Hírek

Felemelő érzés volt tegnap este szarvasi ifjúsági vezetőnek lenni. Két amerikai táborozó, Ilanna Starr és Molly Schneider kezdeményezésére – szó szerint világszerte – tábori pólóba öltöztek kicsik és nagyok. Az első Szarvas Shirt Day összekötötte a Körös-parton, az évek hosszú során át életre-szóló élményeket szerző táborozókat a Föld megannyi pontján.

Sokat látott madrichként nem voltak nagy elvárásaim,  gondoltam, egy-két hozzám hasonló megszállott, biztos magára ölti majd a gúnyát, de… Ezzel szemben tábortörténeti óráknak lehettünk szemtanúi. A piros-betűs napot megelőzően Londonból, Mitzpe Jerikóból érkező első felvételek után 22-én kora reggel befutott egy-egy düsseldorfi és moszkvai fénykép. A délelőtti órákban lassan csordogáltak a fotók, összhangban az általam is vártakkal. Talán az eltérő időzónáknak köszönhetően, délután négy órát követően beindult az áradat. Percenként kerültek fel egyéneket, kis csoportokat, tábori t-shirtben ábrázoló alkotások. Akadt aki a plüssállatait vagy házi kedvencét ruházta fel az egyen kék-fehér vagy az egyre több tarka színben pompázó recepción vásárolható emléktárggyal. A munkából hazaérve le sem tudtam venni a szemem az esemény két, párhuzamosan frissülő Facebook-oldaláról. Pozsony, New York, Belgrád, Sydney, Tallin, Riga, Torontó…, hogy csak néhányat említsek a városok közül. India, Szingapúr, Mexikó, Albánia… – nőtt folyamatosan az érintett országok listája.

A képek mellett az azokra nyomott “LIKE”-ok száma is megállás nélkül gyarapodott, jelezve, a program nem merült ki a fotó elkészítésében és posztolásában. Figyelünk, figyeltünk egymásra, s együtt tudtunk örülni egy-egy újabb társunk csatlakozásának. Voltak akik már rég nem járnak Szarvasra, voltak akiknek az előző nyár volt az első, s szép számban akadtak régi motorosok is. Az egyik legmeghatóbb pillanat az volt, amikor a nyári üdülőhely egyik helyi alkalmazottja jelent meg az “egyenruhában”.

Akadt a világban több mint 150 emberke, akiknek október 22. ugyanazt jelentette, akik szenteltek legalább egy röpke pillanatot annak a helynek, amelynek nagyon sokat köszönhetünk. Minden elismerés a ötletadóknak, a táborvezetésnek, amely támogatása nélkül bizonyára egy lokális amerikai kezdeményezés maradt volna ez a határokon, kontinenseken átívelő  program. A pólónap bebizonyította “a tábor varázsa” mégsem törik meg a kerítésen kívül, s kötelék meghódíthatja a virtuális teret is.

Amikor kicsi voltam, a nyári szünet utolsó estjén korán küldtek fürödni, anyáék azt mondták, ilyenkor minden gyereket megmosdatnak, s hamar elfogy a meleg víz. Egy-egy újabb tanév vagy akadémiai év kezdetén eszembe jut ez a kis történet a gondtalan komáromi gyermekévekből…

Másnap reggel tisztán, ünneplőben ott sorakoztam osztálytársaimmal a Béke Utcai Alapiskola sportpályáján vagy a szemközti szabadtéri mozi lelátóján. Később jöttek  az ünnepi reggelek a Selye János Gimiben… majd az elsős “kézfogó” az ELTE-n. A további években nem voltak már ünnepélyes ceremóniák, a tanulmányi osztály előtti sorban állások jelezték, itt az ideje újra beülni a padba, visszatérni a laborok világába. Az MTA Kémiai Kutatóközpontjában dolgozó emberként szinte feledésbe is merültek ezek az évindító  alkalmak. Néha feltűnt egy-egy diákcsoport, akiknek laborgyakorlatot tartottunk, s a doktori iskola kezdetével ismét a tanulmányi osztály meglátogatása jelezte, az élethosszig tartó tanulástól nem lehet szabadulni.

