Kategória: Vegyészkedés…

A keddi, jeruzsálemi esküvőn a 007-es ruhatári számot kaptam, társaságunkból többen James Bondnak kiáltottak ki. Még a kabátokat elvevő lány is jót derült azon, hogy az előttem sorakozó hat hölgy után pont nekem jutott a mágikus szám.

23 óra után nem sokkal távoztam az ünnepségnek otthont adó szállodából. Taxival indultam ZIZILEND keresésére, akinél az éjszakát töltöttem. ZIZILEND régi kedves ismerősöm, egyszer még egy Élet menetés csoportot is kísértünk idekint együtt.

Ott ültem a gépkocsiban, s hiába volt a kezemben a Google-ról kinyomtatott térkép, a sofőr rádión próbált segítséget kérni. Hosszú percekig vitatkozott a többi kollégával, akik azt állították, hogy ugyan jó pár rabbiról elnevezett közterület létezik az adott negyedben, de amelyiket keresi, olyan  nincs errefelé. Az irány jó volt, ezt még így sötétben is sikerült megállapítanom, a korábbi fővárosi látogatásaim során tapasztaltak alapján. Újabb rádiózás, aztán még egyszer… majd végre valaki visszaszólt, s útbaigazította a “kormányost”. Láttam rajta, néhány kilométer után ismét elbizonytalanodott. Az orra alá toltam újból a térképet. Együtt próbáltuk megfejteni a rejtélyt. Érdekes, Tel-Avivban még nem láttam GPS nélküli taxit, úgy látszik Jeruzsálemben más a módi.

Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor Szarvason az esti bátorságpróba előtt a kezünkbe nyomják az Erzsébet-liget térképét. Összekötöttem hát a madrichi és a 007-es ügynöki képességeimet, s a megadott célpont felé irányítottam az autónkat. Minden keresztutcánál lassítottunk, s mivel a taxis enyhén rövidlátó volt, rám hárult a feladat, hogy a túloldali utcaneveket leolvassam, összevessem a nyomtatott térképpel.

Egy körforgalom után meglengettem a fehér-fekete kockás zászlót, s búcsút vettem szállítómtól. ZIZILEND elém sietett a lépcsőházban. Igen-igen, abban a bizonyos lépcsőházban, amelyben átvészelte a novemberi légiriadót:

“…rohanok fel a másodikra, azt mondták a középső emelet lépcsőfordulójába kell menni, ha nincs óvóhely, közben kicsapja az ajtaját egy néni, ő is fut velem, megérkezünk a lépcsőfordulóba, de ott ablak van, lefutunk a földszinti fordulóba és leülünk a lábtörlőkre.”

Miközben felfelé haladtunk, óhatatlanul bevillant a fenti kép, s láttam magam előtt a lépcsőházban a nénivel együtt üldögélő ZIZILENDet.

Bár lassan már szerda lett, elkezdtünk beszélgetni. Ha emlékeim nem csalnak, még sosem trécseltünk ennyit. Valószínűleg mindketten úgy éreztük, valakivel meg kell osztanunk az ereci ziziségeket, valaki olyannal, aki szintén átéli ezeket nap mint nap.

ZIZILEND mentegetőzött, elég hideg van náluk. “Viccelsz!” – jegyztem meg mosolyogva – “Szerintem ez az izraeli lakások átlag téli hőmérséklete.” Nem lehetett panaszom a szállásra, az ágyam mellett volt egy vadiúj hősugárzó. Mint blogger társamnál olvasom, ezt pont az érkezésem előtt helyezték üzembe:

“… és felszereljük a vadiúj fűtőberendezést, amit Kispaszti látogatása alkalmából szerzeményeztem”.

Reggel korán távoztam, volt még egy kis ismerős-látogatás a szomszéd utcában, havas eső, s már robogtam is a 400-as buszon Ramat Gan felé. A 007-es ügynök befejezte jeruzsálemi küldését, s abban a bizonyos, sokat emlegetett kanyarban, ahol fel/eltűnnek a város házai, megfogadta előbb-utóbb újra visszatér.

