Kategória: Vegyészkedés…

Zakatol a vonat Dél-Izrael felé. A földek fehérlenek a gyapottól. Azon tűnődöm, sokáig nem értettem mi a különbség a gyapot és a gyapjú között. Szép számmal akadtak olyan kifejezések, amelyeket viszonylag elég későn sikerült felfognom. Például azt, hogy a férfiak megnősülnek, a nők férjhez mennek, még mindig keverem. Hasonlóan a világpiacról sokáig azt hittem, az egy olyan piac, mint anno nálunk Komáromban a Kossuth téren, csak ide mindenfelől jönnek kofák.

Szóval itt fehérlenek ezek a “gyapjú”-földek, jelezvén a közelgő őszt. Az utóbbi napokban gomba módra elkezdtek kinőni a sátrak az erkélyeken, tömbházak parkolóiban.

“Őseink – az egyiptomi szolgaságból történt szabadulás után, mielõtt az ígéret földjére léptek volna – negyven évig vándoroltak a pusztában, s ez idõ alatt ideiglenes hajlékban, sátrakban laktak. Ennek emlékére tartjuk minden ősszel hét napon át a sátrak, vagyis szukkot ünnepét.  A zsinagógák, s – ahol lehet – otthonaink mellett sátrat építünk: ott eszünk, előtte ott mondjuk a boráldást, a kiddust… Régente ott töltötték, s Izrael országában ma is sokan ott töltik az éjszakát. Ezért a „sátrak” ünnepe a történelmi emlékezésre utal.

Ünnepünket azonban héberül chag haaszifnak, vagyis a betakarítás ünnepének is mondjuk, mivel ekkor adunk hálát az Örökkévalónak a bőséges termésért, amellyel biztosíthatjuk családunk téli szükségletét. Egyúttal az elkövetkező esztendőre is kérjük a Mindenhatótól a természet áldásait, a Szentföldön elengedhetetlenül fontos téli esõt. Az ókori Izraelben, a jeruzsálemi Szentély fennállása idején ilyenkor volt a szimchat bét hasoévá , a vízmerítés örömünnepe. Pontosan nem tudjuk, hogyan is zajlott le ez a szertartás, csak elképzelhetjük a népünnepély jelentőségét. A Talmudban ugyanis azt olvassuk: „Aki nem látta a vízmerítés örömünnepét Jeruzsálemben, nem látott még életében igazi örömet”…

Az ünnep vallási jelentőségét jelzi a szukkot talmudi elnevezése: chag, ünnep, pontosabban ünnepi áldozat. Hajdan, a jeruzsálemi Szentély fennállása idején ugyanis a szukkot napjain áldozatokat mutattak be a világ akkor ismert minden nemzetéért, hét napon át összesen hetven áldozatot. Legvégül, mint jó házigazda, őseink önmagukért is imádkoztak.” (forrás mazsihisz.hu)

Jom Kippur után minden család elkezdte építeni a szukoti hajlékokat. Pálmafaágakkal igyekeztek az emberek a buszokon, színes, csillogó díszek lepték el a boltok, alkalmi árúsok polcait. Elkezdték értékesíteni a szukkoti csokrok kellékeit is:

l. etrog (régi magyar szóval citrusalma, izraeli déligyümölcs) – kellemes illata és haszna is van: a gyümölcsökért adunk hálát vele az Örökkévalónak az õszi betakarítás alkalmából;

2. luláv (pálmaág) – hasznos növény, hiszen rajta terem a datolya. Illata azonban nincs: a fákért fejezzük vele köszönetünket;

3. hadasz (mirtusz) – az illatos bokorból szedett kis ággal a dísznövényekért adunk hálát (kellemes illatán túl konkrét haszonnal nem szolgál);

4. aravá (fûzfaág) – a szomorúfûznek sem illata, sem azonnal észlelhetõ haszna nincs. Mégis, a vadon termõkért is köszönettel tartozunk a Mindenhatónak, hiszen a Szentírásban olvassuk: “mind alkossanak egyetlen csokrot”. (forrás mazsihisz.hu)

