Kategória: Vegyészkedés…

Újra megnyitok egy üres Word dokumentumot.  Lassan, méltóságteljesen gépelem be a nevét a megfelelő helyre: hh2013január… Jubileumi számhoz érkeztünk, ez lesz a 200. Hitközségi Híradó. Összegyűjtögetem az állandó rovatok cikkeit, a helyére kerül a recept, a Stetl rovat, az útinaplóm soron következő részlete. Ezzel párhuzamosan elindul a képek kiválogatása, majd megy az anyag, Tomihoz, a főszerkesztő társhoz. Dolgozunk rajta még pár hetet, s továbbküldjük Ricsinek, a tördelőnknek, akinek áldásos munkája révén elnyeri majd a megszokott, nyomdaképes formáját a lap.

Rutinszerűek ezek a mozzanatok, bár annak idején 1996. június 16-án, a Mártírnap előtt, az aranyember utcai temető bejáratánál egyikünk se gondolta volna, hogy még 17 év múlva is megjelenik, az akkor három oldalas (2 magyar, 1 szlovák), első számát köszöntő közösségi kiadvány.

Lassan felnőtt a lap, meghízott terjedelmében, időről, időre szebb ruhát öltött. Az otthoni nyomtatást és fénymásolást felváltotta a profi nyomdai megjelenés. Az újsággal együtt cseperedtünk mi is a bátyámmal. Gimnazistából főiskolások, egyetemisták lettünk, majd dolgozó emberek. Jöhetett az érettségi, a zh-k és vizsgák végeláthatatlan sora, államvizsga,… egy dologban mindig biztosak voltunk, legkésőbb a hónap végén, esetleg a következő első hetében meg kell jelennie a Hitközségi Híradónak.

Amikor a második vagy a harmadik szám tördelésénél lapunk mentoránál, Feri bácsinál ültünk, s ő hosszú távú terveket vázolt elénk, csak legyintettem: „Ugyan, hogy érnénk mi meg a 10., a 25., az 50. esetleg a 100. számot?”

Igaza lett, kézbe vehettük, a századikat, s most nekivágunk a kétszázadiknak. Egy havilap esetében ez nem kis idő. Nyolc éve raktuk össze az első háromjegyű sorszámmal ellátott HH-t. S abba még belegondolni se merek, hogy a 300. szám, ha így haladunk 2021-ben jelenik majd meg.

Ideje hát megállni egy kicsit, visszatekinteni, megvonni a mérleget, erőt meríteni, s aztán folytatni, amíg csak a lehetőségek engedik.

Hogy mi maradt meg leginkább ebből az elmúlt 199 hónapból? Az Olvasók, a Szerzőtársak arcai… egy-egy mosoly, kedves szó, kézszorítás… A kezdetekben személyesen vittük házhoz Komáromban a lapot. Beültünk apa mellé az autóba, s nekivágtunk a minden hónapban azonos útvonalnak. Kézbe vagy a postaládába adtuk, tettük az újságot. Hosszú időbe telne, összegyűjteni mindazok nevét, akik akár egy-egy cikkel vagy rövid olvasói levéllel olyanná tették a Hitközségi Híradót, amilyennek szeretjük. Nélkülük, az önkéntes munkájuk nélkül nem ünnepelhetnénk ma itt.

Jó ideje a posta kézbesíti már a havi rendszerességgel megjelenő tizenkét oldalas kiadványt. Eljut a városon kívül a környező településekre, könyvtárakba, s a Komáromtól távolabb szakadt hittestvéreinkhez, szimpatizánsainkhoz. Több mint 400 nyomtatott és közel 250 elektronikus postacím lett mára az 1996-ban 30 példányban fénymásolt újságból.

Új Olvasók jöttek, s sajnos jó páran távoztak is a lelkes csapatból. Ők ma már odafentről tekintenek le egy-egy újabb lapszámra, de a véleményüket, észrevételeiket már nem halljuk. Nincs nehezebb dolog egy közösségi lap kiadói számára, mint  neveket törölni a címlistából, gyászkeretes írásokban búcsúzni a stabilitást jelentő biztos pontoktól.

