Hírek

Azaz inkább cipő, hiszen Tel-Avivba nem hoz magával csizmát még egy posztdoktor sem. Harminc éven át olyan kultúrkörben töltöttem a december ötödikéket, ahol este mindig csempészett valami finomságot a piros ruhás, nagy, ősz szakállú bácsi a kipucolt lábbelimbe. Arról nem is beszélve, amikor egykori témavezetőm, néhány kutató és a laboráns nénik  apró csokimikulásokkal lepték el december 6-án reggel az íróasztalainkat a Kémiai Kutatóközpontban.

Kitettem hát most is a cipőmet, bár  errefelé nem roskadoznak mikulásoktól az élelmiszer boltok polcai, nincs karácsonyi dekoráció, így kicsi az esélye, hogy a rénszarvasszán leereszkedik ma este a Hamelech Josef utcában.

/rajz forrása: Internet/

Tegnap a Facebookon sikerült kideríteni, melyik is volt az a vers, amelyet 3-4 évesen mondtam a Béke Utcai Alapiskola szakszervezeti mikulásának, s amely hatására megjövendölte,  egyszer még agronómus lesz belőlem… 🙂

Hull a hó, hull a hó,
lesz belőle takaró,
ráborul a vetésre,
hogy a fagytól megvédje.

Vastag hóbunda alatt
kenyérmagvak alszanak,
puha ágyban telelnek,
s kikeletkor kikelnek.

(Várnai Zseni: Hull a hó)

Hol vannak azok az idők, amikor csak a mikulás-zacskóban látott az ember mandarint és amerikai mogyorót, vagy a Tuzex-ben kapható hupikék törpikéket. Azt hiszem, most csak akkor lesz mandarinom, ha elmászok az Uziel utcai zöldségesig,  hazafelé megfeledkeztem e tradicionális december 5-i csemegéről.

/képek forrása: Internet/

Sokáig tényleg hittem e “titokzatos” alak létezésében, s a mai napig nem értem, ha mindenki ott ült anno a tv élőtt a szobában, akkor ki csöngethetett be, s hogy kerültek a csomagok a cipőinkbe?  Megfejthetetlen talány, amelyre még így doktori fokozattal sem találok magyarázatot. Reggelre meglátjuk, jön-e a Mikulás Ramat Ganban… Ha a Mikulás nem jön, remélem, legalább Gombóc Artúr hoz egy kis csokoládét útban Afrika felé:

U.i.: Az utóbbi hetekben, mióta nem írtam a helyi macskákról, a sértődöttség jeleit figyeltem meg az állatokon. Régebben, ha szembe mentem a macskákkal, akkor kitértek az utamból, most meg nekem kell kerülgetnem őket…

“Sosem voltam nagy focista. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor egy szerencsétlen rúgás után örökre lesétáltam a Béke Utcai Alapiskola betonpályájáról az egyik tornaórán. Mégis úgy érzem, mintha  mérkőzésen lennék… csak itt most nem 90 percig, hanem egy évig megy a játék. Pár nap és itt a félidő!

Amikor azt a kérdést teszem fel: Mit is tettem, mi is történt velem a hat hónap alatt? Mielőtt gyorsan válaszolnék, rákattintok a Posztdok Naplómra. Mennyi apró mozzanat, új magánéleti és szakmai élmények, találkozások rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel. Esküvők, vacsorák, közös Sabeszek… Előadások, konferencia, új műszerek, kísérletek… Városok, amelyekben eddig még sosem jártam, Rehovot, Ashdod, Dimona,… Mindennapi megmérettetések, szavak keresése angolul, héberül… Új ízek, illatok,… Napsütés és égszakadás… Kánikula és dermesztő hideg…

Megannyi apró benyomás, amelyek mind kimaradtak volna, ha Pesten ülök az elmúlt félévben. Persze ott is sok minden történt volna biztos…”

Zakatol velem a vonat Ashkelon felé, fülemben az okostelefonom fülhallgatója, s a fenti dolgokon merengek. Kikapcsolom a körülöttem lévő világot, nem izgat hol járunk, melyik állomás következik. Nem, nem, most nem nézek ki a fejemből. Inkább befelé fordulok, s számot vetek az első félidőről…