Egy Ashkelon közeli faluba voltunk hivatalosak Ornával és Yossival az első esti vacsorára. A sátor fehér vászon oldalfalait színes rajzok, új évi üdvözlőlapok, a Biblia szent növényeit ábrázoló képek díszítették. A fedél oly módon készült pálmaágakból, hogy a csillagos ég azért látható legyen, vallási előírásaink szerint. Áldást mondunk a borra és a kalácsra, majd ízletes vacsora következik. Előételként paradicsom mártásos hal, majd igazi hazai tésztás húsleves. Máj, marhahús, csirke, lecsó, krumplipüré, aszalt szilva, rizs, saláták… roskadásik megtöltik az asztalt. Hát igen, ha ünnep van Izraelben, az ember ne gondoljon fogyókúrára.

Csemegére tradicionális birsalma és szilva kompót, csoki-nuss… Majd az étkezés utáni áldás következik.

Kifelé megyünk a gyönyörű kerten át, amikor Áron, a házigazda átugrik a frissen locsolt virágágyon, s arra kér kövessem, a bokrok tövében egy kis házi “emlékművet” pillantok meg. Első ránézésre néhány rozsdás cső alkotja, mint megtudom, ezek azon  Kassam és Grad rakéták maradványai, melyek a munkahelyéhez közel csapódtak be az elmúlt évek alatt. Sajátos zárás ez így az ünnep első estéjére…

Ha már a Gázai-övezetnél vagyunk. Kedd este, a hét utolsó munkanapját követően fél hét körül végtelennek tűnő rendkívüli híradók kezdődtek az izraeli TV-csatornákon. Egyiptomi és német közvetítéssel, ha minden igaz 1935 nap fogság után kiszabadulhat az öt éve elrabolt tizedes, Gilat Shalit több mint 1000 palesztin fogolyért cserébe. A reményekkel teli várakozás időszaka ez most a Szentföldön, részletek itt, itt, itt és itt.

Szép, nyugodt, békés Szukkotot!

/képek és grafikák forrása az Internet/

U.i.: Ma reggel sikerült társat találnom a zuhanyzáshoz egy 100 Ft-os nagyságú pók személyében,… miért van az, hogy egyre több szentföldi csúszó, mászó szeretne szerepelni a Posztdok Naplóban?

Hat óra előtt néhány perccel befejezem a mérést, elzárom a gépet, egy gyors körbepillantás, minden a helyén,… lassan elhagyom a labort, ma nem én zárok. A diákok szobájában rápillantok még az asztali gépemre, az Outlookba nem jött új e-mail. Egyetemi címemet nem nagyon használom,  valamiért otthonról nem lehet elérni… Na jó, örüljek, hogy a végén megkaptam, ne legyek telhetetlen…

Elköszönök a kollégától, aki azon siránkozik,  maradnia kell még egy órát a reakciója miatt… Együtt érző arcot vágok,… Lehitraot! – köszönök elillendően. Gyalog baktatok le a másodikról… Egy impozáns kanyargó lépcsősor fut le tőlünk egyenesen a  bejárati aulába… nagy márványlépcsők, modern korlát, üvegburkolat kétoldalt… amerikai filmeket is lehetne forgatni itt, amint egy énekesnő megjelenik a lépcsősor tetején… Csend van, egy lélekkel sem találkozom… Büszkén lépkedek lefelé a Nanotechnológiai Intézetben… ma is tettem néhány kis lépést azon a bizonyos rögös úton… Ha ez a blogbejegyzés nem születne meg most, két-három, esetleg tíz év múlva már nem is emlékeznék a bent töltött órákra. Olyan igazi kellemes “szürke hétköznap” volt ez a mai. Egy olyan amit a többségünk szeret, mert volt idő nyugodtan kutatni.