A dolgok tavaly júniusban változtak meg, azzal, hogy posztdokként egy oktatási intézményben kezdtem el nanotechnológiázni. Azaz pont, hogy nem változott meg semmi, hiszen a nyári szünet kezdetén léptem át a Szentföld határát. Az első jel, amely azt mutatta, nem csak páran lézengünk a kampuszon, a nagy közös munkavédelmi  oktatás volt, mint arról be is számoltam 103 bejegyzéssel korábban:

“… egész napos munkavédelmi oktatást tartottak a kémiásoknak. Az oktatás előtt az egyetem rektora köszöntötte a diákokat, tanárokat az új tanév kezdetén. A héber nyelvű fejtágításon elidőztem vagy két órát, aztán várt a labor… Pont a nyári szemeszter utolsó napjaiban érkeztem, így még nem láthattam a Bar-Ilant teljes fordulatszámon pörögni.”

Eltelt egy… két szemeszterestől, szünetestől, s holnap elstartol a 2012/13-as akadémiai év Izraelben. Persze az igazsághoz hozzátartozik, azon kívül, hogy rendszeressé válnak a tanszéki és a kutatócsoporti szemináriumok, tovább kell sorban állni a büfében, s többféle szendvicset rendelnek a kisboltba, nem nagyon van különbség a szünidei és a tanév alatti munkámban. Hát igen, ez a sorsa a laborba zárt kutatónak…

A statisztikák szerint – mert ebben az országban minden jeles nap előtt napvilágot lát néhány érdekes adat – 350 550 hallgató népesíti be október 21-én a 67 különböző felsőoktatási intézmény padsorait, 2,3 %-kal több mint  tavaly. A diákok 77 %-a alapképzésben vesz részt, 16 %-a mesterezik, s 4% a különböző PhD programokon folytatja  a tanulmányait.

Csütörtökön lement az idei fejtágítás, s végre a porral oltó működését ki is kellett próbálni, 13 év vegyészkedés után az elméletet felváltotta a gyakorlat… A tanévnyitó ünnepséget kihagytuk,  a főnök szerint elég abból egyszer, s amúgy is héberül ment, amivel még mindig hadilábon állok.

Szóval irány a kád, mert elfogy a meleg víz… s eredményekben gazdag akadémiai évet minden érintettnek! Ja, hogy nincs is kádam, s a meleg víz sem vezetéken jön, hanem a háztetőn melegítik… -részletkérdés.

A városszéli Aluf Sade megállóban vettünk búcsút a 400-as járaton Bnei Brak felé tartó utastársainktól. Miközben a 63-as városi buszra vártunk, elhúzott mögöttünk a Jeruzsálemben hiába várt 427-es. Ezek szerint mégis az Internetnek kellett volna hinni, s nem a Tachanat Merkaziton kifüggesztett, a pénteknél áthúzott menetrendnek.

A csomagok hazavitele után újra ott ültünk a fehér-kék járművön, s 45-50 perc alatt be is értünk Tel-Avivba. Barátnőm végre megérthette, miért nem töltöm a szabadidőmet a beachen. Két órát utazni egy kis pancsolásárt???… Hát igen, a csúcsforgalom idején Ramat Gan valóban vidéknek számít.

Mintha egy amerikai romantikus filmből léptünk volna ki, úgy sétáltunk végig a tengerben a szállodákkal szegélyezett partszakaszon. Amikor a ragyogó napsütésben kedvesem szemébe néztem, újra szerelmes kamasznak éreztem magam. Nem csak céltalanul bolyongtunk odalent,  fontos küldetésünk volt. Egy padot kellett megkeresnünk, amelyen februárban hosszú ideig üldögéltünk egymás mellett, s nagy valószínűséggel mindketten azon törtük a fejünket, hogyan is kéne elmondani, hogy nem vagyunk közömbösek egymás iránt

Mint ahogy február 19-én lejegyeztem a Posztdok Naplóba: “…Délután séta a tengerparton, hosszú, “már nagyon hiányzott” beszélgetés egy padon a pálmafák alatt korcsoportvezető társammal..”