200 hónap… ha 100-150 év múlva valaki elkezdi majd kutatni a helyi zsidóság történetét, elég lesz fellapoznia a 90-es évek derekától a napjainkig megjelent hasábokat, s hű, részletes krónikáját kapja a 221 éves közösségünk utóbbi tizenhét évének.

Köszönet illeti szüleinket, a nagyszülőket, rokonokat akik mindig támogattak minket, s akik elviselték, ha egy-egy lapszám tartalma miatt kicsit „összecsaptunk” szerkesztőtársammal. Hálásak vagyunk az újság minden támogatójának, korábbi és jelenlegi munkatársának: a fordítóknak, az olvasó- és tördelőszerkesztőknek,  a hitközség titkárainak, hazai és külföldi „tudósítóinknak”…

Sosem terveztünk hosszú évekre előre, de azt megígérhetjük, ameddig erőnkből, időnkből telik, folytatjuk a munkát. Már csak pár hét, s jön a 200. szám.

a Hitközségi Híradó – Spravodajca weboldala elérhető itt

Lelkesen vetik rá magukat kollégáim a Pestről hozott angyalkás papírba csomagolt zselés szaloncukorra, pedig határozottan felhívom a figyelmüket, hogy nem kóser. Legtöbbük nem is tudja, mi az a szaloncukor. Arról meg pláne nincs fogalma, mit is jelentett egy-egy doboz Magyarországon vásárolt zselés csemege – a kommunizmus alatt – a Csehszlovákiában felcseperedő gyerekek számára.

Hát ezt is megértük, így 31 éves fejjel. A Föld egy olyan pontján tartózkodom, a hazai asztali naptár szerint pirosbetűs napokon, ahol – a keresztény zarándokhelyeket leszámítva – nem ünneplik a karácsonyt. Nincsenek fenyős  rajz- és családi filmek a tévében, nincs Csendes éj és Kiskarácsony-nagykarácsony. Nem integetnek vissza színes üveggömbök, fényfüzérek a boltok kirakataiból, nem áll le a tömegközlekedés a délutáni órákban, mint Budapesten. Egy-két helyet leszámítva nem látni fenyőfa árúst, nem úszik az estére szánt ponty a fürdőkádakban. Nem találkozni az utolsó ajándékokért feldúlva szaladgáló emberekkel, nincs zsúfoltság a plázákban, a szuperben. Mindez errefelé már lement pár hete a nyolcnapos chanuka alatt.

Szóval itt ülök a gép előtt – ezen, az Izrael lakóinak többsége számára teljesen átlagos koraestén -, néhány emlékkel az óvodai, iskolai, gimis, tanszéki és munkahelyi közös karácsonyokról. Mégha az ember vallása miatt nem is ünnepelte ezt az ünnepet, csak hozzászokott, s megérintette a körülötte élő többségi társadalom szokásvilága. A beijgli íze, a töltött káposzta, a díszkivilágításba öltöztetett, betlehemes utcák varázsa.

Áldott, békés ünnepeket a Posztdok Napló minden, el nem karácsonytalanodott Olvasójának!

Péntek van, mire ágyba kerülök. Pár óra alvás után már a fogorvos székében ébredezem. Jut még egy kis rokonlátogatás, ügyintézés a Pesten töltött órákra. A Keleti pályaudvar 9-es vágányánál egy az egyetemista éveimet idéző hamburgert majszolva azon merengek, talán több dologgal foglalkoztam ma, mintha egy egész hétre jöttem volna.

A Talent motorvonatból kiállított győri gyors hazarepít Komáromba. Gyors vizit a nagymamánál, családi vacsora egy szívemnek kedves vendéggel, halászlé, kacsasült, gesztenyés bejgli, Coccolino maci, új repülő elhelyezése a gyűjteményben, s lassan véget is ér ez a zsúfolt nap. Szombat reggel vissza Budapestre, s dél körül indulás a reptérre.

