Hírek

Az ashdodi állomáson vesztegel a hazafelé tartó vonatom. 20:04-kor kellene befutnia Tel-Avivba, hát ebből sem lesz semmi. Állunk már vagy 15 perce, fülemben Koncz Zsuzsától szól a Soha ne kérdezd, merre az út! című szám,… Azon tűnődöm,… ha valamik biztos megmaradnak a szentföldi egy évből, akkor azok a találkozások lesznek. A számtalan megismert életút, történet, amelyekben mind ott van az a közös szál, az Izraelbe vezető vonal.

… Soha ne kérdezd, merre az út!
Az is cél, ahol jársz!
Ezer irányból pont ide jut
minden, ami csak rád vár! …

Péntek este hatan ültük körül az asztalt Ornánál és Yossinál. A házilag készített gefilte fish-t (Orna, todá!) falatozva fényderült arra, hogy a vendégségbe érkezett házaspár közeli rokona két pesti ismerősömnek, akik pár hónapja vándoroltak ki (vagy talán inkább be), s akikkel 1998-ban még együtt táboroztunk, hol máshol, mint Szarvason. Kicsi a világ, nagyon kicsi – nyugtáztam magamban! Itt van velünk Eszter is, aki a nyár végén cserélte le Budapestet Ashkelonra, most nyelvet tanul, s készül az egyetemre. Arról faggatom, mi késztette e nagy útra, milyen a diákélet az ulpánon (nyelviskola)… Megannyi apró mozaikdarab, sors, amelyekből mind tanul, tapasztal, s elraktároz valamit az ember.

Másnap tovább folytatódik a találkozások sora. Negba kibucba (sajátos izraeli településforma) vagyunk hivatalosak, Szarához, a nagymegyeri krónikás Jehosua bácsi testvéréhez. Az út az egyike, a már régen tervezett, de eddig még meg nem valósult kirándulásoknak. A társalgás nyelve az angol, így a kedvemért hazarendelt vegyész unoka és a harmadik generációt képviselő 13 éves dédunoka is érti a múltidézésünket.

A kibuc olyan kollektív település ahol a vagyon egy jelentős része közös. A mozgalom a szocializmus és a cionizmus egyfajta kombinációjaként egy gyakorlatias, munkaalapú cionizmust hozott létre Izraelben olyan időkben, amikor a gazdálkodás független formái nem alakulhattak ki. A szükségből erényt kovácsolva, saját zsidó/szocialista ideológiájuk alapján a kibucok tagjai a közösségi élet olyan letisztult módját honosították meg, mely az ország határain kívül is komoly érdeklődésre tarthatott számot. Az első néhány generáció utópikus közösségei után a maiak alig különböznek a kapitalista vállalkozásoktól és a hagyományos városoktól, melyek mellett a kibucok alternatívát szerettek volna nyújtani. (forrás: Wikipedia)

Felelevenítjük a csallóközi éveket Szara nénivel. Miközben elfogyasztjuk a finom gyümölcssalátát, a lelkemre köti, hogy legközelebb ebédre jöjjünk. Kicsit szakmaizunk is a rehovoti kollégával.

Ezek a fél vagy egy-két órás beszélgetések örök emlékek maradnak, s talán az idő távlatából inkább emlékszem majd rájuk, mint arra,  mi is került ma a lombikba vagy a mikroszkóp tűszondája alá.

A kalauz sípol, a gyorsvonat kigördül a pályaudvarról, haladunk tovább… Soha ne kérdezd, merre az út! Az is cél, ahol jársz!

Az elkövetkezőkben sokkal, de sokkal óvatosabban kell majd fogalmaznom. Rehovot megsértődött a szerdai bejegyzésemen, s alantas bosszút állt. Ashkelon felé száguldó délelőtti vonatom nem is engedte tovább a város pályaudvaráról.

“A Yavnéba, Ashdodba és Ashkelonba tartó utasok busszal folytathatják az útjukat” – közli a hangos utastájékoztatás a szerelvényen. Mérgelődő emberek, kényelmesen elhelyezkedett családok, magányos utazók kezdik összeszedegetni csomagjaikat. Odakint éppen zivatar tombol, egyszerre próbál mindenki lejutni az aluljáróba. Hazafelé tartó katonák gyűrűjében tolongok a szűkre tervezett földalatti járatban. Jó lenne már feljutni az állomáshoz, de a gondosan kiépített beléptető-kiléptető kapurendszer – pláne, hogy a nagy többségnek nem ide szólt a jegye -, megakasztja a tömeget. Az edzettebbek átugranak a forgó vasrudak felett, pár nyugdíjas néni alattuk mászik át, még én inkább az oldalt megnyitott kiskaput részesítem előnyben.