Mielőtt nekivágtam a nagy útnak, nem gondoltam volna, hogy ez a tengerparti kisváros lesz majd a kedves ismerősöknek és rokonoknak köszönhetően az “átmeneti otthonom”, ahova időről időre visszavonulok a nagyváros munkával teli zajából… A vonatút hamarabb véget ér, mielőtt befejezném a rögtönzött számvetést. Miriamhoz és Aharonhoz vagyok ezúttal hivatalos. Velünk lesz majd Aharon testvére a férjével szombatra. A vasúti járműről leszállva valahogy mégsem járok teljesen a földön. Nem hagy nyugodni az elmúlt FÉL ÉV, HAT HÓNAP…

Legközelebb a péntek esti Szombat köszöntésen mélyedek el újra a nagy félidei összegzésben, aztán másnap a tengerparton ülve nézek a nagy messzeségbe, hogy végül a hazafelé vezető úton folytassam a különös merengést. Talán tehettem volna többet, mást, utazhattam volna még sok felé, nyitottabb szemmel kereshettem volna a “nagy Ő-t”? Őszintén szólva nem tudom, nem vagyok elégedetlen, s mi mást kívánhatok, legalább egy ugyanilyen szép második félidőt! A  hétvégéért pedig köszönet a vendéglátóimnak!

U.i.: Véget ért az egy hónapos önként vállalt macska-moratórium a Posztdok Naplóban, így megosztok egy örömhírt Ornáéknál két tündéri kismacska vert tanyát, akik persze nem pótolhatják Stellát, de méltó utódai lehetnek!

Nem szeretem a “HA” kezdetű mondatokat… Ha most Pesten lennék minden bizonnyal ott sürögnél-forognék a kedvenc kis konyhámban, hogy valamilyen finom, jól kinéző, saját sütivel örvendeztessem meg az András napot köszöntő kollégáimat a Felületmódosítás és Nanoszerkezetek Osztályon. Nem vagyok odahaza, így ez a próbatétel elmarad idén.

A zsidóságban, s így Izraelben sem ünneplik a névnapokat. Nekünk, Európából érkezett posztdokoknak, azért mégis különleges ez a nap, pláne egy olyan családias és baráti munkahelyi közösségből jövet, mint amely a mi kis csapatunkat jellemzi az MTA Kémiai Kutatóközpontban.

Szóval bele is feledkeztem az András nap közeledtébe, azaz csak feledkeztem volna, de négy kollégám meglepett egy kedves elektronikus képeslappal. Mit mondjak, jól esik, ha gondolnak az emberre így távolba szakadva is 🙂 Kedves Kati, Judit, Ildi és Marcsi, ezúton is köszönöm!

Nem ez volt a mai nap egyetlen gratulációja. Az itteni főnököm úgy kezdte a csoport-értekezletet, hogy először is gratulálni szeretne az Andrásnak. Mi van? – néztem körbe gyanakvóan. Olvasta, hogy tegnapelőtt volt négy éves a Nanopaprika, s nem semmi, ahogy egy virtuális közösségbe gyűjtöttem az 5100 kutatót, diákot a világ több mint 80 országából. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ezzel indul valahol egy meeting… 🙂 A nanowiki.info oldalon címlapra is kerültünk tegnap.

Mindemellett volt egy kellemes déli kávézásom (azaz helyesebben mondva forró csokizásom) Ornával és a Bar-Ilanon dolgozó gyerekkori barátjával s az ő feleségével…

Három kis mozzanat, amely megszépített egy amúgy munkás hétköznapot…

U.i.: Még egy nap és…

/…/

Feldobódtam, nemrég értem haza egy igazán “Szarvas-feeling”-es találkozóról… Pár napja kaptam az üzenetet Fricitől, a blogomban sokat emlegetett  tábor oktatási, nevelési vezetőjétől, az informális oktatás általam ismert legnagyobb hazai szaktekintélyétől, hogy a jövőévi nyarat előkészítendő pár napot az országban töltenek, s jó lenne találkozni. Reggel jött egy telefon, és néhány óra múlva már egy asztalnál ültünk a péntek esti vacsoránál. Ott volt Sasha, a “Táborvezetés”, Mina a programigazgató, Dunja a tábori koordinátorok gyöngyszeme, Maya, aki  még engem is ezerrel túlszárnyal, ha táborfüggőségről van szó.

Évtizedek óta ismerjük egymást, dolgozunk együtt vagy egymás mellett, de így hatan még sosem ültünk együtt pár utcányira a Földközi-tengertől a sabeszi estebéden. S valóban, hogy is írtam a szarvasi Jóbarátokról szóló bejegyzésemben pár hete?… Mintha csak reggel meetingeltünk volna utoljára Sasha irodájában vagy az ebédlőben futottunk volna össze a Birkat Hamazonra (étkezés utáni áldás) várva…

Beszélgettünk a nyarakról, képzésekről, a jövőről… ami a lényeg, együtt voltunk! Hiszen mindannyiunk életében kitörölhetetlenül ott van az a Körös-parti varázslatos “camp”.