Az odahaza kinyomtatandó beszálló kártyán ott virít, hogy a 15:25-kor felszálló repülőgép Tel Aviv 1-es termináljára érkezik. Mint azt már az idefelé érkezéskor megállapítottam, a légitársaság boarding pass-jainak nem szabad feltétlenül hinni. Az igazsághoz hozzátartozik, múlt héten két e-mailben is figyelmeztettek az alábbira:

“Tisztelt utasunk!

Felhívjuk figyelmét, hogy a Wizz Air járatok a tel-avivi repülőtér 1-es termináljáról indulnak, és annak 3-as termináljára érkeznek.

Az utasfelvételi pultok a járatok menetrend szerinti indulása előtt 3 órával nyitnak és pontosan 60 perccel az indulás előtt zárnak. Azt javasoljuk, hogy minél előbb érjen ki a repülőtérre, és jelentkezzen utasfelvételre, valamint biztonsági ellenőrzésre.

Ha nem jelenik meg időben a beszállókapunál, a feladott poggyászát lerakodják, és a gép Ön nélkül száll fel.

Köszönjük szíves megértését és együttműködését.

Wizz Air Ügyfélszolgálat”

De ne siessünk ennyire előre, messze még a 3-as terminálra érkezés. A csomag feladó pultok pontban 13:25-kor nyitnak, két órával az indulás előtt. Az utasok elsőként a BUDPORT munkatársaival találkoznak, ők ellenőrzik az otthoni bejelentkezést, a kézi poggyászok méretét. A kicsi ingyen vihető fel, a nagyobbért fizetni kell. Ha ezt elmulasztotta valaki, rögtön előkerül a számlatömb, s pergethetik a nem körültekintően bookolók a kemény eurókat. A feladandó csomag leadására, a biztonsági ellenőrzésre, a Skycourton való átjutásra, a schengeni kilépésre, arra hogy az ember elugorjon WC-re, mindösszesen 60 perc áll rendelkezésre. A beszállítás egy órával az indulás előtt kezdődik, 14:25-kor. Nos, ezen a szombat délutánon három pultnál lehet  leadni az eindhoveni és a tel-avivi gép poggyászait – ebből egyet az elsőbbségi beszállást is megvásároló utazóknak tartanak fenn -, így nem csoda, hogy közel 30 percbe telik megszabadulni a bőröndtől. Marad tehát másik 30 perc odaérni a kapuhoz az indulási csarnokból.

A beszállítás itt is nehézkesen indul. 20 percet fagyoskodunk a nyitott ajtóval várakozó autóbuszban. A hangulatot kicsit oldja a számos szarvasi ismerős, akik mit ad isten, nem az eindhoveni járatra foglaltak jegyet.

A nap legmeghatóbb pillanata az, amikor az MGH-ás buszsofőr telefonja Malév csengőhanggal szólal meg. Egymásra is nézünk egyik madrich kollégámmal.

A picit morci személyzet, a már jól ismert gép vár ránk az épülettől távolabb. Szomorú látványt nyújt az üres előtér a Liszt Ferenc Repülőtéren, valahogy nagyon hiányoznak innen azok a kék orrú madarak.

Három óra alatt érjük el Tel-Avivot, ahol a hármas terminálon vegyülhetünk bele a shabbat kimenetele után a világ különböző pontjairól érkezők hadába. Szerencsére az indulásnál eljátszott “ismerjük meg az 1-es terminált is” játékot ezúttal már kihagyják.

48 óra – utazással együtt -, közel hat óra a repülőtereken, hat és fél a levegőben, majd Pest és Komárom, ennyi fér a hétvégébe. Köszi WIZZAIR!