Odakint már sötét van, csak a távolban lévő toronyházaknál dereng még valami a napfényből. Elérek a zebráig. Pont a járőr autó és a járőr motor húz el előttem egymással szemben haladva. Mi ez a nagy készültség? – fut át az agyamon,… már megyek is tovább. A Dekel kapu kijárati részén távozom. Pörgős rácsos-kapu, mintha egy strandról menne ki az ember. A gyaloghíd elengedhetetlen koldus nénije most sem hiányozhat. Leváltotta már a reggeli konkurenciát. A másik néni széke már ott pihen holnapig a híd lábához lakatolva. Elkattintok néhány fotót a gyaloghídon, éjszakai képek még amúgy sem készültek róla. A túloldalon napok óta nem láttam a nyulakat…, remélem még boldogan élnek a ramat gani bokrosban. Pár percet várok csak a buszra, mostanában valahogy jól időzítem az érkezést. Iszonyat meleg van, a gépjármű légkondija életmentő. Valahogy elkerülte a figyelmem,  mára 37 °C-ot jósoltak Tel-Avivba. Az igazsághoz hozzátartozik, már reggel is furcsálltam, mennyi tűz a nap…

/trópusi időjárás – a pénteki felvételen egy ashkeloni pálmafa/

A Negba utcán szállok le, hideg innivalóra vágyom, s kell még valami pékárú, amit a hűtőmben pihenő, még bontatlan humuszba mártogatok majd. Nincs kedvem boltba menni, megelégszem a kis utcára nyíló élelmiszer-trafikkal…

30 lépcső, kulcs megkeres, ajtó kinyit… Az ágyamon az új takaró, amely a szüleimtől érkező csomagban lapult… kezdek egész otthonosan berendezkedni piciny szobámban… /tegnap a postán majdnem egy hong-kongi csomagot kaptam a Komáromból küldött helyett/ TV bekapcsol, laptop kinyit… Ennyi, hazaértem!

U.i.: A Bar-Ilan Egyetem macskáinak tényleg le van vágva egy kicsi darab a bal fülükből, igaza volt az egyik ismerősömnek… Ma ebéd közben egy nagydarab macsek végig farkasszemet nézett velem. Attól féltem, nekem ugrik. Mi baja van velem a macskáknak?

/…/

Fülhallgatóval ülök az Ashkelon Tel-Aviv buszjáraton. Kicsit úgy érzem magam, mint mikor pre-campről vagy turnus közben zötykölődöm fel Szarvasról a Körös-volán menetrend szerinti járatával. Csak a kávébarna busz most zöld, s a sofőrtől magyar helyett héberül kellett kérni a jegyet. Szóval tele vagyok újabb élményekkel,… Ordítani tudnék, hé emberek, hagy meséljek… Mint az Alföldről hazafelé tartó Ikaruson, itt se sokakat érdekelnének a történeteim… Csak a gondolataim, s a fülemben szóló izraeli zene van… Elkezdem feldolgozni másfél nap eseményeit, felcímkézni a másodpercekre lebontott élményhalmazt, majd elhelyezni az agyi archívum csigaformájú tekervényeiben… Néha fel-fel pillantok azért, amikor elhagyunk egy-egy sötétbe burkolódzott vasútállomást. A Jom Kippur ünnepe után ma este már nem indultak el a vonatok… így első alkalommal gumikerekűvel teszem meg a távot.

Az egész csütörtökön kezdődött, amikor egyik rokonom ismételten meginvitált az ünnepre. Először nemet mondtam, azaz hezitáltam… fáradtnak éreztem magam, pihenni akartam, gondolkodni, kicsit egyedül lenni… Két-három mondat és meggyőzött, reggel irány Ashkelon. Korán keltem, van egy csomagom a postán, amelyről egy ajtómra ragasztott értesítőből szereztem információt. 8:00-kor a helyszínen voltam, megjegyzem, nem egyedül, az ajtón egy héber-angol felirat, ez a fiók a közelgő ünnep miatt zárva lesz ma… Ez az én formám, gondolom, s hazaindulok. Van még 50 percem mielőtt nekivágok az útnak. Gyors csomagolás, szokásos ajándék-bor beszerzése vár még rám…. Ha már boltban vagyok ideje mosószert is venni.