Viharos napokat élünk át a Közel-Keleten: villámlás, dörgés, özönvízszerű eső, jég, a magasabban fekvő helyeken hó… Talán az időjárási fronttal együtt érkezett az az alföldi fuvallat, amely végigsüvített a hétvégén és a hét első felében a posztdoktor életén.

Pénteken, hajnali kettőkor vettem észre Frici, a szarvasi tábor oktatási igazgatójának üzenetét a telefonomon. Esti, ünnepköszöntő vacsorára invitált, az előző évhez hasonlóan (posztdok napló 93. – amikor Szarvas Tel-Avivba költözött, egy este Fricivel, a “Táborvezetéssel” és Körös-parti barátokkal).

Nem győztem kivárni, hogy leperegjen az a jó pár óra, ami a viszontlátásig hátra volt. Dunjánál és Mayánál jöttünk össze, hogy eltöltsünk néhány kellemes pillanatot, felidézzünk pár nyári történetet a közösen átélt kalandokból. A Táborvezető, a Táborvezetés és néhány izraeli korcsoportvezető ülte körül az asztalt,… Miközben Sasha mustáros csirkéjét falatoztam,  azon tűnődtem, milyen jó is ebbe a csapatba tartozni. Volt akit nem láttam már évek óta, volt akivel odalent a Körös-parton találkoztam júliusba, másokkal pár hete Pesten, de közös témában nem volt hiány.  Itt van ez a kötelék, ez a nehezen megfejthető kapcsolat, hat betű, amelynek hallatán a szobában helyet foglalók szeme felcsillan: SZARVAS.

A vacsora közben kiderült, páran másnap meglátogatják egykori táborvezetőnk, Jichak Roth özvegyét, javasolták, ha ráérek tartsak velük. Nem sokat gondolkodtam a felkérésen. Mindig is szerettem volna eljutni egyszer arra a helyre, ahonnan Kelet-, Közép-Európa egyik legnagyobb zsidó pedagógusa nekiindult, hogy létrehozzon valami olyat, amely sokak szerint egyedülálló a világon. Kicsit elkéstem, már csak a sírját látogathattam meg.

Az indulás előtt az ingem alá felvettem egy kék madrich-pólót, mégiscsak…

Ahva falu egy párutcás település Dél-Izraelben, virágok, zöld előkertek díszítik a házikókat. A Roth család szívélyes vendéglátása közben, az asztal körül repkedő angol, héber szófoszlányoktól elkalandoztam…, lélekben távol jártam, valahol az Imaterem, a Mifkád tér, a Beit David és a Kupola környékén…

A sabbat kimenetele után, természetesen már sötétben indultunk a közeli temetőbe. Az utolsó léptek voltak a legnehezebbek, három kavicsot emeltem fel az út mellől, egyet a sírra tettem, hagyományaink szerint, kettőt magammal hoztam e különleges helyről. “Boker tov machane! Jó reggelt tábor!” – szerettem volna hallani, de a fekete márvány sírkő némán őrzi a szarvasi legendás táborvezető emlékét. Az ahvai temető egy olyan hely, ahova legalább egyszer mindenkinek el kell zarándokolnia, aki sokat kapott a Jickó-féle nyaraktól…

A 2012-es póló volt rajtam, talán ez is jelzi, az idő kerekei forognak tovább…

Alig telt el két-három nap és ismét szarvasi arcokkal futottam össze, ezúttal Jeruzsálemben. Sandra, korcsoportvezető-társunk esküvőjén töltünk meg két asztalt. Ez a hatodik esküvő, amin részt vettem izraeli kint tartózkodásom óta,…  egyike volt azoknak, amelyek a leginkább megérintettek.., s amely ismételten azt mutatta, hogy a tábor nem csak egy nyári “munkahely”, hanem annál sokkal több…