Mielőtt belevágok az elmúlt 48 óra történéseinek részletes taglalásába, előre kell bocsátanom, hogy a mostani bejegyzés bizonyára sosem született volna meg, ha februárban nem megy csődbe a Malév, és a repülési jogait nem osztják szét a piac más szereplői között. Szóval az Európai Unió és Izrael Nyitott égbolt szerződésének életbelépéséig nem indulhatott volna menetrend szerinti fapados járat a két ország között.

A WIZZAIR megváltoztatta mindazt, amit eddig a szentföldi utazás alatt érthettünk. Újra van alternatívája a biztonsági ellenőrzés miatt sajátos atmoszférával bíró ELAL-nak. A Malév tovaszállt, de az izraeli légitársaság is sokat változott, főleg mióta a magyarhoz képest bőséges ebédet vagy reggelit felváltotta az egyre csak zsugorodó melegszendvics korszaka. Egyszóval az új légitársaság, a rózsaszín-lila fapados elsöpörte azt a pátoszt, amelyet az Erechez ezer szállal kötődő hittestvér érzett, amikor felült egy-egy tel-avivi járatra. Helyette itt van most egy – ha szerencsénk van a foglalásnál – jóval olcsóbb, a “távolsági buszozás” élményét nyújtó új szolgáltató.

48 óra Európában

Amikor csütörtök délután három óra felé ránézek a Ben Gurion Repülőtér weboldalára, hiába keresem a WIZZAIR szerint 20:30-kor induló budapesti repülőt. A menetrend alapján 20:45-kor indul egy gép a magyar fővárosba. Még egyszer  rápillantok a már kinyomtatott Boarding Pass-ra, azon valóban 20:30 áll. Ne keressük az oldalon a Wizz logóját sem, a pár hét alatt ezt még nem sikerült feltölteni a rendszerbe.

Fapados szivatás

Négy óra körül hagyom el a Bar Ilan Egyetemet, a taxissal megvitatjuk útközben, hogy akkor most az Örökkévaló teremtette a Földet, esetleg az evolúció során alakult ki a mai élet… Lehet öregszem, egyre többször beszélgetek sofőrökkel, útitársakkal, ez eddig nem nagyon volt rám jellemző. Talán Izrael hatása?

A cél az egyes terminál a Ben Gurionon. Eredetileg nem terveztem, hogy két héttel legutóbbi látogatásom után ismét hazatérek majd – igaz most csak alig két napra -, de az élet így hozta.

Amikor megállunk az épület előtt, hirtelen emlékek törnek elő. 1994 nyarán repültem utoljára ebből az épületből. Az ide út volt életem első repülése. Az akkor – hármas terminál nem lévén -, nagy forgalmat bonyolító közlekedési csomópont, 13 éves fejjel hatalmasnak tűnt. Behunyom a szemem, s látom magam előtt anyát, apát s a testvérem, ahogy két csodálatos hét után hazafelé igyekszünk a kilencvenes évek derekán. Nincs idő sokat merengeni, belépve az épületbe, minden olyan “emberi” léptékű, mintha összement volna az idők során. A fapados és az eilati járatokat kiszolgáló egység áteresztő képessége erősen limitált, ezért valóban érdemes legalább három órával indulás előtt kiérkezni a légikikötőbe. Kis várakozás után beállok a biztonsági ellenőrzéshez kígyózó sorba. A már megszokott kérdések után az egyetlen csomagröntgen felé irányítanak, ahonnan persze a “túrjunk bele” asztalok irányába terelnek. Végül csak egy kérdést kapok, s fel sem nyitják az erre az alkalomra vásárolt mini bőröndömet.

Lassan gyülekeznek a repülni vágyók a perceken belül nyitó chek-in pultnál. Igen-igen, amikor pár hónapja meghirdették a közel-keleti járat indítását, én is elkaptam a budapesti zsidóságon végigsöprő “vegyünk ócsó WIZZAIR jegyet” lázat. Egyre több magyar szót hallani az indulási csarnokban. Izraelben annyira még nem elterjedtek a fapados légitársaságok, így sokakat meglepetésként ér, hogy az egy kézipoggyász az valóban egy darabot jelent. Kicsit összeszorul a szívem, amikor az előttem álló, Erdélybe igyekvő metapeletet  (idősgondozó) 80 euróval próbálják megsarcolni, mivel a retikülje mellett van nála még egy kis hátizsák és egy laptop táska is.

