Az elizraeliesedés első jeleit érzem magamon másfél év kint tartózkodás után. Történt ugyanis, hogy a hét eleji, Dél-Izraelre hulló rakétaesőről (80 rakéta 24 óra alatt) már blogbejegyzést sem írtam. Bezzeg, amikor megérkezésem után először szálltak át a határ felett a szomszédok “repülő ajándékai” hosszadalmas posztban merengtem az alig 100-150 km-re történő eseményeken. Hasonlóan tettem a második, harmadik alkalommal is. 
Billentyűzetet ragadtam, amikor kedvenc szentföldi városomban, Ashkelonban élőben hallhattam a légvédelmi szirénákat, s roham léptekben száguldottam a megerősített falú biztonsági szoba felé. Az egy-két havonta visszatérő ördögi körökről is rendre beszámoltam a Posztdok Napló virtuális oldalain.
/Egy nap Dél-Izraelben – az izraeli Külügyminisztérium filmje/
S most semmi, nem tudok már mit írni. Az ember rápillant a hírekre, megnézi a híradót, elszörnyed egy másodpercre, s végzi tovább a dolgát. Kémiázik, bevásárol, takarít, szórakozik… Tényleg úgy van, ahogy azt sosem akartam elhinni az izraeli ismerőseimnek, itt ezzel kel s fekszik az ember. Ha minden rakétára, eldobott kőre felkapná a fejét, az hamar idegösszeomláshoz vezetne… Abszurd helyzet, ez van, sajnos!
KISPASZTI WEB 