a világ hálón ZIZILEND búcsúzó blogbejegyzése, ismételten rá kellett döbbennem az idő múlására. Egy évre jött, s mindez elrepült… Ami engem illet, holnap második szentföldi jubileumomat ünneplem. Az elmúlt két esztendő értékeléséhez segítségül hívom a tavaly júniusban írt 158. posztot:

“2011. június 4-én este nehezen jött álom  a szememre. Kérdések, gondolatok, félelmek cikáztak az agyamban. Kevesebb mint 12 óra és nekivágok a nagy útnak. A döntéstől számítva három hét telt csak el, talán fel sem fogtam még, mire is mondtam igent. Milyen lesz egész nap angolul dolgozni? Sikerül majd megszokni a közel-keleti klímát? Lesz-e honvágyam? Mi lesz az itthon maradó szeretteimmel? Hiányozni fogok a barátaimnak?… – forgolódtam nyugtalan.”

Aztán eljött a másnap, s mint azt a 2. bejegyzésben összefoglaltam:

“Anya, apa, Tomi kikísértek a reptérre. Az ELAL-nál egész gyorsan átjutottam az elbeszélgetésen,… utána könnyes búcsú (jó érzés, ha az embert szeretet veszi körül, én is ilyen családot szeretnék majd!)… egy alapos motozás, s máris a Skycourt-ban találtam magam…”

Már nem is emlékeztem rá, de első posztdoktori utamon ZIZILENDdel futottam össze Ferihegyen: “…beszállításakor akadtam össze Évával, akivel 2008-ban együtt kísértük Izraelbe az Élet menete csoportját. Kicsi a világ! Ő egy hétre jött nyaralni.” Hát nem megérte blogolni? Minden apró részlet fennmaradt az utókornak.

Mérleget kéne vonnom, az elmúlt 365 napról, de ezt most mégsem teszem meg. Pár hónap – ha minden az eredeti tervek szerint alakul -, s itt a Posztdok Napló epilógusa, amelyben számot vetek majd a közel két és fél évről.

Egy éve feltettem a kérdést: “Hogy megtaláltam-e azt, amiért Izraelbe jöttem?” Az akkori válaszoktól jobbat most sem tudnék írni.

“…van-e, amivel elégedetlen vagyok? Sajnos nem tanultam meg héberül, nem találtam meg a NAGY Ő-t, s otthoni terveimmel ellentétben a vallásos élethez sem kerültem közelebb.” – vetettem fel tavaly.

Hát KisPaszti, most valljál színt! Sajnos héberül még mindig nem beszélek, talán többet értek a nyelvből, mint korábban. Azt sem állítanám, hogy közelebb kerültem a vallásos élethez. Mielőtt valaki azt mondaná, nem tettem semmit. Jelzem, meglett a NAGY Ő!!! Igaz egy évtizede ott volt mellettem, de szükség volt az izraeli két évre, hogy ráébredjünk erre.

Jöjjön hát június 5., a nagy kaland kezdetének évfordulója… komáromiként fél szemmel azért a Duna vízállásán tartom majd a szemem ezekben az árvizes időkben.

Köszönet mindenkinek, aki a blogon keresztül nyomon követi  sorsomat!

Nem tudom, házas emberként nehezebb-e blogot írni, mint vőlegényként… Egyes olvasóktól kapott visszajelzések alapján ideje újra billentyűzetet ragadni. Valahol ott hagytam abba a történetmesélést, hogy a polgári esküvőnk után két nappal megérkeztünk a Szentföldre. Két hét együtt, napsütés (na jó kis esővel), madárcsicsergés, a ramat gani macskák tavaszi éneklése… Azaz csak majdnem, mert ideje volt újra felvenni a munkát az egyetemen. Szóval az előttünk álló tizennégy nap olyan majdnem nászút volt, hétköznaponként este hattól reggel nyolcig mindenképpen 🙂

Persze teljesen nem tudtam kizárni az életünkből a Posztdok Naplót. Így született meg a givatayimi könyvtáros bejegyzés és a tengerparti video. Mindemellett jutott idő és alkalom felfedezni Bnei Brak rejtett kincseit, összesen vagy négyszer jártuk végig a Rabbi Akiva utcát. Voltunk Jeruzsálemben, három órát. Sőt végre teljesült a nagy álmom, s közvetlenül a szomszéd utcából buszozhattunk fel, a már régen kinézett 427-essel. A reggel 6:40-es járaton mi voltunk az egyedüli utasok egészen a szent városig.