A Tel-Avivból induló járatra is érdemes odahaza becheckolni, s kinyomtatni a beszálló kártyát. Nem tudom, most mi a helyzet, amikor én vettem a jegyet, akkor még ingyenes reptéri chek-int kínált fel a rendszer, amiből arra következtettem, hogy odakint kell majd a járatra jelentkezni. (persze azért ott volt nálam a netről kinyomtatott boarding pass).

A csomag leadása után, irány az emeleti útlevél ellenőrzés. A mozgólépcsőn újra a 94-es emlékek kísértenek. A számos ablakból csak kettő működik. Ezt követően jön biztonsági átvilágítás, egyetlen készüléknél sorakozik mindenki, s nagy tumultus esetére sincs még egynél több az átvizsgálási pontokból.

Ezután jön a legnagyobb “meglepetés”. Kiderül, hogy fizikailag nem is az egyes terminálról megy a gép, hanem a hármasról. Egy, fél óránként (igen nem elgépelés, 30 percenként!!!) közlekedő shuttle visz át a másik épületbe. Bosszantó lehet a biztonsági ellenőrzésre várva azt látni, hogy pont az ember orra előtt megy el az előző busz. Szerencsémre, alig pár percet időzök csak a “kietlen” pusztaságban, s már jön is a zöld alacsony-padlós. Micsoda  élmény, csillan fel a szemem, ELAL gépek, földi kiszolgáló autók között cikázunk vagy 5-6 percig (lásd a mellékelt videón). A Ben Gurion Repülőtér eddig ismeretlen arca tárul elém, s kell-e ettől nagyobb élmény egy repülőgép-modell gyűjtőnek 🙂

A busz egyenesen a tranzitba viszi az utasokat, így amennyiben jut idő rá, lehet még shoppingolni a rotunda megszokott üzleteiben. 20:00-kor (a Wizz által megadott időben) kezdődik a végeláthatatlannak tűnő, nyögvenyelősen menő beszállítás. Nincs számozott ülés, mégis mintha soha nem akarna elfogyni az utazó előtt kígyózó sor.

Kenyérhéj

Az Airbus 320-as leharcoltnak tűnik belülről. Első ránézésre egy régi Ikarusz Volánbusz feeling fogadja az embert. A sortávolságok sem nagyobbak mint a távolsági buszjáraton. Repültem már Pestről Londonba a társasággal, így igazából nem kellene, hogy meglepetésként érjen a sűrű ülésrend, de így Tel-Avivban ez még kicsit szokatlan. Mindezt ellensúlyozzák a kedves, szinte túl mosolygós utaskísérők, akik valóban mindenben segítik a gépre szállókat. A négy vagy öt  “tündér” visszaútra beosztott munkatársai már kevésbé tűntek lelkesnek….

Amint elfoglalom a helyem a 15. sorban, magam elé pillantva egy negyed kenyérhéjat veszek észre. Hát igen, alig egy órát vesztegel a gép a kikötőben, nincs idő egy alaposabb takarításra. Meg is örökítem a repülőn számomra nem mindennapi látványt. Kicsit gyomorforgató, de azt aki a Flirtek megjelenése előtt is személyvonatozott a MÁV-val Budapest és Komárom között, nem tudja kiakasztani a látvány. Mire feltöltődik a sor másik két üres ülőhelye, már a többiek el is takarják előlem a nemvárt pékipari termék maradványt.