Kezdem érteni a hébert, más nyelven amúgy sem tájékoztatják az utasokat. 10 perc múlva jönnek majd buszok. 10 perc, mosolygok magamban, az még otthon se sikerülne rendkívüli helyzet idején. MÁV-os a hangulat, megfűszerezve egy kis közel-keleti temperamentummal. Veszekedő, kiabáló, vasutat szidó emberek mindenfelé. Kint még mindig szakad, dörög, villámlik. Eltelik 20 perc, 30 perc… közben már a bejárat alatti eresznél szorongunk, futásra készen, hogy felverekedjük magunkat az érkező gumikerekűre. 40 perc után befut két busz. Az állomásfőnök az elsőre tereli az Ashdodba tartókat. A második a miénk, Ashkelonba utazóké… Elvileg! Sprint, tornatanáraim büszkék lehetnének rám, kétméteres katonákkal, csomagot cipelő nénikkel száguldok a jármű felé. Ashkelon, nem nem – magyaráz a sofőr, ő ugyan nem megy Ashkelonba! Jön a vasutas, összevesznek,… Rohanunk vissza a másik buszhoz. Ott még mindig úgy tudják, ez megy Ashdodba… Teljes a káosz! BALAGAN! Mi lett volna, ha mondjuk 5 busz van vagy több? Itt töltjük a Sabatot?…

Végül az ashdodiak lekászálódnak, s futnak a másik busz felé. Alig férünk fel, páran állnak a jármű közepén,… még 30 perc buszút vár ránk…

Hát kellett nekem negatívan írnom Rehovotról!

2003 elején Miskolc Tiszairól a Keleti felé zakatolt velem az Intercity… kezemben toll s papír… Esti programon törtem a fejem a szarvasi tábor tavaszi madrich(ifjúsági vezető)-képzésére. “A híres emberek” volt a téma…

Vegyük az óra számlapját, ültessünk mindenhova egy-egy személyiséget, adjunk a körbejáró csapatoknak mindenkinél olyan feladatot, ahol hozzátehetnek körönként valami újat az előző csoport által készítetthez. Így a 12 állomást végigjárva lesz majd egy versünk, egy dalunk, egy festményünk,…

Ha egyszer valaki könyvet ír majd a Lauder tábor legsikeresebb korcsoportszintű esti programjairól, egy-két sort biztos szentel a TIK-TAKnak… A programnak, amely 11 éves madrichi pályafutásom csúcspontja volt, s bár töretlenül próbálkozom, azóta sem sikerült túlszárnyalni. A TIK-TAK, amelyet a képzés első napján még leszavaztak a “nagy öregek”, aztán másnap délelőtt három korcsoportvezető társammal együtt, az egyik harmincas szoba cigifüsttel telt fürdőszobájában dolgoztunk ki részletekig menően… Este vastapsot kapott a vacsora utáni foglalkozás… Az óraátállítás napjára időzített időmanós 60 perc lehengerlőre sikeredett, hála a unit-head csapatnak. Pár hónap múlva megismételtük a nemzetközi pre-campen, s a legtöbb korcsoportban része volt a TIK-TAK a nyári programnak… – Miért is mesélem el mindezt? A 12 híres ember egyike Chaim Weizmann volt, a vegyész, akinél különböző alapanyagokból kellett új vegyületeket előállítani… Egy-két TIK-TAK-ban szerény személyem alakította a tudóst.

