Kategória: Vegyészkedés…

Szerdán, este hatkor taxiba vágom magam a Bar Ilan Egyetem főkapujánál. Dolgos munkanapot tudva a hátam mögött, Bat Yam felé veszem az irányt.

Még tavasszal futottam össze Pesten az ORT-iskolahálózat néhány, pedagógiai fejlesztésekért felelős munkatársával, akik élénk érdeklődést mutattak a Nanopaprika iránt. Ők most az Európai Unió támogatásával megvalósuló NanoChannels program koordinátorai. A középiskolásokat és a felnőtteket megszólító projekt célja, hogy párbeszéd induljon a nanotechnológiáról a társadalom, a kutatók és a döntéshozók között. A virtuális térből kilépve, iskolai programok keretében vitatják meg e tudományág aktuális kérdéseit a fiatalok. A 20 részes sorozat első két állomása Izraelben volt, s mint meghívott “szakértő” részt vehettem mindkét nyilvános estén.

Lassan araszolunk a kora esti dugóban, kezemben egy nyomtatott térkép, amelyet azért néha kölcsönkér a sofőr. Kis téren szállok ki, körben három iskola. Melyik lehet az enyém… ec pec kimehetsz… Elsőre megtalálom, a biztonsági őr rögtön az előadóteremhez vezet. Őszintén szólva, nincsenek nagy elvárásaim. Mit lehet este hétkor nanotechnológiáról beszélni, no ne vicceljünk – gondolom elhamarkodottan.

Belépve a terembe megdöbbenek, mindenfelé lelkes kis hetedikesek, akik szemében ott lobogott az a bizonyos tudás iránti vágy. Egyetemistákat leköröző komolysággal és elszántsággal készülnek a fél óra múlva kezdődő bemutatóra.

Az előcsarnokot a diákok nanotechnológiával kapcsolatos munkái töltötték meg. Miközben az igazgatónő teát készít a brüsszeli “szakértőkollégának” és nekem, néhány kisdiák lép oda hozzánk. “Are you dr. Paszternák?” – teszi fel a kérdést az egyikük… s lelkesen a kinyomtatott dolgozatát rejtő asztal felé invitál… Ebbe a dr. Paszternákba szó szerint beleremegek… Ki? Nem, én csak az a komáromi, Szarvas-függő Kispaszti vagyok a Pusztaszeri úti kutatóközpontból – nyugtázom (magamban) minden álszerénység nélkül.

Megkapom a kérdéseket, amelyekről majd véleményt kell mondanom a vita során. 25 perc, ki kéne ötleni valami frappánsat, korosztálynak megfelelőt, a kutatási témáimtól elég távol eső területen. Akasztják a hóhért,… s mindezt angolul, úgy, hogy kb. 10 perc múlva azért el kell mondanom a tolmácsolást végző srácnak, kb. mit mondok majd…

Nincs menekvés, kezdődik a program. Táncos, énekes indítás… egy pillanatra, mintha a Körös-parti Kupolában lennék (no ez már tényleg beteges!). Fotóznék egyet-kettőt a blog Olvasóinak, de lemerül a telefonom. Pár beszéd a koordinátoroktól, iskolaigazgatótól. Ezt követően a diákoké a főszerep. Három-három gyerkőc diskurál egymással, a nanotechnológia orvosi alkalmazásait pártolók csapata csap össze az ellenzők táborával. Záporoznak az érvek, ellenérvek. Az ORT-os kutatási központ igazgatója töretlenül fordítja mellettem a hébert angolra. Néhány észrevétel érkezik a nézők soraiból is. Jön az első kérdésem. Felpattanok, a közönség felé fordulok. Telt-ház van, közel 90 iskolás és szülő tölti meg a színháztermet. Erev tov…, kezdem stílszerűen, majd angolra váltok. Magam sem hiszem, hogy itt állok, s beszélek…

A második kérdést, már magabiztosan válaszolom meg… Nem hiába, ragadt rám valami azért a Békében, a Selyében, az ELTE-n és az MTA KK-ban…

Zárásként remek előadás egy fizikustól, mindenről, ami nano. Oklevél osztás a résztvevő diákoknak…

Hogy csinálták? Mivel tudtak ennyire belelkesíteni tanulót, szülőt? Este héttől-kilencig nanotechnológia!?  Ezt a motivációs készséget hasznos lenne elsajátítani!

