Szerző: editor

Ha valamit magammal viszek majd Izraelből, a posztdoktori kutatás végén, azok az apró emberi pillanatok lesznek, amelyek különlegessé, maradandóvá tették az idekint átélt hétköznapokat. Délután szögre akasztottuk a fehér laborköpenyt, s szinte az egész csoport elindult Lod városába. Kollégánkhoz, Pinihez tartottunk, aki a múlt héten veszítette el – hosszas betegeskedés után – édesapját. A zsidó hagyományoknak megfelelően süvét ülnek a temetést követő napokban.

“A Süve időszaka a temetést követően veszi kezdetét és hét napon át tart. A célja ennek az időszaknak az, hogy a gyászoló el tudjon szakadni egy időre a mindennapoktól, s tudjon az elhunyt emlékére koncentrálni. Ebben az időszakban látogatja meg a gyászolókat a bővebb család, a barátok és a közösség többi tagja, hogy próbálják vigasztalni őket. (forrás: itt)”

Mint arról, egyszer már írtam a blogban, Pini pár hónappal utánam csatlakozott a kutatócsoporthoz. Az 50-es éveinek a derekán járó vegyész nem sokkal korábban alijázott Grúziából. Bár az utóbbi hónapokban szinte alig akadt nap, hogy ne a kórházból érkezzen reggel vagy oda tartson munka után, a lelkesedése, az öröm, hogy végre egy országban lakhat a kis unokáival és családja nagy részével, mindig kiül az arcára. Lelkesen beszél ereci életükről. Történetei nem csak a kelet-európai posztdokot varázsolják el, hanem a bennszülötteket is. Én neveztem el szabának, azaz nagypapának, hiszen délutánonként mindig kitárja finomságoktól roskadozó szekrényét, s nincs az a diák, aki ne kapna valamit a felhalmozott készletből.

Szóval úton voltunk a gyászoló családhoz. Az 1-es utat elhagyva egyre kietlenebb környékre értünk, Lod régi részén próbáltunk kiigazodna a GPS által mondottak kusza tekervényéből. Kis sikátorok, behajtani tilos táblákkal, néhol földutak, aztán hirtelen a nagy semmi… Nem is gondoltam volna, hogy léteznek Izraelben ennyire lepukkant helyek, olyan környékek, amik még a tel-avivi buszpályaudvar korántsem gyalogosbarát miliőjét is felülmúlják. Megmondom őszintén, kis félelem lett rajtam úrrá, arra gondoltam, mi lehet itt sötétedés után… A hét-nyolc emeletes lakóház valaha szebb napokat láthatott… Egyáltalán nem úgy nézett ki a hely, mint azt az ember elképzeli új otthonaként, mint ahova kivándorol egy országból, ahol leélte élete nagy részét. S távol állt mindattól, amit magunk előtt látunk az olvasmányok alapján a Közel-Kelet e szegletéről…

Miközben együttérzésünket fejeztük ki a családnak, végig ott motoszkált bennem a gondolat: milyen nagyot is nőtt Pini most a szememben, hogy e hétköznapi sivárság ellenére, mindig ott a mosoly az arcán, s szüntelen lelkesedéssel beszél régi-új hazájáról!

Izraeli kint tartózkodásom óta elhanyagoltam az ország északi felét. Leszámítva a Tuval kibucban tavaly februárban kapott szarvasi “kiképzést” és egy rövid vizitet Kfar Tavorban, sosem vettem Libanon felé az irányt.

Szerda reggel három autóbusszal kerekedett fel az egyetem nanotechnológiai intézete, hogy az éves konferenciát a pár hónapja megnyílt cfáti orvosi kampuszon vendégesedve rendezze meg. A járművön élénk vita alakult ki az előző nap során zajlott parlamenti választásokról. Egyrészt nem nagyon értettem a körülöttem zajló, néha hangos szóváltássá fajuló beszélgetést, másrészt azok mellett akik minimum három évüket adták a haza szolgálatáért, nem nagyon éreztem ildomosnak bárminemű politikai állásfoglalás kinyilatkoztatását a részemről.