Szállunk…

Nagyjából időben startolunk. Bloggerként, hogy teljes körűen tájékoztassam az Olvasókat, letesztelem a 4 euróért kínált szendvicset. Kóser és nem kóser között választhat az utas. Miután megtudom, hogy a kóserre Antwerpenben ütötték rá a pecsétet,  s eljátszva a gondolattal, hogy elég hosszú útja lehetett a zsemlének a Tel-Aviv – Budapest járatig, inkább a hazai nem kósert választom. Két szikkadt háromszög kenyér között egy kis mustáros szósz és sajt leledzik. Napjainkban amikor a boltok roskadoznak a finomabbnál finomabb szendvicsektől, szerintem gáz és pofátlanság ilyen minőségben a kedves utas elé tolni a megfizetendő harapnivalót. Beszerzek még egy kis WIZZAIR modellt, jól mutat majd az ELAL gép mellett odahaza az asztalomon.

Pesthez közeledve a pilóta közli, hogy a látótávolság nem éri el a landoláshoz szükségeset a ferihegyi repülőtéren. Pár percet körözünk. Eljátszom a gondolattal, hogy egy esetleges pozsonyi, bécsi vagy debreceni leszállás erősen keresztbe húzná a másfél napra tervezett programom. Végül ellentétben az előttünk Budapestre érkező gépekkel, sikeresen landolunk, harminc perc késéssel Liszt Ferihegyen. Repülni, azt tudnak a WIZZAIRnél, summázom az átélteket.

“Zsúfoltság…”

Fapados lévén nem állunk az épülethez, buszokkal visznek a terminálig. Azaz, csak vinnének, ha az egyik utastársnak nem tartana 15 percig, amíg észbe kap, hogy a két gyerkőccel, illene már leszállni a gépről. A buszban zsúfolódó 40-50 ember egyre morcosabb a nyitott ajtókon beáramló mínusz öt fokos hidegben. Beérve következik a sorban állás, két rendőr pecsételgeti az útleveleket. Úgy érezheti a messziről jött látogató, mintha egy hatalmas reptérre  érkezett volna, pedig rajtunk kívül nem is vár másik gép utazóközönsége a schengeni beléptetésre. Ha ez a várakozás nem lenne elég, akkor lehet még ácsorogni a WIZZAIR földi kiszolgálását végző, új logó alatt működő Malév Ground Handling jóvoltából. Állunk és várjuk a csomagunkat, az ürességtől kongó csarnokban… Lehet gyalog hozzák, egyesével a géptől… – merengek el az okokon. Így volt ez két hete is az ELAL gép esetén. Ha ennyire nem akaródzik kiszolgálni az utasokat, akkor inkább  szántsuk be a Vecsés határában lévő területet, azt mindenki repüljön Bécsből vagy Prágából,.. – dől el bennem a borjú a huszadik percben.

Lassan éjfél mire kint vagyok. A barátnőm vár rám, már csak a viszontlátás öröméért is érdemes volt hazaugrani…

Összegzés

Amíg a WIZZAIR (jó időben és megfelelő időpontra bookolva) egy-egy átlagos ELAL jegy harmadáért vagy feléért szállítja el az utast Tel-Avivból Pestre, addig sokan váltanak majd rá jegyet. Igaz nem vetítenek rajta filmet, nem lehet zenét hallgatni, nincs benne az árban az étel, szűkebb hely jut lábnak, külön kell fizetni a nagyobb kézipoggyászért és a feladott bőröndért,  de három és fél órát azért el lehet viselni ilyen körülmények között is, pláne, ha a légitársaságnak ki nem fizetett összeget valami másra költhetjük el úti célunkon. Maradnak a szép emlékek a régmúlt időkből, s bele kell nyugodni új, picit fapados, korszakot nyitott a WIZZ a két ország között.