24 óra múlva ismét sárga lámpás fehér autót próbálok fogni az egyetem előtt, az úti cél ezúttal Ramat Gan. Bár 30 perc van már csak a kezdésig, megelőzöm az ORT csapatát. A helyi pedagógus kávézni invitál, amit ezúttal is teára váltok.  Az anyukája Szlovákiából származott, szinte földimnek érzem. Tegnaphoz képest megnőttek a gyerekek, ők már tizedikesek. Húúú,… itt már nehéz keresztkérdések is jöhetnek, bizonytalanodom el pár nanoszekundumra. Megkapom a kitűzőm, amin az áll,  “KUTATÓ”… A gimiben mindig furán néztem azokra a nénikre, bácsikra, akik előadni, bemutatót tartani jöttek a suliba, aztán a végén belőlem is  iskolajáró lett…

Igazgatói és projekt koordinátori megnyitó. Vagyunk vagy százan, ismét jelentős a szülői tábor. Mentünk mi 15-16 évesen a szüleinkkel iskolai programra?…

Bevezető előadás egy rehovoti kutatótól, majd összecsap a két csapat, ezúttal a nanovilág egy másik altémájában… Hat álláspont, három-három pro és kontra… Majd jönnek a kérdések, ismételten kettő. Ezúttal szerencsére témáimba vágóan. Az igazgató tolmácsolja a gondolataimat, miközben a laptopján az online közvetítés minőségét fürkészi…

Utánam a brüsszeli vendég is válaszadásra emelkedik. Egy újabb sikeres iskolai nanoprogramon vagyunk túl. Kifelé menet az egyik apuka odalép hozzám, megköszöni, hogy eljöttem, szerinte nagyon fontos volt, amit mondtam. Köszi..., pirul el az arcom picit.

Két este, amit eltölthettem volna tv-nézéssel, Internetezéssel,  ezek helyett talán tettem egy picit, egy egészen nanonyit a tudománynépszerűsítés területén…

/a felvételek egy része a NanoChannels projekt Facebook oldaláról származik/

Az ashdodi állomáson vesztegel a hazafelé tartó vonatom. 20:04-kor kellene befutnia Tel-Avivba, hát ebből sem lesz semmi. Állunk már vagy 15 perce, fülemben Koncz Zsuzsától szól a Soha ne kérdezd, merre az út! című szám,… Azon tűnődöm,… ha valamik biztos megmaradnak a szentföldi egy évből, akkor azok a találkozások lesznek. A számtalan megismert életút, történet, amelyekben mind ott van az a közös szál, az Izraelbe vezető vonal.

… Soha ne kérdezd, merre az út!
Az is cél, ahol jársz!
Ezer irányból pont ide jut
minden, ami csak rád vár! …

Péntek este hatan ültük körül az asztalt Ornánál és Yossinál. A házilag készített gefilte fish-t (Orna, todá!) falatozva fényderült arra, hogy a vendégségbe érkezett házaspár közeli rokona két pesti ismerősömnek, akik pár hónapja vándoroltak ki (vagy talán inkább be), s akikkel 1998-ban még együtt táboroztunk, hol máshol, mint Szarvason. Kicsi a világ, nagyon kicsi – nyugtáztam magamban! Itt van velünk Eszter is, aki a nyár végén cserélte le Budapestet Ashkelonra, most nyelvet tanul, s készül az egyetemre. Arról faggatom, mi késztette e nagy útra, milyen a diákélet az ulpánon (nyelviskola)… Megannyi apró mozaikdarab, sors, amelyekből mind tanul, tapasztal, s elraktároz valamit az ember.

Másnap tovább folytatódik a találkozások sora. Negba kibucba (sajátos izraeli településforma) vagyunk hivatalosak, Szarához, a nagymegyeri krónikás Jehosua bácsi testvéréhez. Az út az egyike, a már régen tervezett, de eddig még meg nem valósult kirándulásoknak. A társalgás nyelve az angol, így a kedvemért hazarendelt vegyész unoka és a harmadik generációt képviselő 13 éves dédunoka is érti a múltidézésünket.