Két napon keresztül hallhattunk előadásokat mindarról, ami a kilenc emeletes épületünk laborjaiban történik a fizika, a kémia, a biológia és az élettudományok területén. A helyszín megválasztása okos húzás volt, a teltház mindvégig garantált volt a teremben.

Ha már cfáton jártam, az ebédszünetben elugrottam a Magyarajkú Zsidóság Emlékmúzeumába, “ellenőrizni”, megvan-e még a 2006-ban a komáromi zsinagóga tetejéről hozott cserép. A helyi magyar múzeum számomra az egyik legkülönlegesebb hely idekint Erecben. Megannyi történetet, sorsot rejtenek a kis tárlat vitrinjei.

Az estét a várostól 40 km-re található Kfar Giladi kibucban töltöttük, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a hófedte Hermon csúcsra és a szomszédos Libanonra.

Végre egy nanonyi szakmai sikerről is beszámolhatok, a poszter, amelyet a csoportunk doktorandusza készített, társszerzőségem mellett, második díjat kapott.

Hazafelé jövet lenyűgözött minket a Kineret csodaszép panorámája, lefelé száguldva a Galil zöldellő dombjainak irányába.

U.i.: Megjelent a komáromi Hitközségi Híradó 200. jubileumi száma, jó olvasást.

“Sosem szerettem cipőboltba járni. Valahogy ódzkodom a lábbelik próbálgatásától. Nem tudom eldönteni, most akkor tényleg elég nagy, kényelmes, nem nyomja-e az orra a lábfejem…A szalagavatói palotás tánchoz sikerült egy négy számmal nagyobb csizmát beszerezni anno, pedig felpróbálva egész megfelelőnek tűnt. Ha egy cipővel nem boldogulok, hogyan tudnék gyűrűt venni valaki másnak, annak, akit nagyon szeretek. Mekkorát, milyet,…” – ezek a gondolatok cikáznak a fejemben, miközben elmellőzöm csütörtök reggel a Negba utcai ékszerboltot az egyetemre menet.

“Ez lett volna az utolsó lehetőség, az utazás előtt,… na jó, majd a legközelebbi találkozáskor.” –  próbálom nyugtatni magam, s visszaszerezni a ramat gani porban fetrengő férfiúi önbecsülésem.

A munkanap gyorsan lepereg, éppen egy megbeszélésre hívnak, amikor indulnék  kis bőröndömmel a Ben Gurion Repülőtérre. “Slicha, majd hétfőn!” – mosolygok a főnökömre, aki az útitáskámat látva megértően bólogat. Az Interneten rendelt taxim helyett elhappol ugyanannak a cégnek egy másik sofőrje. “Fiúk, ezt bokszoljátok le egymás között.” – vélekedem a példátlan esetről miközben a négyes útról az egyesre kanyarodunk.

Valamikor október végén olvastam az ELAL ellenállhatatlan prágai akciójáról. A repülőjegy vásárlás, tehát jóval a Felhőoszlop hadművelet miatt felborult év végi látogatásom és a Wizzaires hétvégi kiruccanás előtt megtörtént. Mint arra – meglepő módon – csak az online check-innél lettem figyelmes, ezt a célállomást az izraeli légitársaság SUNDOR márkanév alatt repüli.