Machane Yehuda piac, reggeli kávé (na jó csak ő, én maradtam a sütinél) a Ben Yehudánál, egy rövid megbeszélés, s már úton is voltunk Ashkelon felé. Orna és Yossi vendégszeretete ezúttal is határtalan volt. Este Aharonnal mentem a zsinagógába, majd Miriam pénteki vacsorájánál gyűlt össze a család. Köztük a nagymama, Manci néni, akivel mindig hosszasan elbeszélgetünk a háború előtti időkről. Másnap egy kedves dunaszerdahelyi származású nénit látogattunk meg Nir Israel moshavban, amelyet anno a Magyarországról érkező alapítók csak Nyírizraelnek neveztek.

Jutott még nekünk pár nap munkás-mézes hetes Ramat Gan, kiruccanások Tel-Avivba. Együtt töltött órák, a polgári házas élet első örömei…

Aztán eljött a vasárnap, s rövid időre elváltak az útjaink. Miközben a Ben Gurion Repülőtéren arra vártam, hogy a feleségem átverekedje magát a biztonsági ellenőrzésen, azon töprengtem: Mennyire hihetetlen mindaz, ami most velünk történik…

Az elkövetkezendő napokban még inkább belevetettem magam a munkába, a végéhez közeledbe igyekszem anyait-apait beleadni az itteni kutatási projektek lezárásába. A mikroszkóp mellett ülve van ideje gondolkodni az embernek, bevallom, néha elkalandoztak a gondolataim…, ja és az ebédes dobozkámat is hiába kerestem a hátizsákomban. Fantasztikus élmény volt, hogy a feleségem által összekészített elemózsiát falatozhattam délben. Utoljára talán anya készített nekem tízórait még a gimiben.

Hát így állunk, leszaladt a hét, vége a szombatnak… Másfél hete, amikor a hazai sajtót bejárták a szalagcímek, hogy a szírek Tel-Avivra irányították a rakétáikat levelet kaptam az anyósomtól. Kérdezte, akkor most mi a valós helyzet idekint? El is kezdtem írni neki a válaszlevelet: …majd meglátjuk, most itt a nyári kánikula, minden tele van turistákkal, zajlik a hétköznapi élet… Végül nem küldtem el neki a mailtt, mi van akkor, ha pont a gomb lenyomásának pillanatában történik valami északon?Héten országos polgárvédelmi gyakorlat volt. Az első sziréna az egyetemen ért, a második idehaza. A novemberi élmények után, már igazából nem éreztem semmit, bevonultam a biztonsági szobába,… Ez is az izraeli hétköznapok része.

Jó hetet kedves Olvasóim! Ötödikén lesz két éve, hogy meghoztam életem egyik legbátrabb döntését, s neki vágtam Izraelnek, no de minderről majd egy másik bejegyzésben…

Odakint tombol a közel-keleti kánikula, az egyetemi gépem fölé görnyedek a légkondival hűtött szobában egy tudományos publikációba mélyedve. Sehogy sem jön az ihlet, elkezdem az e-mailjeimet böngészni. Megakad a szemem egy otthoni körlevelén, melynek Gyászjelentés a tárgya. Elkezdem olvasni a csatolmányt: …búcsúzunk kollégánktól… Látom a nevet, de nem tudok hozzá arcot kötni. Perceken belül a kutatóközpont telefonkönyvét bújom. Megvan a név, az V. épület… Valami azt súgja, ismertem az illetőt. Talán az egyik raktáros vagy szerelő??? A munkám elszólítana a géptől, de írnom kell valakinek Pestre. Jön is a válasz, igen, a “CSÓÓÓK-os” (mindig CSÓÓÓK felkiáltással köszönt a hölgyeknek) villanyszerelő bácsi távozott.

Emblematikus figurája volt a Kémiai Kutatóközpontnak. Igazi békebeli szaki, olyan, aki ha kellett tág keretek között értelmezte az érintésvédelem szabályait. Hosszú éveken át csak hátra telefonált az ember, s jött a kis bevásárlókocsijával, cserélte a kiégett neoncsöveket, javította az elromlott konnektorokat. Mindig megosztott egy-egy életbölcsességet a doktoranduszokkal.

Amikor a kutató megír egy értekezést, általában szentel egy oldalt a köszönet nyilvánításoknak. Persze a szerelőknek nem jut hely ezen az oldalon, az olyan természetes, hogy van áram, víz… Kicsit most szégyenlem magam, hogy még a nevét sem tudtam. Igaz, Ő volt a mi villanyszerelő bácsink.

Kedves Gábor, nyugodjon békében! Mint ahogyan a pesti kollégám írta:“…már az égi villanykörtéket cserélgeti!”