Nyolc hónap elteltével újra ott ültünk ugyanazon a utcabútoron, a jacht-kikötővel szemben. Ezúttal már mint egy pár, két ember aki elkezdi tervezni a közös jövőjét…

Mire az ünnep beköszöntött, vissza is tértünk a külvárosi otthonomba. Sushi vacsora, feledhetetlen beszélgetések…

Szombatra tele voltunk kirándulási tervekkel, aztán, mint azt Jeruzsálemben megszoktuk, gyorsan felül is írtuk azokat. Este azért benéztünk Tel-Avivba, hogy találkozzunk kapcsolatunk egyik legnagyobb drukkerével, Rosival, a nyári tábor-pszichológusok gyöngyével.

Megállíthatatlanul múlt az idő, előrevetítve a közeli búcsúnkat szerelmemmel. A kalandoknak azonban még nem volt vége. A repülőtérre menő taxink nem tért rá a 4-es útra. A sofőr a GPS-t követve ismeretlen utakon vitt minket hátulról elérve a légikikötőt. A soha véget nem érő úton, lepergett előttem a kép, amit elrabolnak minket, s Rambót megszégyenítő bátorsággal mentem meg a mellettem ülő társam az őrült taxis karmai közül. Szerencsére a végén felbukkant a Ben Gurion épülete, s nem volt szükség Kung Fu Paszti Panda tudományára.

Kicsit meglepett, amikor az utazó “ismerősöm” biztonsági kikérdezése során, hozzám is odajött /pedig tisztes távolból szemléltem az eseményeket/ az illetékes, hogy meggyőződjön, valóban nálam járt-e a repülni akaró “utas”.

Volt még pár percünk, mielőtt a Nagy Ő eltűnt volna a tranzit rotundájának irányába. Búcsúzás, ölelés,… csók, melynek íze jó néhány hónapig hiányozni fog a posztdok életéből…

Ott álltam a bejáratnál még egy ideig, aztán szem elől tévesztetettem…  Véget ért a tíz mesebeli, varászlatos nap… Útban voltam Ramat Gan felé, a könnyeimmel küszködtem,  már most nagyon hiányzott…

Másfél év izraeli tartózkodás alatt számos itteni dolog fénye kopott meg. A korábban misztikus szentföldi történések, helyek, tárgyak varázsa elillant, s a napi rutin részévé vált. A kevés, pátoszosnak megmaradt pillanat közé tartozik a Jeruzsálembe való megérkezés… Ahogy az ashkeloni járat előtt feltűntek a szent város első házai, abban a bizonyos, sokat emlegetett 1-es úti kanyarban, újra az a leírhatatlan érzés kerített hatalmába… Lehet-e annál bármi szebb, mint a barátnőddel megérkezni az ország fővárosába?

A buszpályaudvarról villamossal indultunk a szállásunk felé. Az elkövetkező, várhatóan kevésbé eseménydús napokban írok majd egy posztot a helyi egyetlen, 1-es járatról. Mindenesetre előrebocsájtom, azt, aki kitalálta és kivitelezte a megállókban található jegykiadó automatákat, s aki döntött az elhelyezett készülékek számáról, azzal büntetném, hogy egész nap jegyet kelljen váltania, megállás nélkül. Szinte nincs olyan napszak, amikor ne tömegek tolonganának az egy-két kihelyezett gépnél, amikor mindegyik működne, bevenné az aprót vagy nem jelezne hibát a bankkártya lehúzásakor…

Az elkövetkező három napra befészkeltük magunkat egy a Ben Yehuda utcához közeli szállodába. Miközben becheckoltunk, először éreztem úgy, végre valami értelmes dologra költöm a kemény tudományos munkával megszerzett posztdoktori ösztöndíjamat. (Na jó, talán az 1:500 méretarányú fém repülőmodellek vásárlását kivéve.)

Röpke szusszanás után nekiindultunk a városnak. A sétálóutcán leereszkedve a Mamilla-t céloztuk meg, melyen keresztül elértük az Óvárost. Az örmény negyeden átvágva kerültünk a zsidó városrészbe, s sorra végigkattintgattuk a kihagyhatatlan helyeket: a Cardót, a Hurva zsinagógát, az arany menórát… Hova máshova is vezethetett volna az első utunk, mint a Siratófalhoz. Pár percre megálltunk a nagy kőtömbök előtt, kicsit elbeszélgettünk az odafönti gondviselőnkkel, megköszöntük neki, hogy annyi év ismeretség és barátság után felnyitotta a szemünket…

Nem tudom, voltam-e már boldogabb annál, mint ott az Óváros keskeny sikátoraiban, kézen-fogva sétálva kedvenc “madrich-kollégámmal”…

Jeruzsálem telis-tele  van látnivalókkal, még akkor is, ha szerencsére már sokadszorra jár erre a látogató. Az utunk  tervezésekor felvázoltam jó néhány célpontot, de férfiember legyen a talpán az, akinek bármely nevezetesség miatt kedve van kora reggel kikászálódni szíve választottja mellől a pihe puha ágyikóból. A tervek amúgy is azért születnek, hogy módosítsuk őket.