“A SUNDOR-t 1977-ben hozták létre, mint az ELAL charter társaságát, 1981-től használja az angol nap és a francia arany szavakból összerakott elnevezést”

Ha a népszerű WIZZ-es bejegyzéseim szellemiségét szeretném követni, annyit írhatok az utazásról, hogy a társaság által nyújtott szolgáltatásokra leginkább az “ELAL light” kifejezés illene. A biztonsági ellenőrzés azonos az anyacégivel, az ABC oldalon az ülések távolsága lekörözi még a legfapadosabb fapadosok által nyújtott “busz-feelinget” is (a másik oldalon sokkal nagyobb hely jut a lábunknak). Elsőnek szálltam be a gépbe, így alkalmam volt végignézni a döbbenetet az utasok arcán, amint megpillantották a zsúfolt kabinbelsőt. Nincs ingyen fülhallgató sem, vagy használhatjuk az otthonról hozottat vagy 10 sékeles plusz kiadással indulhatunk neki a közel négy órás útnak. Kapunk egy kis szendvicset egy pohár üdítővel, de a budapesti járatokon megszokott német müzli szeletről már le kell mondanunk. Hát igen, ára van annak, ha Tel-Avivból kb. ugyanannyiért repülhetünk a cseh célállomásra, mint például Budapestről.

Van-e annál nagyobb öröm, ha egy idegen város repterén a kedvese várja az embert. Újra együtt, három közös nap a rohanó világban.

Izrael viszonylag szűk ország. Bár az egyiptomi és a Jordán határ elvileg átjárható, a lakosok többsége, ritkán keresi fel a szomszédokat. Ha utazni vágyik valaki Jeruzsálemből vagy Tel-Avivból, a Ben Gurionon keresztül vezet az útja. Az egyik kedvelt célpont pont Prága, így néhány a gépről megismert arc folyamatosan feltűnik a belváros utcáit róva.

Egy hosszú hétvégébe sok minden belefér, a hófedte Óváros megtekintése, a gyerekkoromban utoljára meglátogatott vár bebarangolása, a látványos állatkert, a játék és a technikai múzeum végignézése, hogy a turistacsalogató szexuális segédeszközök tárlatáról már ne is beszéljek. Írhatnék még a knédliről és a káposztáról, az utánozhatatlan ízű Vineáról és Deli csokiról, a mindent behálózó rövid villamosokról, de ugorjunk egy kicsit…

Visszatérve a bevezető mondatokban említett dilemmára, miután az izraeli repülőtéren sem szereztem be valamilyen karika alakú fémből készült, esetleg kővel díszített tárgyat, itt kínálkozott az alkalom, hogy talán majd helyben. Szóval eltelt a péntek, szombaton ugye az ünnep miatt mégsem vehetünk ilyesmit, maradt hát a vasárnap. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy virtuálisan, a Skypeon keresztül, legalább már tízszer megkértem a nagy Ő kezét. “Persze, igen!” – jött a válasz, de mégis más egy kicsit nyomatékosabbá tenni mindezt valami kis csillogó dologgal.

A technikai múzeumban felmerült bennem, milyen romantikus lenne, esetleg a kiállított gőzmozdonyról leszerelni valami hasonlatos apróságot. Miután ekkor már túl voltunk a negyedik játéküzlet meglátogatásán, ahol matchboxokat kerestem a PASZTILAND repülőteremre, nem mertem felvetni az ötletet.

Alig volt pár órácskánk a Csehországban töltött időből, amikor a Vencel tér sarkán hatalmába kerített egy ékszerüzlet. “Most, vagy kitudja mikor lesz legközelebb alkalom…” – morfondíroztam, miközben tettünk még egy tiszteletkört a nevezetes közterületen. “Hát akkor menjünk be…” – emeltem fel kicsit a hangsúlyt a kirakat előtt téblábolva… Jelentem, azért ez sokkal jobb, mint a cipőboltban. Az eredményről meg tanúskodjon az alábbi kép:

Reggel óta újra idekint Izraelben vagyok. Az ország holnap választ, s dönt a jövőjéről. Én már tegnap leadtam a voksom, ott a prágai Vencel téren az ékszerüzletben.

