A tegnapi nap egészen szokványosan indult: hosszú sabeszi alvás, a héten elmaradt dolgok “intézése”, néhány e-mail, telefon… Késő délután befutott egy váratlan üzenet. Két ifjonc korcsoportvezető arra gondolt, felkérnek, hogy a szarvasi tábor madrich-képzésén a hagyományos Havdala előtti történetet, gondolatokat elmondjam.
foto: Sasha
Nem tudom, ért-e már ekkora megtisztelés valaha az életben. Hosszú éveken át próbáltam valami velőset, magasztosat, s jövőbe mutatót megosztani az ifivezetők újabb és újabb generációival, de ez a folyamat tavaly, Izraelbe jövetelem miatt megszakadt. Persze korábban néha azért felmerült bennem az önkritika, nem unalmasak, sablonosak-e ezek a kis szösszenetek a részemről.
Szóval úgy négy óra tájékán kivirult az arcom, rávettem magam az egész nap halogatott borotválkozásra, elkezdtem megfelelő hátteret fabrikálni egy hatalmas izraeli zászló és egy Szarvas-logós táska felhasználásával. Készítettem egy előre felvett beszédet is, a biztonság kedvéért, ha az Internet vagy a Skype gyengélkedne.
a történetnek ez az írás is része volt…
Negyed nyolc körül aztán megcsörrent a világhálós telefon, s ott állt közel hatvan “kolléga”, akik egy teljes falra kivetítve követhették a mondandómat. Hát én majdnem sírtam, hogy ha élőben nem is, legalább így virtuálisan részese lehettem a csapatnak. A “szónoklat” után, online hallgathattam a Havdala áldásait a közös éneklést.
Mi mást mondhatok, Szarvas az Szarvas… Juci és Lele köszi! Ja és mindez nem jött volna létre Barbi és Dávid technikai segítsége nélkül, todá!
U.i.: Akiknek kicsit rövidre sikerült ez a ma esti poszt, ajánlom a Hitközségi Híradó legfrissebb, 201. számát.
Ülök a szobámban, hallgatom a melegítő ventilátorának zúgását, az ölemben a laptop, nincs kedvem tv-t nézni, s lassan a hírfüggőségem is alábbhagy… Átfutom a Skype-listát, de nem kattintok rá senkire… Magamba mélyedek, s visszamenekülök a tíz napja hanyagolt Posztdok Naplómhoz… Lassan kezdek el gépelni, bizonytalan vagyok minden szóban. Behunyom a szemem, s titkon arról ábrándozom, amikor majd kinyitom, ott ülök a párom mellett a szarvasi madrich-képzésen… Sajna nem, még mindig csak a ventilátor zúg a ramat gani fészkemben… Merengek tovább, visszagondolok bátyám egyhetes látogatására, amely egy kis időre elröpített a boldog gyerekkorunkba, amikor még közös szobán osztoztunk Komáromban…
Kedd este szatyrokkal felpakolva igyekeztem haza a szuperből, még egy kis gyors rendrakás, terítés a vacsorához, s már lestem is az Interneten a Ciprust éppen elhagyó Wizzair gépet. Nemsokára leszállt az Airbus 320-as, s alig egy röpke órácska választott el attól, hogy viszontlássam testvéremet. Kezdetét vette az újabb közös szentföldi kalandunk. Az ő mostani kirándulása volt az első eset, hogy végig dolgoztam az egyetemen, miközben valaki látogatóba érkezett hozzám. Mindez kicsit azt a látszatot keltette, mintha huzamosabb ideje idekint élnék, s nem csak 2011 júniusától…
A felsőoktatási intézményben eltöltött órák után persze igyekeztünk kihasználni a rendelkezésre álló időt, szerda este egy tel-avivi “fehér foltot” jártunk körbe. A Neve Tsedek negyed apró házai, a régi vasútállomás a maga kis boltjaival és két elárvult vagonjával valahogy eddig még kimaradt. Nem is értem, annyiszor olvastam róla, láttam felvételeket az országról szóló könyvekben, kiadványokban… Csütörtökön a hét letelte után felugrottunk a 400-sal Jeruzsálembe. A belváros szívében lévő “bázisunkról” indultunk neki az Óvárosnak, az első utunk a Siratófalhoz vezetett. Így illik ezt, ha errefelé jár a kelet-európai vándor. Miután felocsúdtam a sokkból – amely akkor ért, amikor “szorító” helyzetben a Kotelnél lévő illemhely felé sietve kerítés és markológép fogadott (Egy biztos óvárosi ponttal kevesebb… nyugi van helyette ideiglenes a zsidó negyed felé eső bejárat közelében….) -, elidőztünk kicsit a hatalmas kövek “árnyékában”. Lassan éjfél volt, mire hazakeveredtünk a meglepően csendes, s turistamentes történelmi falak közül.
Másnap a helyi legnagyobb piacra, a Machane Yehudára mentünk. Igazi illatos-szagos-színes-fűszeres forgataga ez a közel-keleti országnak. Este kedves komáromi származású ismerőseinknél köszöntöttük a szombatot. Az ünnep a találkozásoké volt. Összefutottunk ZIZILENDdel, akinek élőszóban elmondott történeteiből megannyi további remek blogbejegyzés születhetne kedvenc internetes naplómban. Az esti órákban újra “komáromiakkal” sodort össze a sors, majd egy “kibuclakó” korántsem hétköznapi életével ismerkedtünk egy Yafo utcai kávézóban. A nap megkoronázásaként szembejött egy szarvasi arc a Ben Yehudán, remélem, nem csak a kezében szorongatott vodkás üveg csalt mosolyt az arcára 🙂
Reggel korán Tel-Aviv felé vettük az irányt. Várt rám két nap okosodás a Tel-Avivi Egyetemen rendezett energetikai konferencián. Családi programként vasárnap este Ramat Gan egyik fő bevásárlóutcáját, a Bialikot céloztuk meg, másnap új, csallóközi gyökerű ismerősöket kerestünk fel Netanyan, de erről majd egy külön bejegyzésben.