A visszaútról majd legközelebb…

posztdok napló 244. – a nagy WIZZAIR teszt (2. rész: Budapest -Tel-Aviv)

 

Zakatol a vonat  Ashkelonból Tel-Aviv felé múlt hét szombat este. Hirtelen rádöbbenek, se chanukiám, se gyertyáim nincsenek odahaza, annak ellenére, hogy ma este beköszöntött az ünnep. A kilenc ágú gyertyatartómat Európába “menekítettem” a legutóbbi, váratlan utazásomkor. Abban bízom, hogy az Azrieli Centerben, a HaShalom pályaudvar mellett kapok majd egy készletet. Tévedtem, minden volt, csak chanukia nem, az ünnep első napján. Hát akkor idén 7 napon át tartom csak az ünnepet – összegzem a tanulságot a 63-as busz fedélzetén. Időközben befutnak az otthoni gyertyás képek, pislákol a láng a barátnőm Jeruzsálemben közösen vásárolt gyertyatartójában, a tesómnál, s odahaza Komáromban is.

Vasárnap az egyetemi ebédszünet alatt végre beszerzem a hiánycikkeket. Van már 44 gyertyám és 14,99 sékelért gyertyatartóm.
Este a Drory könyvtár szülinapjára vagyok hivatalos, gyalogosan sietek hazafelé, hogy még az oda indulás előtt fellobbantsam a lángokat. Varázslatos ezekben a napokban Ramat Gan. Tavalyról, első izraeli chanukámról megmaradt a kép, amint átvágok Bnei Brakon, s mindenfelé az ablakokban fényeket látok a buszból. Hasonló érzés fog el ezúttal saját városomban. Családok ülnek a teraszokra kitett “lámpásoknál”, a kapuk előtt kis sámlira helyezett akváriumokban pislákolnak a mécsesek. A Negba utca boltjait minden este gitárral, dobbal felszerelt vallásos fiatalok látogatják végig, s nyomukban ott világítanak az ünnep fényei a fodrászatok, műkörmösök, fotósok, ruhások kirakataiban. Mintha betlehemező gyerekeket látnánk valahol a vidéki Magyarországon…

A gyertyák ott sorakoznak az új szerzeményben, nincs sok időm, előveszem a gyufás skatulyát. Ne máá… – képedek el a dobozt kinyitva, amit gyufának hittem a szuperben, valójában kis úszó kanócokat tartalmaz. Ez nem lehet igaz, nincs idehaza egyetlen szál sem. Azon tűnődöm, nincs-e valamelyik táskám zsebében egy laborból menekített öngyújtó, de arra sem akadok rá. Az idő egyre múlik, lassan indulnom kéne, de az ünnepi gyertyákat muszáj fellobbantanom. Felforgatok mindent… s a legutolsó dobozban rálelek az unokatesóm tavaly szeptemberi esküvőjéről magammal hozott ünnepi feliratú tűzforrásra.  Már azon törtem a kobakom, kémiai reakcióval vagy az elektromos áramot felhasználva hogyan is gyújtanám fel meg a chanukiát.

A hét másik fontos kelléke a fánk. Akad belőle mindenféle méretű, töltelékű és díszítésű. Az olajban sült finomságot kapjuk a Kémiai Tanszék ünnepi összejövetelén; a csütörtök este az egyik diák új otthonában tartott kutatócsoporti “bulin”.

Ott van a kilenc ágú fényforrás szinte minden útkereszteződésben, az épületek tetején, de pislákolnak a lángok az irodákban, áruházakban, közintézményekben is.

A hétvégén ismét dél felé veszem az irányt. Chanuka utolsó napjait együtt töltöm a családunk itt élő tagjaival. Az ünnepnapok mellett a házigazda kerek születésnapja is emeli az események fényét. Megható, felemelő pillanatokat élek át. A péntek esti szombat-fogadást követően húszan üljük körbe az asztalt.

Másnap reggel, a család férfi tagjaitól kicsit elmaradva, egyedül baktatok a még kihalt ashkeloni utcákon a zsinagóga felé. Azon tűnődöm milyen szerencsés  vagyok, hogy itt a távolban is akad több olyan hely, melyet második otthonomnak tekinthetek. Közös ebéd, gyerek zsivajjal teli délután, Havdala és chanukai gyertyagyújtás.

Ez volt 5773 nyolc fényes napja idekint a Szentföldön, kár lett volna kihagyni.