Ott volt Ági néni és Smuel bácsi, Dani, Gili, Yaron, a tánctanár családjával, Steve és még sokan mások a pénteken látottakon kívül…

Spontán jött a többiektől az ötlet, énekeljük el az ifjúpárnak Jickó egyik kedvenc dalát… “Life is like a magic penny…”

Könnyet csaltunk vele, nem csak Sandra szemébe…

Legújabb bejegyzésem kevésbé lesz szívderítő. Az első meggondolatlan lépést akkor tettem, amikor az itteni bankomból hazautaltam a poszdoktori munka során félretett jövedelmem egy jelentős részét. A későbbi ínséges napokra gondolva le is kötöttem az összeg egy részét.

Pár hónappal később az élet úgy hozta, hogy fel kellett törnöm az egyik lekötött összeget. A történet kedvéért nevezzük ezt XXX XXX-nek. Amikor kiderült, december 23-án, hogy a 2013-as esztendőt előre nem tervezett kiadásokkal kezdem, elindítottam az Internet-bankon a feltörést, s biztos voltam benne, hogy 27-én, az első banki munkanapon rendelkezésemre áll majd az összeg.

Reggel meg is jött az sms, a feltörésről, az ugyan gyanús volt, hogy a szöveges üzenet végén, a felhasználható egyenleg nem növekedett meg a feltört XXX XXX forinttal.

Munka előtt rá is lestem a netre, s láss csodát XXX XXX-et sehol nem leltem. Tüzetesebb szemlélődés után a részletes adatoknál felfedeztem XXX XXX-et mínusz előjellel az előjegyzett kártyaforgalom rovatban.

Arról, hogy ekkora terhelés – akár kártyás fizetés, akár pénzfelvétel formájában – történt volna, nem kaptam kártya-kontrolos sms-t.

Először a netbankos “chat” ablakban kértem segítséget, majd miután közölték, hogy ilyen ügyet csak telefonon lehet intézi, tárcsáztam az OTP-ét. Jött a szokásos automata, majd a kezelő…, aki azzal nyugtatott – hosszas várakoztatás után -, az ünnepek miatt feltorlódtak az ügyletek, s előbb-utóbb visszakönyvelik XXX XXX-et a számlámra, s amúgy is a fenti összeg attól, hogy ott van mínuszban még felhasználható a kártyámmal. Persze, ezeknek az információknak a fele sem volt igaz.

Elképzeltem, ha most itt állnék, betegen, pénzszűkében, távol az otthontól, mihez is tudnék kezdeni… Egy biztos, az OTP-re nem bízhatnám magam.

Megtettem a bejelentésemet írásban is, jött is az egyen-válasz:

“Tisztelt Paszternák András!

Tájékoztatjuk, hogy bejelentését az ??? iktatószámon nyilvántartásba vettük, amelyet a rendelkezésünkre álló információk alapján, fogyasztóvédelmi szempontok és a jogszabályi előírások szem előtt tartása mellett, a Panaszkezelési Szabályzatunk szerint kezelünk. Arra törekszünk, hogy a lehető leggyorsabban megoldást találjunk panaszára. Válaszunkról legkésőbb a közlésétől számított 30 napon belül fogjuk Önt értesíteni. A bankkártya tranzakciókra vonatkozó panaszoknál a közlést követő hét munkanapon belül jóváírjuk a kifogásolt összeget az érintett kártyára vonatkozó üzletági üzletszabályzatban foglaltak szerint, az eredeti kamatnappal. Ez az előzetes jóváírás csak akkor tekinthető véglegesnek, ha a reklamáció jogosságáról a reklamációs folyamat során meggyőződtünk. Amennyiben a reklamáció jogtalannak bizonyul, a tételt visszaterheljük az Ön számlájára. Arról is kötelességünk Önt tájékoztatni, hogy egyes esetekben a kivizsgálás elhúzódhat, amelyről az érintett kártyára vonatkozó üzletági üzletszabályzatunk ad részletes információt. Ilyen esetekben külön is értesíteni fogjuk Önt. Üzletszabályzatainkat, valamint az Ön által benyújtott panaszra vonatkozó Panaszkezelési Szabályzatunkat a http://www.otpbank.hu oldalon tudja áttekinteni.