/Chaim Weizmann szerepében 2003 nyarának IV. szarvasi turnusában – forrás: http://www.szarvastabor.hu/

A tudományos munka ma reggel Rehovotba szólított a Weizmann Intézetbe. 12-re voltam hivatalos egy professzorhoz, így arra gondoltam reggel felfedezem azt a várost, amely anno szerepelt lehetséges posztdok célpontok között. 9:45-kor szálltam fel a vonatra a HaShalom állomáson. Tel-Aviv Hagana, Lod és már célba is értem kb. 30 perc alatt. A rendelkezésemre álló másfél óra szabadidőben a pályaudvarról a belváros felé vettem az irányt gyalogosan. Elmellőzve a kutatóközpontot, a túloldalon a jeruzsálemi Héber Egyetem kihelyezett kampuszát, a fő bevásárló utcában találtam magam… Amikor az előítéletes utazó megérkezik egy új településre, mindig ott van az a fránya első benyomás: “Igen, ebben a városban tudnék élni!” vagy “Hmmm, izé, nem, ez nem az én világom!” Sajnos Rehovot ebbe az utóbbi kategóriába tartozott… Amikor az embernek keresnie kell a témát, mit is kapjon lencsevégre, egy még sosem látott, ismeretlen világban, akkor ott valami biztos nincs rendben. 6 kép, ennyi készült a 1,5 órás túra alatt, a hosszú üzletekkel szegélyezett utcán, majd balra letérve a buszpályaudvar felé…Leginkább az a régi traktor a hozzá kapcsolt ekével (remélem nem tévedek) ragadta meg a fantáziámat, amelynek testvérét visszafelé úton a rendőrség előtt szintén sikerült felfedeznem. Mielőtt elveszítem az utolsó rehovoti blog-Olvasót is, megjegyezném, a gyülekező esőfelhők sem kedveztek a megítélés tekintetében a 115 ezres “kisvárosnak”.

A kutatóközpont hatalmas területe persze egészen más, minden csupa zöld, rendezett, város a városban. Beléptetés, mintha Csillebércen menne az ember a KFKI-ba. Sajnos csak a harmadik épületig jutottam a főbejárattól, s a hivatalos teendők elintézése utánra tervezett körbejárást elmosta az eső… A nap katartikus pontja (leszámítva a kémia területén szerzetteket) az volt amikor az úticélom felé baktatva megpillantottam a WELCOME táblát… Hát megérkeztem, mennyiszer elgondoltam már – igen, ott 2003-ban Chaim Weizmannt alakítva a szarvasi Imateremben vagy a Kupolában -, hogy egyszer elmegyek Rehovotba, s megnézem azt a híres Weizmann Intézetet. A “találkozás” ma létrejött!

A munkahelyi kötelezettségeknek eleget téve, szemerkélő esőben szálltam be a Ramat Gan felé menő sherutba (irány taxi), s még a nagy téli vihar előtt hazaértem a Bar Ilánra… No, de ez már egy másik történet!

/…/

“Chaim Weizmann (1874 – 1952), az intézet megalapítója – egyben Izrael Állam első államelnöke (1949. február 17. – 1952. november 9.), aki maga is vegyész volt és több találmány fűződik a nevéhez – előrelátását igazolja az Intézet sikere, aki úgy gondolta, hogy egy ilyen intézet, a kutatások fontosságának kiemelése komoly hasznot – gazdasági hasznot is – hozhat a fiatal államnak.”

(kép és szöveg: Internet)

A hűtött készételek pultjának kifosztása után a fagyasztó felé veszem az irányt a ramat gani szupermarketben. Amolyan pihenős, ügyintézős, takarítás, töprengős hétvégére készülök. Tölcséres pizzát keresek, vagy bármi mást, ami mikrózás után azonnal fogyasztható. A kis dobozos ínyencséget nem lelem, talán már nem is rendelnek belőle, nyugtázom szomorúan. A lenti, nyitott részen megakad a szemem egy újdonságon. Mikrohullámú sütőben 3 perc alatt elkészíthető sült krumpli. Nemá…, gondolom magamban. Talán a gasztronómia világában tőlem sokkal jártasabb Olvasók is egyetértenek velem, ha valami frissen jó csak, az pont a “zsírbasültkrumpli” (ahogy gyerekkoromban otthon mondtuk volna).

Mielőtt kezembe veszem az összecsomagolt három papírdobozt, átfut az agyamon,  Szilvi kolléganőm biztos azt mondaná: “Paszti, te már megint ilyen sz..okat eszel?!” Nem tudok ellenállni, kíváncsi szemekkel fürkészem a héber írást. Kicsit jobban felmérve a terepet találok még két másik hármast is. Az egyik piros kartonban van, a másik lilában. A gyártó logója és a fénykép más a dobozokon. Gyorsan leteszem a bolthálózat sajátmárkás feketéjét, s már böngészem is a piros hátán a kis rajzokat az elkészítés módjáról:

1. nyisd ki a dobozt

2. helyezd a mikróba

3. melegítsd 3 percig

4. edd meg

A feketén csak szöveges utasítás van, biztos ettől olcsóbb, nem kellett külön fizetni a grafikusnak a rajzokért.