A 63-ason ülök,  megszoktam, tudom, merre megy, “kik laknak az úton”… Nem indultam túl korán, de még időben vagyok… Pihe-puha gyaloghíd, a biztonsági őr útbaigazít, csak legyintek, már ismerem az utat… A játék bolt előtt elhaladva úgy érzem, ideje valami ajándékot vinni a két kis gyerkőcnek… A plüssállatok előtt állok tanácstalanul… nincs sok időm… “ecc-pecc kimehetsz…” Végül Micimackó és Tigris kapucnis változata mellett döntök… Malackát mégsem vihetek ajándékba egy ortodox családhoz…

Tel-Aviv Hagana, Lod, Rehovot… ismerősként köszöntenek. Aharon jön elém a pályaudvarra. Az ünnep kezdetéig a héten beszerzett könyvem olvasom az izraeli gazdasági csodáról… 50 oldalon rágom át magam, s igenelve bólogatok,… no ez is megér majd egy posztot…

A 25 órás böjt előtt családi vacsora… Finom leves, rántott hús, húsgombócok, saláta,… adják az alapot a ránk váró koplaláshoz. A zsinagógában látásból lassan már mindenkit ismerek, nincs olyan nap, hogy ne mutatkozna be valaki ismét magyarul… Az elkövetkező órák zömét itt töltjük az ünnep alatt…

Ha valaki azt kérdezné, mi volt a legmeghatóbb pillanat az ünnepi forgatagból? A válaszom egyértelmű: az ünnep zárásakor ismét felhangzik a sófár, a kosszarvból készült kürt hangja. Lesana habaa Jerusalajim, Jövőre Jeruzsálemben, olvassuk az utolsó sorokat. Az imaház színültig telik az utolsó percekre, az udvaron is legalább fele annyian állnak, mint amennyien odabent vagyunk. A kevésbé vallásos emberek is eljöttek erre a negyedórára, hogy hallják az ősi hangszert. Ereje van a dolognak, szarvasi hasonlattal élve  magával ragadó élmény, mint a tábornyitókor ott állni a Mifkád-téren s a Hatikvát énekelni.

Adalék, mikor a felhangzik a sófár, oldalra pillantok, s a zsinagóga padsorában ott ül Micimackó és Tigris is… 🙂

Amikor tavaly az ünnepek végén azt mondtam, Jövőre Jeruzsálemben!, nem is sejtettem, hogy egy év múlva csak néhány kilométer választ majd el a várostól.

Miriam és Aharon köszönet a hétvégéért!

Reméljük, békés, nyugodt évre pecsételődött be Izrael az égi könyvekbe!

U.i.: A szentföldi állatvilággal történő ismerkedésemet a rovarok, macskák, kutyák és nyulak után egy termetes patkánnyal folytattam… Talán erről elég ennyi is…

/a bejegyzés képei az Internetről származnak, s csupán illusztrációk/

Holnap este beköszönt Yom Kippur, az Engesztelés Napja. Délután lassan leáll majd a teljes ország. Megállnak a vonatok, a buszok, bezár a Ben Gurion Repülőtér, a kevésbé vallásos lakosok többsége se ül majd autóba. Nem adnak majd a mérvadó tv-állomások, s a legnagyobb szentföldi hírportálok is felfüggesztik internetes tartalom előállításukat. 25 órás böjt kíséri a zsidóság talán legnagyobb ünnepét.

“Ugyanennek a hónapnak a tizedike az engesztelés napja. Szent összegyülekezésetek legyen, tartóztassátok meg magatokat… Ne végezzetek ezen a napon semmiféle munkát, mert az engesztelés napja ez… Ne végezzetek semmiféle munkát akkor! Örök rendelkezés legyen ez nemzedékről nemzedékre minden lakóhelyeteken! A teljes nyugalom napja legyen ez nektek, tartóztassátok meg magatokat! A hónap kilencedikének estéjén, estétől estéig pihenjetek nyugalmatok napján!” (3Mózes 23:26 32.)