A kivizsgálás befejezéséig és a válaszadásig további szíves türelmét kérjük. Az OTP Bank Nyrt. szolgáltatásaival a továbbiakban is állunk az Ön szíves rendelkezésére. Tisztelettel:

OTP Bank Nyrt. Elektronikus Banki Igazgatóság

Aztán vártam, gondoltam, talán majd reggel, a rendszer indításakor helyre állnak a dolgok. Semmi. Újra billentyűzetet ragadtam, másnap jött a válasz, panaszomat ezúttal már nem is iktatták:

Tisztelt Paszternák András!

Köszönettel vettük bankunkhoz küldött levelét. Nyilvántartásunk szerint az Ön számláján az XXX XXXFt értékű lekötés sikeresen feltörésre került, illetve a számlára visszakerült.
A levél írásának időpontjában a számlán YYY YYY Ft értékű bankkártyás tranzakció van előjegyezve, amelynek a fedezetét a visszavezetett összeg biztosította.
A Bankszámla / Lekérdezések / Számla részletes adatai között a  Rendelkezésre álló egyenleg; rovat a lekérdezés pillanatában aktuális egyenleget mutatja.
A Számlatörténet menüben található egyenleg akkor térhet el ettől, ha olyan bankkártyás tranzakció történt a számlán, melynek pénzügyi elszámolása még folyamatban van. A tétel a banki könyvelés után jelenik meg a számlatörténetben.

Az OTP Bank Nyrt. szolgáltatásaival a továbbiakban is állunk az Ön szíves rendelkezésére.

Tisztelettel:
 
OTP Bank Nyrt.
Elektronikus Banki Igazgatóság

Hát igen, ha ránézek a számlám részletes adataira, akkor én is tudnék egy hasonló levet írni. Ehhez viszont nem kéne az OTP Bank Nyrt. Elektronikus Banki Igazgatóságán csücsülnöm egy számítógép előtt.

Kérdésem nem is az aktuális állapotra vonatkozott, hanem a MIÉRTre és a HOVÁ TŰNTre szerettem volna választ kapni. Megírtam ezt az ügyintézőnek is, de válasz nem érkezett.

Ugyanezen a napon újabb levelet is küldtem az OTP-nek, amelyre ismét megjött az első levelemre küldött általános tájékoztatás, s van immár még egy  iktatószámom.

Összegezve, ott látom a számlámon a verejtékes posztdoktori munkámmal megkeresett összeget, csak mínusz előjellel, s fel nem használható állapotban. Mi lenne, ha tényleg sürgősen kéne a pénz, mondjuk repjegyre vagy gyógyszerre… s nem lenne más forrás. Hosszú évek óta vagyok OTP-és, megéltem már kártyaadatlopást, s mi egymást, de ilyen ügyfél taszító bánásmóddal még nem találkoztam. Vége a hétnek, talán hétfőn reggel felébredek, s azt mondom, mindez csak egy rossz álom volt…

OTP-és vagy? Dögölj meg külföldön!

Néha furán követik egymást az események. Alighogy befutott egy komment a december 5-én posztolt “sárga csillagos visszatérés” című bejegyzésemre, viszontláttam soraimat – az izraeli Új Kelet után – ezúttal a pesti Új Élet hasábjain.

Következzen lelkes Olvasóm írása, s mindenki figyelmébe ajánlom a kék-fehér “testvér-blogom”, a ZIZILEND által ma megosztott, témába vágó Népszabadság cikket is:

“Egy hónapos késéssel reagálok erre a bejegyzésedre, annak is az utolsó bekezdésére, “más, általam elképzelhetetlen érzés volt ezzel a ránk aggatott sárga csillaggal felszállni az izraeli légitársaság csillagos gépére….”