Észre sem vettem, s elrepült az egy hét… Kikísértem Tomit a reptérre, hazafelé a taxis nagyon megörült Budapest hallatán. Kiderült, szovjet katonaként Kecskeméten szolgált. El is kezdte sorolni a nálunk tanult magyar szavakat: “pálinka, köszönöm, Csongrád, bas… meg….”
Többen érdeklődtek, mi lett az OTP-és történet vége. A mai posta hozta a hivatalos választ. Azt azért megjegyezném, elektronikusan is elküldhették volna, nem csak hagyományos levélben a pesti címemre. S zárásként mi mást kívánhatok az érintett OTP-és kollégáknak – “Bejelentése nyomán munkatársaink nem kellő körültekintéssel végezték el a vizsgálatot, így mindkét esetben téves információt nyújtottak Önnek, melyértszíves elnézését kérjük.” – éljenek át egyszer ők is hasonló helyzetet valahol távol az otthontól, várjanak napokat a saját pénzükre, kiszolgáltatva és bizonytalanságba taszítva! Remélem az ő bankjuknál akad majd valaki, aki segíteni tud és akar is.
“Vigyázzanak magukra Izraelben!” – ismételte meg az angol után magyarul is a Wizzair ma délutáni Budapest – Tel-Aviv járatának vezető stewardja a leszállást követően. “Mi van, valamiről lemaradtam?!” – kaptam fel a fejem erre a szokatlan mondatra…
Ismét túl vagyok egy hétvégi hazaruccanáson. Korábban a Posztdok Napló fejezetei mindig a Ben Gurion Repülőtéren zárultak, s a Liszt Ferencen nyíltak újra. Most, hogy viszonylag gyakran hagyom el pár napra a Szentföldet, nem lenne értelme továbbkövetni a blog hagyományait. Munkahelyi asztalszomszédom meg is jegyezte csütörtöki kirajzásom előtt, hogy nekik izraelieknek fel sem tűnik, amikor egy újabb hétvége közeledik, ellenben nekem ez teljesen más lehet, pláne, egyre többet hazaugrálva az utóbbi időben.
Mögöttem van most is, 48 csodálatos óra, határátlépéstől határátlépésig. Lehet-e forintosítani vagy sékelesíteni egy-egy repülőjegy árát, barátnői ölelés, komáromi nagymamalátogatás, családi vacsora tükrében? Holnap emlékezünk meg a MALÉV leállásának első évfordulójáról, s bár teljes az együttérzésem a munkájukat elvesztőkkel, a céget évtizedeken át szolgálókkal, azért le kell írni, hogy ez a szomorú helyzet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a rózsaszín-lila fapados társaság közelebb hozza az ideiglenes itthont az otthonnal.
“Ha az elmúlt évtizedekben Izraelbe indult vagy onnan érkezett egy-egy ismerős, a Mikor?-t követő második kérdés minden bizonnyal az volt: MALÉV-vel vagy ELAL-lal? Az utazó fél szemmel mindig a két légitársaság elektronikus hírleveleit leste, van-e véletlenül egyiknél, másiknál valamilyen Ben Gurionra szóló akció.” – posztdok napló 117. – kérdés a múltból: MALÉV-vel vagy ELAL-lal? 2012. február 4.
Így másodszorra már teljesen megszokottnak tűnt a Wizzair-es utazás, kicsit olyan érzésem volt, mint amikor Pestről vonatozom haza egy-egy hétvégére Komáromba…
Az izraeli határon ismét tanácstalanul álltak az egyszerre meglévő diák és munkavállalói vízumom láttán, no e utóbbi kalandos megszerzéséről, egyszer biztos írok majd egy posztot.
Miközben a taxi Ramat Gan felé száguldott vagy inkább repült velem (Ja, lehet ezért mondták a repülőn, hogy vigyázzunk magunkra?), a nyolc órás hírekben élőben közvetítették amint Peres megbízta Netanyahut az új kormány megalapításával. Továbbra is téma, lesz-e szíriai vagy iráni válasz a múlt heti izraeli légicsapásokra…
Amikor múlt héten Cfátra menet, szokatlanul sok, északra tartó katonai járművet és tank-szállítót láttam a buszból, “szakértő” kollégám – s ugye Izraelben kicsit mindenki a téma specialistája -, megjegyezte, ez errefelé normális. Hát nem tudom, jártam én már arra, s mégsem ütköztem harckocsikkal igyekvő kamionokba lépten-nyomon…
Szombat este azzal volt tele az izraeli sajtó, hogy Vaskupola légvédelmi ütegeket telepítettek Haifára és több északi településre, mindezt persze csak rutinszerűen.
Miután hat óra Internet megvonást követően kiszabadultam az AFM-laborból, az a hír várt a világhálón, hogy tegnap este az izraeli légierő lebombázott egy rakétákat szállító konvojt a libanoni-szír határon.
Fél kilences jelentések szerint szerdán lecsapott a kék-fehér légierő egy Damaszkusz közeli katonai kutatóközpontra. Két halottról és öt sérültről ad hírt az Ynet. A célpontot többször próbálták militáns csoportok a hatalmukba keríteni korábban – szól a beszámoló.
KISPASZTI WEB 