/az Internetről származó képen a Jom Kippur előtti kapparah szertartás – a bűnöktől való jelképes megszabadulás -, melyről Kiss József így ír a Legendák a nagyapámról c. verses eposzában: És jóváhagyták rögvest odafent S szokásba jött a törvény mind így támad: A nő magának jércécskét nevelt S’ kakast az ő eltévelyült urának, És ráolvassák, amikor betelt, Bűnlajstromát tavasznak, télnek, nyárnak, Fejük felett lóbázva, mint dukál, Rebesgetik: .,Helyettem, kis madár!”/

A hagyomány szerint a zsidó új év napján  három könyv nyílt meg az égben, a jók (élet) könyve, a rosszak könyve és azok könyve, akikről az Örökkévaló még nem tudta eldönteni, melyik kötetbe kerüljenek. A tíz bűnbánó nap végén, Jom Kippurkól megpecsételődik mindenki sorsa.

“Említettük, hogy Ros Hásánákor a nevek a nagy könyvekbe kerülnek, a pecsételés napján, Jom Kipurkor rákerül a végzés, a megerősítés, a pecsét. Úgy is köszöntjük egymást: Jó pecsételést kívánunk. Jom Kipur az egyetlen böjtnap, amelyet a Tóra meghatároz. Bár úgy fogalmaz, sanyargassátok a lelketeket, a bölcsek szerint ez a test sanyargatásával érhető el.

/a videón az ünnep beköszöntét jelző Kol Nidre ima hallható/

Ötféle tilalom van:
1. Nem szabad enni-inni.
2. Bőrcipőt viselni.
3. Fürödni.
4. Illatos szerrel vagy spray-vel kenni, illetve szórni magunkat.
5. Házaséletet élni.

A böjt akárcsak Áv hó 9-e (Tisha beAv, lásd részletesen az akkori blogbejegyzésben), 25 órás koplalást jelent.”

(forrás és további információ az ünnepről itt és itt)

Ez az időszak jó alkalom arra, hogy az ember végiggondolja az elmúlt hetek történéseit. Szállásom elfoglalása után az első utam a szomszédos boltba vezetett június 5-én. Akkoriban posztoltam is arról,  mennyire fura, itt mindent csak nagy kiszerelésben árulnak. 9 gurigát cipeltem haza, ma reggel az utolsó került fel a papírtartóra… 9 tekercsnyi izraeli idővel a hátam mögött ideje egy kis számvetést készíteni.

A bejegyzés címe még reggel jutott az eszembe, azelőtt, hogy a mai meetingen azt hallottam a “boss”-tól,  kicsit túl európai a mentalitásom. Arra értette, ha valaki megígért nekem egy mintát, vagy egy oktatást, akkor nem járok addig a nyakára, amíg nem teljesíti azt. Mondtam neki:  az ember először megbeszél valakivel valamit, aztán, ha az ígéret ellenére sem teljesül, szól neki még egyszer… de ezután sem kívánok senkinek a nyakára járni. Inkább maradok európai, aki “kivárja a sorát”…

Mostanában kezdek rádöbbenni, mit is tettem valójában május végén… Felpattantam egy repülőgépre, kiszakítva magam a kényelmes pesti hétköznapokból. Hátrahagyva a kedvenc munkahelyem (na jó, ki nem háborog néha), a haver-munkatársakat, a szarvasi csapatot, a komáromi közösséget, a szívemhez közelálló családom… S elindultam a nagy bizonytalan felé… Reálisan látva, hogy a nyári táborban évtizedek alatt belénk nevelt kék-fehér ígéret földjéből, viszonylag töredéknyi lesz csak köszönőviszonyban a valósággal.

Mindezt miért tettem? Pont én…

Én, aki rühelli a változásokat, akiről az egyik legjobb barátja is azt mondta, “Paszti, Te már akkor arról nosztalgiáztál, hogy hogyan találkoztunk, amikor először beszéltünk”.

Én, aki ötödiktől őrzök minden füzetet.

Én, akinek az összes budapesti bérletszelvénye megvan az elmúlt 11 évből.

Én, aki blogot írt a szarvasi faházakról.