A nagy bolti dilemma: piros, lila vagy fekete. Nem is nézem az árakat… Na jó, szerintem ugyanaz van mindháromban, maradjuk a feketénél, az úgyis olyan “elegánsnak” tűnik.

A három doboz igaz története:

1. doboz: Csütörtök este, hazaérkezés után azonnal ki kell próbálnom az új szerzeményt. Kitüntetett gondoskodás jut neki. Óvatos kicsomagolás, másodpercre betartott 3 perc, fényképezés, finom túrókrém, amibe ketchup (hát nem elfelejtettem!) helyett mártogatom. Felkerül a Facebook-ra is,… Nyugtalanít, mennyire kis adag krumplit rejtett a téglatest: vagy gyerekadag, esetleg gyártósori hiba, a legvalószínűbb, hogy aki lusta krumplit pucolni és nincs sütősi lehetősége, az fizessen!!! – morfondírozok. Az íze egészen házias, s nincs agyonsózva sem, mint a gyorséttermek hasábburgonyái.

2. doboz: A Szombat bejövetelét köszöntő ünnepi vacsorám része. Három gombóc gefilte fish társaságában fogyasztom el. A hideg hal és a meleg krumpli jól kiegészítik egymást. 🙂

3. doboz: Utolsónak lenni hálátlan feladat. Szombat kora este, bevágom a mikróba, úgy látszik kevés volt a déli zöldséges spagetti. Ahogy a készülék “csenget egy kicsit…” nekiesek.

Most újra üres a mélyhűtőm. Szerintem nem sokáig, lesz még ebben dobozos háromperces sült krumpli!

A 2012-es esztendő első munkanapjának végén hazafelé indulóban rákattintottam az mta.hu weboldalra. Hirtelen megfagyott a levegő körülöttem a címlap második hírére pillantva: Elhunyt Vértes Attila

Távozott egy tanárom, egy biztos pont a kutatómunkában, akihez mindig fordulhattam, ha szakmai segítségre volt szükségem.

Élénken él bennem az MTA Kémiai Kutatóközpont kis tanácstermében tartott első megbeszélés, amelynek köszönhetően a Mössbauer-spektroszkópiai mérések a PhD munkám meghatározó részévé váltak. Az ELTE TTK földszinti hajóorrában tartott konzultációk képe villan be, vizsga a szobájában a doktori iskola hallgatójaként… Sokat tanultam tőle.

Egyike volt azoknak, akik segítettek átlendülni a témavezetőm elvesztésével rám telepedett kilátástalanságon, s akik nélkül sosem szereztem volna tudományos fokozatot.

Kuzmann Professzor Úrral, a magkémia másik nagy “öregjével”, elválaszthatatlan párossá nőttek össze a szememben.

Megjelenése is tudást, tekintélyt sugárzott. Öltönyben, zakóban, jellegzetes kalapjában, divatos nyakkendőiben olyan volt, mintha most lépett volna ki egy egyetemi tanárról szóló amerikai mozifilmből.

A kutatóközponti napokon, az intézeti szemináriumokon mindig ott ült a második vagy harmadik sorban a nagy tanácsteremben. Feltett egy-két kérdést az előadónak,  nem csak úgy illemből, valóban érdekelték az elhangzott tudományos eredmények.

Izraelbe érkezésem után örömmel tudattam vele, merre felé sodort posztdoktorként a sors. Kedves válaszlevelét el is tettem:

Nagyon köszönöm levelét. A blogot nagy élvezettel olvastam. (A képeket kinagyítottam.)

Kívánom, hogy tehetsége értékes gyümölcsöket termő, gyönyörű fává terebélyesedjen.

Ha nincs a közelben Mössbauer-labor, akkor örömmel folytatnánk az együttműködést.

Jó és eredményes munkát kívánok.

Barátsággal: Attila.

(2011. június 27.)

Kedves Professzor Úr! Sajnos többé már nem működhetünk együtt, hiányozni fog! Köszönet mindenért, nyugodjon békében!

/képek forrása: Internet/