Szerda este, mielőtt kilépek az egyetemről, eltervezem a másnapot. Reggel kilenckor az elektron mikroszkóphoz viszek négy mintát, utána dolgozunk  egy cikken és egy január végi konferenciára szánt poszteren. Van még pár bevonat, amelynek a vezetőképességét kell meghatároznom, s az új témám területén is előre kéne haladni…

Este kilenc körül megcsörren a telefon, kedves ashkeloni ismerősöm és gyakori vendéglátóm, Orna az. Rossz hírt közöl, elment Yossi mamája. Bár az utóbbi hetekben egyre aggasztóbb fejlemények jöttek az állapotáról, mégis mellbe vág a tragikus információ. Nem sokat töprengek, tudom, másnap ott a helyem a temetésen. Vannak az életben olyan helyzetek, amikor a tudomány várhat, amikor ki kell lépni a laborból, mert odakint néha sokkal fontosabb dolgok történnek.

Az elmúlt másfél évben, viszonylag gyakran találkoztam Erzsi nénivel. Yossi minden, náluk töltött Shabbat előestéjén elugrott a mamájához a gyertyagyújtásra, szombat délután pedig mi is csatlakoztunk Ornával. Türelmesen vártunk a sabesz liftre, majd húsz, huszonöt perces vizitjeink során megvitattuk a világ történéseit. Kicsit a miskolci nagymamámat idézte – földije is volt -, a palócos “A” betűje mindenképpen. Ott szólt nála a Duna tv, hasonlóan a többi izraeli, Magyarországról származó kortársához. Mindig megörült annak, ha az Új Kelet hasábjain  tőlem olvasott egy-egy írást. Pár napja, még kórházi ágyán is érdeklődött hogylétem felől…

Az egyik alkalommal, amikor hallott a barátnőmről, kérte, mutassak egy képet róla. Az elektronikus kütyük idejében, nem volt nálam nyomtatott felvétel. Megígértem, majd legközelebb… A következő alkalommal elfelejtettem elvinni a képet… s most már nincs legközelebb 😦

Csütörtök reggel nekivágok hát életem első izraeli temetésének. Amikor a 63-as a Jabotinsky útról kifordul az Azrieli Ceter felé, még nem is gondolom, hogy az ebben a kereszteződésben végrehajtott alvilági leszámolás képei néhány óra múlva bejárják a világsajtót…

Ha az ember túl sokáig van egy adott országban, előbb-utóbb az esküvőket és örömünnepeket megtöri egy-egy fájdalmas búcsú is – gondolkodom mindezen, miközben helyet keresek a délre tartó vonaton.

Tizenkettőkor vettszünk búcsút Shafir moshav temetőjében Erzsi nénitől. Annak idején nagymamám testvérének voltak a szomszédjai, most már egymás mellett nyugszik mindkét házaspár a helyi sírkertben. Odahaza a Menház Schnitzer Ármin Mikromúzeumában hányszor, de hányszor elmondtam tárlatvezetés közben – a nyolc szál gyalulatlan deszkából készülő koporsóról értekezve -, hogy Izraelben koporsó nélkül temetnek. Talán fel sem fogtam igazából miről is szónokolok, csak most itt a domboldali temetőben értem meg a dolgot igazán.

“Shafir – A falut Magyarországról és Csehszlovákiából származó magyar nyelvű olék (bevándorlók), holokauszt túlélők alapították 1949-ben a HAPOEL HAMIZRACHI, vallásos cionista munkáspárt keretében és a B’NE AKIVA vallásos ifjúsági szervezet közreműködésével. Így történt, hogy 2700 év után ismét zsidó lakossága van Shafir településnek.” forrás itt

Jó pár rokont, családi barátot ismerek a gyászoló gyülekezetből…, fájó szívvel búcsúzunk Erzsi nénitől. Emlékét magamban és a Posztdok napló hasábjain őrzöm, családjának sok erőt ezekben a nehéz napokban. Nyugodjon békében, legyen Neki könnyű a föld!

Az egyetemre menet, a Jabotinsky sarkán már csak néhány rendőr autót és öt-hat tv-és közvetítőkocsit látok, nyoma sincs a két órával korábbi robbantásnak. Odabent tényleg megvárt a nanotechnológia.