Én aki fél lábbal mindig a múltban élek…

Hát,…

Ha őszinte vagyok, nem tudom, honnan volt erőm e nagy döntéshez. Motivált, hogy a környezetemben dolgozó szenior kutatók mind voltak, valahol külföldön posztdokok. Ösztönzött, a kíváncsiság, vajon máshol milyen kutatónak lenni. Érdekelt, megállom-e a helyem egy magyartól eltérő nyelvi környezetben…

Wow, milyen szép mondatok. Beleillenek a részletekig megtervezett kutatói életpályámba… Hu, igen, én meg a tervezés… régebben mindig azzal a hasonlattal szoktam élni, “csak sodródtam, mint egy fatörzs a Dunán”...

Persze, valószínűleg az is benne van a pakliban, ha egyszer az unokám majd megkérdezi: Papa, Te mindig Pesten kutattál?, ne azt kelljen neki mondani… Figyel István, egyszer majdnem volt egy lehetőségem eljutni Izraelbe, de inkább itthon maradtam, mert így volt kényelmesebb… Most majd elmondhatom… Tudod Moshe, a nagypapa 5771-5772 táján Izraelben kutatott egy kicsit…

Nyugalmas, békés ünnepet az 1973-as Yom Kippur-i háború évfordulóján!

Minden Olvasóm pecsételtessen be a jók könyvébe! Az érintetteknek könnyű böjtöt!

U.i.: Ha már számvetés…, hogy szeretem-e a macskákat? S ha nem, miért írok róluk? Ma a boltba menet fura dolgot láttam, egy anyuka hessegette el a macskákat a lépcsőház bejárata elől, mert a 7-8 éves kisfia pánikszerűen félt az utat szegélyező “fenevadaktól”. Előbb utóbb hozzá kell szoknia, ha itt akar élni… Egyszóval minden dologról, azért én sem vetek számot ma este!

Aki azt gondolná, a macskás képek készítése Izraelhez kötődik, téved. Az alábbi felvételek az MTA Kémiai Kutatóközpont “hivatalos” macsekjáról készültek a IV-es épületnél…

/…/

Bizonyára sokan szembesültek már azzal az ijesztő helyzettel, amikor az ember az esti fogmosásnál rádöbben, fogytán a Blend-a-Med vagy a Colgate,… Aztán reggel ismét tényszerű megállapításként összegzi, hogy ideje lenne elmászni a szupermarketbe egy új tubusért. A következő este a fizika törvényeit meghazudtolva próbál a fogkeféjére nyomni egy borsónyit a pasztából, s a másnap reggelt már meg sem említem.

/kép forrása Internet/

Két nap 110 %-os kitermelésre törekvés után ma este végre beszabadultam a pláza élelmiszerboltjába… Még szerencse, hogy globalizálódott világunkban ma már mindenhol ugyanazok a fogkrémmárkák kaphatók… 🙂

Ha már pláza, akkor nem maradhatott ki az ÁNTSZ sarok sem. Megjegyzem, most, hogy már fél ötkor sötét van, a félhomályban nem is tűnik annyira szörnyűnek a hely. A könyvesbolt is becsábított magához. Eredetileg Új Keletet akartam venni,  végül a szeptember 29-i dátum elbizonytalanított, hol van már az 5771-es esztendő, pláne az akkor történtek… Magyar újságot nem, de egy angol könyvet beszereztem: Dan Senor, Saul Singer: START-UP Nation, The Story of Israel´s Economic Miracle címmel. Ha egyszer a héber tudásom terén eget-rengető változások nem történnek, legalább az angol tökéletesedjen. Amúgy a kzat, kzat (kicsit, kicsit) válasz a héber ismeretemet firtató kérdésekre már egész meggyőzően hangzik.

A mai nap nagy híre, hogy a kémiai Nobel-díjat egy izraeli kutató, Daniel Shechtman professzor kapta a kvázikristályok felfedezéséért. Hogy mi van? – villant át az agyamon az első híradásokat olvasva… Valószínűleg az én beszűkült szakmai ismereteimet jellemzi, s nem az általam látogatott oktatási, kutatási intézmények hibája, hogy az első pillanatban nem nagyon tudtam mihez kötni az internetes portálokon felvillant szalagcímeket… Aztán persze az egyetemi emlékek között kutatva bevillant egy-két dia… talán pont a Szerkezeti kémia órán volt erről szó, kb. akkor amikor elvesztettem a fonalat… Azt hiszem ezeken az előadásokon kívül csak a biokémián néztem körül néha, hogy hol is vagyok…

Ahogy a Népszabadság írja: “1982. április 8-án reggel Shechtman olyan képet kapott elektronmikroszkópjával, amely eltért mindattól, amit korábban a kristályokról tudtunk… A tudós ragaszkodott megállapításaihoz, aminek következményeként megkérték, hagyja el kutatócsoportját. Harca végül arra késztette a tudósokat, hogy gondolják át az anyag természetéről alkotott elképzeléseiket.”