A kibuc olyan kollektív település ahol a vagyon egy jelentős része közös. A mozgalom a szocializmus és a cionizmus egyfajta kombinációjaként egy gyakorlatias, munkaalapú cionizmust hozott létre Izraelben olyan időkben, amikor a gazdálkodás független formái nem alakulhattak ki. A szükségből erényt kovácsolva, saját zsidó/szocialista ideológiájuk alapján a kibucok tagjai a közösségi élet olyan letisztult módját honosították meg, mely az ország határain kívül is komoly érdeklődésre tarthatott számot. Az első néhány generáció utópikus közösségei után a maiak alig különböznek a kapitalista vállalkozásoktól és a hagyományos városoktól, melyek mellett a kibucok alternatívát szerettek volna nyújtani. (forrás: Wikipedia)

Felelevenítjük a csallóközi éveket Szara nénivel. Miközben elfogyasztjuk a finom gyümölcssalátát, a lelkemre köti, hogy legközelebb ebédre jöjjünk. Kicsit szakmaizunk is a rehovoti kollégával.

Ezek a fél vagy egy-két órás beszélgetések örök emlékek maradnak, s talán az idő távlatából inkább emlékszem majd rájuk, mint arra,  mi is került ma a lombikba vagy a mikroszkóp tűszondája alá.

A kalauz sípol, a gyorsvonat kigördül a pályaudvarról, haladunk tovább… Soha ne kérdezd, merre az út! Az is cél, ahol jársz!

Az elkövetkezőkben sokkal, de sokkal óvatosabban kell majd fogalmaznom. Rehovot megsértődött a szerdai bejegyzésemen, s alantas bosszút állt. Ashkelon felé száguldó délelőtti vonatom nem is engedte tovább a város pályaudvaráról.

“A Yavnéba, Ashdodba és Ashkelonba tartó utasok busszal folytathatják az útjukat” – közli a hangos utastájékoztatás a szerelvényen. Mérgelődő emberek, kényelmesen elhelyezkedett családok, magányos utazók kezdik összeszedegetni csomagjaikat. Odakint éppen zivatar tombol, egyszerre próbál mindenki lejutni az aluljáróba. Hazafelé tartó katonák gyűrűjében tolongok a szűkre tervezett földalatti járatban. Jó lenne már feljutni az állomáshoz, de a gondosan kiépített beléptető-kiléptető kapurendszer – pláne, hogy a nagy többségnek nem ide szólt a jegye -, megakasztja a tömeget. Az edzettebbek átugranak a forgó vasrudak felett, pár nyugdíjas néni alattuk mászik át, még én inkább az oldalt megnyitott kiskaput részesítem előnyben.

Kezdem érteni a hébert, más nyelven amúgy sem tájékoztatják az utasokat. 10 perc múlva jönnek majd buszok. 10 perc, mosolygok magamban, az még otthon se sikerülne rendkívüli helyzet idején. MÁV-os a hangulat, megfűszerezve egy kis közel-keleti temperamentummal. Veszekedő, kiabáló, vasutat szidó emberek mindenfelé. Kint még mindig szakad, dörög, villámlik. Eltelik 20 perc, 30 perc… közben már a bejárat alatti eresznél szorongunk, futásra készen, hogy felverekedjük magunkat az érkező gumikerekűre. 40 perc után befut két busz. Az állomásfőnök az elsőre tereli az Ashdodba tartókat. A második a miénk, Ashkelonba utazóké… Elvileg! Sprint, tornatanáraim büszkék lehetnének rám, kétméteres katonákkal, csomagot cipelő nénikkel száguldok a jármű felé. Ashkelon, nem nem – magyaráz a sofőr, ő ugyan nem megy Ashkelonba! Jön a vasutas, összevesznek,… Rohanunk vissza a másik buszhoz. Ott még mindig úgy tudják, ez megy Ashdodba… Teljes a káosz! BALAGAN! Mi lett volna, ha mondjuk 5 busz van vagy több? Itt töltjük a Sabatot?…

Végül az ashdodiak lekászálódnak, s futnak a másik busz felé. Alig férünk fel, páran állnak a jármű közepén,… még 30 perc buszút vár ránk…

Hát kellett nekem negatívan írnom Rehovotról!