A keddi, jeruzsálemi esküvőn a 007-es ruhatári számot kaptam, társaságunkból többen James Bondnak kiáltottak ki. Még a kabátokat elvevő lány is jót derült azon, hogy az előttem sorakozó hat hölgy után pont nekem jutott a mágikus szám.

23 óra után nem sokkal távoztam az ünnepségnek otthont adó szállodából. Taxival indultam ZIZILEND keresésére, akinél az éjszakát töltöttem. ZIZILEND régi kedves ismerősöm, egyszer még egy Élet menetés csoportot is kísértünk idekint együtt.

Ott ültem a gépkocsiban, s hiába volt a kezemben a Google-ról kinyomtatott térkép, a sofőr rádión próbált segítséget kérni. Hosszú percekig vitatkozott a többi kollégával, akik azt állították, hogy ugyan jó pár rabbiról elnevezett közterület létezik az adott negyedben, de amelyiket keresi, olyan  nincs errefelé. Az irány jó volt, ezt még így sötétben is sikerült megállapítanom, a korábbi fővárosi látogatásaim során tapasztaltak alapján. Újabb rádiózás, aztán még egyszer… majd végre valaki visszaszólt, s útbaigazította a “kormányost”. Láttam rajta, néhány kilométer után ismét elbizonytalanodott. Az orra alá toltam újból a térképet. Együtt próbáltuk megfejteni a rejtélyt. Érdekes, Tel-Avivban még nem láttam GPS nélküli taxit, úgy látszik Jeruzsálemben más a módi.

Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor Szarvason az esti bátorságpróba előtt a kezünkbe nyomják az Erzsébet-liget térképét. Összekötöttem hát a madrichi és a 007-es ügynöki képességeimet, s a megadott célpont felé irányítottam az autónkat. Minden keresztutcánál lassítottunk, s mivel a taxis enyhén rövidlátó volt, rám hárult a feladat, hogy a túloldali utcaneveket leolvassam, összevessem a nyomtatott térképpel.

Egy körforgalom után meglengettem a fehér-fekete kockás zászlót, s búcsút vettem szállítómtól. ZIZILEND elém sietett a lépcsőházban. Igen-igen, abban a bizonyos lépcsőházban, amelyben átvészelte a novemberi légiriadót:

“…rohanok fel a másodikra, azt mondták a középső emelet lépcsőfordulójába kell menni, ha nincs óvóhely, közben kicsapja az ajtaját egy néni, ő is fut velem, megérkezünk a lépcsőfordulóba, de ott ablak van, lefutunk a földszinti fordulóba és leülünk a lábtörlőkre.”

Miközben felfelé haladtunk, óhatatlanul bevillant a fenti kép, s láttam magam előtt a lépcsőházban a nénivel együtt üldögélő ZIZILENDet.

Bár lassan már szerda lett, elkezdtünk beszélgetni. Ha emlékeim nem csalnak, még sosem trécseltünk ennyit. Valószínűleg mindketten úgy éreztük, valakivel meg kell osztanunk az ereci ziziségeket, valaki olyannal, aki szintén átéli ezeket nap mint nap.

ZIZILEND mentegetőzött, elég hideg van náluk. “Viccelsz!” – jegyztem meg mosolyogva – “Szerintem ez az izraeli lakások átlag téli hőmérséklete.” Nem lehetett panaszom a szállásra, az ágyam mellett volt egy vadiúj hősugárzó. Mint blogger társamnál olvasom, ezt pont az érkezésem előtt helyezték üzembe:

“… és felszereljük a vadiúj fűtőberendezést, amit Kispaszti látogatása alkalmából szerzeményeztem”.

Reggel korán távoztam, volt még egy kis ismerős-látogatás a szomszéd utcában, havas eső, s már robogtam is a 400-as buszon Ramat Gan felé. A 007-es ügynök befejezte jeruzsálemi küldését, s abban a bizonyos, sokat emlegetett kanyarban, ahol fel/eltűnnek a város házai, megfogadta előbb-utóbb újra visszatér.