Itt jut eszembe, valahol azt olvastam, ha a blogger elég hangzatos címet választ a blogbejegyzésnek, nagymértékben megnövelheti az olvasótáborát. Legyen, hát a fenti pár szó egyfajta teszt, az egész nap kísérletezgető kutató “tudományos” vizsgálata.

Szerda délután végül újra villamosra szálltunk, s meg sem álltunk a Herzl-hegyi végállomásig. A katonai temetőn keresztül közelítettük meg a Yad Vashemet. Pár percre megálltunk az ország megálmodójának sírjánál is. Amikor izraeli kollégáim, párom érkezése előtt megkérdezték, merre megyünk majd a szabadság alatt, kicsit furán néztek rám, megemlítve a Holokauszt áldozatainak emlékhelyét. Egyrészt, ha valakinek eddig kimaradt az “új” tárlat, szerintem meg kell néznie, másrészt az ember sose feledje el a gyökereit, s azt, hogy honnan jött… Minden látogatás más, s a tárlatot keretbe foglaló munkácsi gyerekkórus Hatikvájának dallamai óhatatlanul hatalmába kerítik a kelet-közép-európai utazót.

Ha már erre jártunk, összefutottunk két régi, itt dolgozó közös ismerősünkkel Zsuzsival és Gergővel. A hatmillió mozaikkal kikövezett csarnok és az elpusztított gyermekek emlékét idéző gyertyafényt tükröző installáció  megtekintése után indultunk vissza a belvárosba. Az üzemzavar miatt feltorlódott villamosforgalomban elszenvedett élményeket sokáig nem feledjük majd :).

Este az Óvárosban található Dávid-torony múzeumánál megnéztük a város történetét bemutató fény showt… Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki erre jár ne hagyja ki! Mi csak ámultunk, mint a leglátványosabb szarvasi kupolai esti programok alkalmával.

Másnap a Machane Yehuda piacra ugrottunk le. Februárban, a tábori korcsoportvezető szeminárium alatt elkápráztatott minket a hely… Most inkább a szomszéd ramat gani zöldségesre emlékeztetett, talán csak azért mert ezúttal nem az eperszezon kellős közepén csöppentünk bele a vásári forgatagba. Útközben beszereztük a csütörtökön megjelenő helyi magyar hetilap, az Új Kelet legújabb számát, amelynek 19. oldalán ott díszelgett a fotóm az idei tábori élményeimről szóló cikk mellett.

Letelepedtünk a Yaffo utca egyik padjára, s órákon keresztül szemléltük a hihetetlen sebességgel rohanó embereket, a csilingelő, néha dudáló, tovasuhanó villamosokat. Próbáltuk magunkba szívni mindazt, amitől Jeruzsálem annyira különleges. Városnézés, majd egy kellemes találkozó az éppen itt tanuló,  egykori “élet menetés” madrichtárssal (részletek a itt a 7. oldalon), Évával és unokatestvérével.

Reggel csomagolás, villamosjegy vásárlás, buszpályaudvar, reménykedés, jön majd az Interneten kinézett 427-es, majd utazás a 400-as busszal vissza Ramat Ganba. Újra itt volt a nyakunkon a péntek este, rohamléptekkel közeledett a második közös szombatunk…

/folytatása következik/

Egy dologban biztos következetes vagyok, soha, senkit nem beszélnék rá, hogy utazzon Izraelbe, se kirándulni, se tanulni, se itt élni… Mint ahogy a magyar nagykövetség oldalán írják:

“… Izrael egész területe és a Golán fennsík utazás és ott tartózkodás szempontjából “II. Fokozott biztonsági kockázatot rejtő további országok és térségek” kategóriájába tartozik… Izrael Államban a terrorakciók veszélye csökkent, de véglegesen nem szűnt meg. Ezek célpontjai elsősorban a nagyvárosok zsúfolt központjai és tömegközlekedési eszközei lehetnek. A szenthelyek többsége látogatható. A Gázai övezet mentén a 2009. januári háború óta csak szórványosan fordulnak elő palesztin rakétatámadások az izraeli területek ellen, az odautazás előtti tájékozódást azért továbbra is javasoljuk.”