2003 elején Miskolc Tiszairól a Keleti felé zakatolt velem az Intercity… kezemben toll s papír… Esti programon törtem a fejem a szarvasi tábor tavaszi madrich(ifjúsági vezető)-képzésére. “A híres emberek” volt a téma…

Vegyük az óra számlapját, ültessünk mindenhova egy-egy személyiséget, adjunk a körbejáró csapatoknak mindenkinél olyan feladatot, ahol hozzátehetnek körönként valami újat az előző csoport által készítetthez. Így a 12 állomást végigjárva lesz majd egy versünk, egy dalunk, egy festményünk,…

Ha egyszer valaki könyvet ír majd a Lauder tábor legsikeresebb korcsoportszintű esti programjairól, egy-két sort biztos szentel a TIK-TAKnak… A programnak, amely 11 éves madrichi pályafutásom csúcspontja volt, s bár töretlenül próbálkozom, azóta sem sikerült túlszárnyalni. A TIK-TAK, amelyet a képzés első napján még leszavaztak a “nagy öregek”, aztán másnap délelőtt három korcsoportvezető társammal együtt, az egyik harmincas szoba cigifüsttel telt fürdőszobájában dolgoztunk ki részletekig menően… Este vastapsot kapott a vacsora utáni foglalkozás… Az óraátállítás napjára időzített időmanós 60 perc lehengerlőre sikeredett, hála a unit-head csapatnak. Pár hónap múlva megismételtük a nemzetközi pre-campen, s a legtöbb korcsoportban része volt a TIK-TAK a nyári programnak… – Miért is mesélem el mindezt? A 12 híres ember egyike Chaim Weizmann volt, a vegyész, akinél különböző alapanyagokból kellett új vegyületeket előállítani… Egy-két TIK-TAK-ban szerény személyem alakította a tudóst.

/Chaim Weizmann szerepében 2003 nyarának IV. szarvasi turnusában – forrás: http://www.szarvastabor.hu/

A tudományos munka ma reggel Rehovotba szólított a Weizmann Intézetbe. 12-re voltam hivatalos egy professzorhoz, így arra gondoltam reggel felfedezem azt a várost, amely anno szerepelt lehetséges posztdok célpontok között. 9:45-kor szálltam fel a vonatra a HaShalom állomáson. Tel-Aviv Hagana, Lod és már célba is értem kb. 30 perc alatt. A rendelkezésemre álló másfél óra szabadidőben a pályaudvarról a belváros felé vettem az irányt gyalogosan. Elmellőzve a kutatóközpontot, a túloldalon a jeruzsálemi Héber Egyetem kihelyezett kampuszát, a fő bevásárló utcában találtam magam… Amikor az előítéletes utazó megérkezik egy új településre, mindig ott van az a fránya első benyomás: “Igen, ebben a városban tudnék élni!” vagy “Hmmm, izé, nem, ez nem az én világom!” Sajnos Rehovot ebbe az utóbbi kategóriába tartozott… Amikor az embernek keresnie kell a témát, mit is kapjon lencsevégre, egy még sosem látott, ismeretlen világban, akkor ott valami biztos nincs rendben. 6 kép, ennyi készült a 1,5 órás túra alatt, a hosszú üzletekkel szegélyezett utcán, majd balra letérve a buszpályaudvar felé…Leginkább az a régi traktor a hozzá kapcsolt ekével (remélem nem tévedek) ragadta meg a fantáziámat, amelynek testvérét visszafelé úton a rendőrség előtt szintén sikerült felfedeznem. Mielőtt elveszítem az utolsó rehovoti blog-Olvasót is, megjegyezném, a gyülekező esőfelhők sem kedveztek a megítélés tekintetében a 115 ezres “kisvárosnak”.

A kutatóközpont hatalmas területe persze egészen más, minden csupa zöld, rendezett, város a városban. Beléptetés, mintha Csillebércen menne az ember a KFKI-ba. Sajnos csak a harmadik épületig jutottam a főbejárattól, s a hivatalos teendők elintézése utánra tervezett körbejárást elmosta az eső… A nap katartikus pontja (leszámítva a kémia területén szerzetteket) az volt amikor az úticélom felé baktatva megpillantottam a WELCOME táblát… Hát megérkeztem, mennyiszer elgondoltam már – igen, ott 2003-ban Chaim Weizmannt alakítva a szarvasi Imateremben vagy a Kupolában -, hogy egyszer elmegyek Rehovotba, s megnézem azt a híres Weizmann Intézetet. A “találkozás” ma létrejött!