Hát igen, nem könnyű a kutatói sors… Az itteni főnököm is egészen belelkesedett a hírtől, s körlevélben hívta fel diákjainak, munkatársainak a figyelmét a jelentős tudományos eredményre, megjegyezve, hogy nem kaphat mindenki Nobel-díjat, s hogy a kutatásban türelmesnek kell lenni, hiszen a mai díjazottnak is közel 30 évet kellett várnia az elismerésre. A leveléhez mellékelte azt a publikációt, amelyért a mai díj járt. Az már csak az én rosszindulatú Kispaszti agyamon villant át, hogy hééé, ma van azzal a 3-4 társszerzővel, akik ott szerepelnek az 1984-es cikk fejlécében… No, de ne legyünk ünneprontóak. Gratuláció és minden elismerés 2011 kémiai Nobel-díjasának!

Egy érdekes dologra hívnám  fel a figyelmet. A kitüntetett professzor annak az anyagmérnöki tanszéknek a munkatársa a haifai Technionon, amellyel a mi pesti csoportunk hosszú évek óta együttműködik, s ahol 2007-ben egyhasznos és kellemes hetet töltöttünk néhány kollégámmal. Hát igen, egykori főnököm, Kálmán Erika professzor asszony tudta, kikkel kell együtt kutatni 🙂 /a blogbejegyzés illusztrációs felvételei 2007-ben készültek a haifai Technionon/

Tegnap este nem volt erőm blogot írni. Talán eddigi izraeli kint-létem legjobb másfél-két óráját tudhattam magam mögött. Nanopaprika ügyben voltam egy megbeszélésen, minderről részleteket majd később. Amúgy a találkozások napja volt a tegnapi. Reggel Orna és Aharon egyik gyerekkori barátjával beszélgettem egy órát. Ő itt az egyetemen a kutatást támogató egység vezetője. 56 óta él itt. Hihetetlen, hogy errefelé is szinte mindenhol magyarul beszélő emberekbe botlik a gyanútlan posztdoktor.

Déli ebédemet a kis közértből jövet kedvenc padomon fogyasztottam éppen, amikor valaki rohamléptekben megindult felém, s azt kiáltotta angolul vagy háromszor: “elzavartak a laborból, hogy itt eszek a padon”. Megnyugtattam, hogy nem, csak ez a kedvenc ebédelő helyem (igen, igen délidőben itt nézek ki a fejemből). Ezt megjegyzi, legalább tudni fogja, hol kell keresni – mondta mosolyogva a diák, akivel még a júniusi, csoportépítő jeruzsálemi kiránduláson találkoztam. Az embernek már ebédidőben is részen kell lennie, hiszen felismerhetik a kampuszon… A tegnapi nap valahogy nagyon ott volt szakmailag, emberileg… élveztem!

U.i.: A ramat gani nyulakkal – ezúttal egy világossal és egy feketével (azaz legalább három nyúl lakik a környéken) – az elmúlt napokban kétszer is találkoztam… Még állítsa valaki, hogy Tel-Avivban nem laknak vadnyulak… /a macskás kép 2007-ben készült a haifai Technionon tett látogatás idején Akkó kikötőjében/

/Helyreigazítás: elősző bejegyzésemben tévesen állítottam, hogy a gránátalma mellett füge látható, a sárga gyümölcs datolya. Ezek szerint nem csak a kvázikristályos, de a biológiaóráról is hiányoztam. Lelkes, hozzáértő olvasóimnak köszönöm az észrevételt/