S hogy a jó hangulatot fokozzuk, felkerestük a közelben dolgozó Mukit, akinél összefutottunk FéniDanival  és még egy egykori táborozóval, Rebekával. Nyolc szarvasi emberke a Hayarkon utca végén a tel-avivi éjszakában…

Néhány óra közösen, amely során – hacsak átmenetileg is -,  Szarvas Tel-Avivba költözött!

Layla tov Tel-Aviv, jó éjszakát Szarvas!

Csak kapkodom a fejem, ismét elszaladt egy hét… Különleges napok vannak mögöttem. A kutatásaim részleteivel nem untatnám a hétvégére készülődő vagy már azt élvező kedves Olvasót. Egy mozzanatra azért maradnék az egyetemen. Közel hat hónap után szerdán együtt ebédeltem pár kollégával. Persze senki ne gondoljon olyan békebeli MTA Kémiai Kutatóközpontos közös déli lakomákra, amikor 11-kor elkezdünk körbetelefonálni, hogy ki tart velünk, majd bevárjuk egymást. Lesétálunk az igazgatósági épületbe, sorban állunk, megvárjuk, amíg mindenki befejezi az étkezést (na jó, én nem mindig), visszasétálunk, hosszan esetleg röviden elköszönünk egymástól… Szóval azért ehhez hasonló még nem történt, de négy munkatársammal együtt indultunk a kampusz egyik napsütötte rétje felé, hogy elköltsük a “lunch”-ot. Ha valaki kételkedett abban, hogy a Facebook-nak igenis van közösségteremtő ereje, ki kell ábrándítanom, tévedett. Amióta az itteni PhD. és MSc. hallgatókkal spanok vagyunk a közösségi térben, egyre több a közös témánk 🙂

S hogy mit ettünk? Hát itt se gondoljon senki a Kis Kosár Bt. önszerveződő rizsére, vagy a FamiliarFood utánozhatatlan Pusztaszeri úti ínyencségeire. Mindenki azt ette, amit otthonról hozott (vagy azt amit egy másik kolléga készített magának, csak pechére ugyanolyan zacskóba csomagolta, mint az előbbi). Kivéve engem, aki gyorsan elszaladtam, a Nanotechnológiai Triplex szendvicseiről már a blog-Olvasók előtt is ismert büféjébe, hogy az aznapi kétféle leveskínálatból válasszak egyet. A paradicsom mellett tettem le a voksom (megjegyzem életem egyik legjobb passzírozott /ebben a kategóriában egyben az első/ piros levese volt). 10 sékelért teleraknak egy papírdobozt a forró lével, amelyben megáll a kanál, s egy friss cipócska is jár hozzá.

Leültünk hát ebédelni, beszélgetni,… Talán egy röpke húsz perc volt az egész, de nekem mégis sokat jelentett.

Ha már az étkekről van szó, köszönettel tartozom a ramat gani szupermarketek vezetőinek, hogy blogbejegyzéseim hatására egyre több melegíthető készétellel töltik fel az üzletek polcait. Pár hete nagy örömmel fedeztem fel a kuszkusszal szervírozott húsgolyókat, a töltött káposztát és paprikát, a húsos zöldséges spagettit. E hétre egy másik cég töltött articsókájával, húsos burgonyájával és rakott tekercskéivel készülök a Sabatra. Hol van már az az idő amikor a menetrend szerinti falafel, schwarma és ravioli jelentette a meleg-ételt az izraeli hét- és ünnepnapok során. A biciklis levesek kora  lecsengőben, a gefilte fishhel még tart a szerelem!

Tegnap este ígéretemhez híven megvettem a legfrissebb Új Keletet, meglepetésemre az újságról szóló bejegyzésem teljes terjedelemben megjelent a 19. oldalon “Lapok és emlékek – részlet egy internetes naplóból” címmel. 🙂 A héten kiadtuk a Hitközségi Híradó – Spravodajca 186. számát, itt olvasható.

Az utóbbi hetekben az írásaim száma csökkent a Posztdok Naplóban, talán ennek így is kell lennie fél év kinttartózkodás után 🙂

U.i.: Decemberig még mindig kisállatmenetesen!

/…/