Az utóbbi hetek iráni-izraeli háborútól hangos média-jelentéseinek tükrében óhatatlanul felmerült bennem, csak ne akkor törjön ki a háború, amikor Ő idekint van. Két kép jelent meg a rémálmaimban: Leperegtek előttem Arik Kaplun drámai alkotásának – a Jana barátainak* -, azon jelenetei, amelyben az ifjú pár az Öbölháború iraki scud-rakétáit jelző sziréna szó alatt esik egymásnak gázálarcban valahol Tel-Avivban… (* a film az 1989-ben elindult orosz új bevándorlói hullám izraeli beilleszkedésével foglalkozik az első Öbölháború idején, 1991-ben. A film 1999-ben megkapta a Karlovy Vary-i fesztivál fődíját, a Kristály Glóbuszt.) … Láttam magunkat, amint potenciális jövőbeni anyósomékat felhívjuk a hírrel, hogy “sorry, lövik Ramat Gant”…

Ott lebegtek ezek a gondolatok akkor is, amikor vasárnap délelőtt összecsomagoltunk, s elindultunk a HaShalom pályaudvar felé a 63-as busszal. Kicsit talán a sorsot is kísértve, kedves ismerőseim, “szentföldi pót-szüleim” meghívására a Gázai övezethez közeli Ashkelonba utaztunk. Felszállva a gyorsvonatra a 131. naplóbejegyzés (posztdok napló 131. – “bumm-bumm”, avagy addig jár a posztdok Ashkelonba, míg…) sorai ugrottak  be:

“Alig telt el tizenöt perc s felsüvöltöttek a légvédelmi szirénák. Megfagyott  a levegő egy pillanatra,… Tudtam, ez előfordul errefelé, de… Az eddigi – nyugodt időszakokban tett – látogatásaim során, számomra annyira hihetetlennek tűnt, hogy bármi megzavarhatja e földközi-tengeri kis “ékszerdoboz” mindennapjait. Nem volt idő a töprengésre, gyors léptekkel a biztonsági szobába mentünk. A tompa “bumm-bumm”-ok, a közelben felállított “Vaskupola” légvédelmi üteg elhárító-rakétáinak kilövését kísérő pici rázkódások, s a zárt ablakok mellett csak halkan hallható szirénák még abszurdabbá tették a helyzetet. Talán fel sem fogtam teljesen, mi is történik…”

Yossi már várt ránk az állomáson, s Orna mindig ízletes ebédje is ott gőzölgött az asztalon. A kert csodálatosabb volt, mint valaha. Szimchat Torá, a Tóra örömünnepének bejövetelekor lesétáltunk a tengerpartra, másnap a város nevezetességeivel ismerkedtünk. Az eddigi látogatásaim alapján, Ashkelon az ország egyik legszebb városa: virágok, pálmafák, művészi alkotások mindenfelé… Minden olyan, mintha a “béke szigetén” járnánk. Megjegyzem, ott-tartózkodásunk minden pillanatában radarszerűen füleltem, s a legkisebb furcsa nesz hallatán, máris a közelgő légiveszélyt vizionáltam.

Kora este jutott idő a szintén a városban lakó, a pénteki ramat gani pikniket szervező, rokonok szukkoti sátrának a meglátogatására is. A közös ünnepbúcsúztató Havdala, kapcsolatunk kiindulópontjának, a szarvasi tábornak a hangulatát idézte.

Ismét azt éreztem, mintha minden idekinti barátom, rokonom, ismerősöm, ezer éve ismerné már a szívem választottját, s senkit nem lepne meg a jelenléte az oldalamon 🙂

Kedd délben vettünk búcsút a Földközi-tenger ékkövétől. Amikor a zöld 437-es Egged busz elérte a Júdeai-hegyeket, kicsit fellélegeztem, ezúttal megúsztuk a gázai rakétákat…