A munkahelyi kötelezettségeknek eleget téve, szemerkélő esőben szálltam be a Ramat Gan felé menő sherutba (irány taxi), s még a nagy téli vihar előtt hazaértem a Bar Ilánra… No, de ez már egy másik történet!

/…/

“Chaim Weizmann (1874 – 1952), az intézet megalapítója – egyben Izrael Állam első államelnöke (1949. február 17. – 1952. november 9.), aki maga is vegyész volt és több találmány fűződik a nevéhez – előrelátását igazolja az Intézet sikere, aki úgy gondolta, hogy egy ilyen intézet, a kutatások fontosságának kiemelése komoly hasznot – gazdasági hasznot is – hozhat a fiatal államnak.”

(kép és szöveg: Internet)

A hűtött készételek pultjának kifosztása után a fagyasztó felé veszem az irányt a ramat gani szupermarketben. Amolyan pihenős, ügyintézős, takarítás, töprengős hétvégére készülök. Tölcséres pizzát keresek, vagy bármi mást, ami mikrózás után azonnal fogyasztható. A kis dobozos ínyencséget nem lelem, talán már nem is rendelnek belőle, nyugtázom szomorúan. A lenti, nyitott részen megakad a szemem egy újdonságon. Mikrohullámú sütőben 3 perc alatt elkészíthető sült krumpli. Nemá…, gondolom magamban. Talán a gasztronómia világában tőlem sokkal jártasabb Olvasók is egyetértenek velem, ha valami frissen jó csak, az pont a “zsírbasültkrumpli” (ahogy gyerekkoromban otthon mondtuk volna).

Mielőtt kezembe veszem az összecsomagolt három papírdobozt, átfut az agyamon,  Szilvi kolléganőm biztos azt mondaná: “Paszti, te már megint ilyen sz..okat eszel?!” Nem tudok ellenállni, kíváncsi szemekkel fürkészem a héber írást. Kicsit jobban felmérve a terepet találok még két másik hármast is. Az egyik piros kartonban van, a másik lilában. A gyártó logója és a fénykép más a dobozokon. Gyorsan leteszem a bolthálózat sajátmárkás feketéjét, s már böngészem is a piros hátán a kis rajzokat az elkészítés módjáról:

1. nyisd ki a dobozt

2. helyezd a mikróba

3. melegítsd 3 percig

4. edd meg

A feketén csak szöveges utasítás van, biztos ettől olcsóbb, nem kellett külön fizetni a grafikusnak a rajzokért.

A nagy bolti dilemma: piros, lila vagy fekete. Nem is nézem az árakat… Na jó, szerintem ugyanaz van mindháromban, maradjuk a feketénél, az úgyis olyan “elegánsnak” tűnik.

A három doboz igaz története:

1. doboz: Csütörtök este, hazaérkezés után azonnal ki kell próbálnom az új szerzeményt. Kitüntetett gondoskodás jut neki. Óvatos kicsomagolás, másodpercre betartott 3 perc, fényképezés, finom túrókrém, amibe ketchup (hát nem elfelejtettem!) helyett mártogatom. Felkerül a Facebook-ra is,… Nyugtalanít, mennyire kis adag krumplit rejtett a téglatest: vagy gyerekadag, esetleg gyártósori hiba, a legvalószínűbb, hogy aki lusta krumplit pucolni és nincs sütősi lehetősége, az fizessen!!! – morfondírozok. Az íze egészen házias, s nincs agyonsózva sem, mint a gyorséttermek hasábburgonyái.

2. doboz: A Szombat bejövetelét köszöntő ünnepi vacsorám része. Három gombóc gefilte fish társaságában fogyasztom el. A hideg hal és a meleg krumpli jól kiegészítik egymást. 🙂

3. doboz: Utolsónak lenni hálátlan feladat. Szombat kora este, bevágom a mikróba, úgy látszik kevés volt a déli zöldséges spagetti. Ahogy a készülék “csenget egy kicsit…” nekiesek.

Most újra üres a mélyhűtőm. Szerintem nem sokáig, lesz még ebben dobozos háromperces sült krumpli!