Ez a mondatod, napra pontosan egy évvel ezelőtt történt eseményt idéz fel bennem. 2012. január 2-án együtt utaztunk Budapestről Izraelbe ezen a bizonyos csillagos gépen. Közös utazásunkról írtál a blogodon (posztdok napló 105. – 46C, avagy egy különleges utazás). Most kiegészíteném ezt a bejegyzésedet az érzéseimmel, amelyek kapcsolódnak az idézett mondatodhoz, azt hiszem a megélt élményeid után már jobban meg fogod érteni, amit leírok, valamint azt is, hogy miért sírtam.

Én a Soa után 6 évvel születtem, tehát közvetlen élményeim nincsenek a borzalmakról. Voltak viszont a szüleimnek és a szüleim korosztályának. Ezeket a történeteket én mint kisgyerek hallottam, mivel a felnőttek nem is gondolták, hogy játék közben odafigyelek az ő beszélgetéseikre. Megtudtam, hogy zsidó vagyok (de mit is jelent ez a szó?) és leszűrtem azt is, hogy ezért más vagyok, mint a többi ember. De miért is? Mai eszemmel sem tudnám ezt egy 4-5 éves gyereknek megmagyarázni, úgy hogy meg is értse. Nem értettem, de ezzel az érzéssel, egy megmagyarázhatatlan szorongással nőttem fel. Aztán már tisztult a kép, de rá kellett jönnöm, hogy bár az életemre nem tör senki, de sokan nem szeretnek, lenéznek csak azért mert zsidó vagyok. Nem akarom hosszan ecsetelni, de a láthatatlan sárga csillag mindig rajtam volt.

Ez változott meg akkor, amikor felszálltam az El Al járatára, az agyamban, a szívemben elkezdett foszladozni ez a megbélyegző jelzés és végre semmivé vált a földet éréskor a Ben Gurionon. Ma már a láthatatlan sárga csillag helyett a nyakamban hordom a kis arany Dávid Csillagot és szabad embernek érzem magam.”

Az egy héttel ezelőtti elkarácsonytalanodva bejegyzésem után kicsit félve kezdek 0 óra 3 perckor az évbúcsúztató poszthoz. Ma délután Halmos László hiánypótló Izraeli Hírleveléből megtudtam,  nagyon nem kóser dolog megemlékezni az esztendő utolsó napjáról, s pezsgővel köszönteni a dátumváltást (legalábbis egy magára adó izraeli, kóser étteremben). A cikket olvasva kezdett kicsit identitászavarom lenni annak fényében, hogy  a szüleim egy szilveszteri bulin ismerkedtek meg anno,… Szóval már majdnem elszilveszteretlenedtem, amikor a Google izraeli nyitó oldalán észrevettem a 2013-at fogadó képet. Ha a kereső-óriásnak lehet, talán egy kelet-európai posztdok is megteheti.

Elmúlt hát egy újabb év, az első teljes naptári évem idekint a Szentföldön. Életem első olyan éve, amikor végig blogoltam. A részletes számvetés helyett, jöjjön néhány nyers statisztikai adat 2012-ről: 145 blogbejegyzést írtam a Posztdok Naplóba, mindezt 739 képpel illusztrálva (537 MB), azaz átlagosan napi két képet villantottam fel kinti életemből. 37 000 látogatást regisztrált a számláló a tizenkét hónap alatt (ebből a múlt hónapi háború során 16 000-et). A legforgalmasabb 24 óra november 16. volt, a Felhőoszlop hadművelet e napján 2778-szor kattintottak a weboldalra. Az öt legolvasottabb blogbejegyzés a két nagy Wizzair tesztes és három hadinaplós poszt volt.

Ha összegezni szeretném mindazt, amit átéltem, itt van ez a 145 pici mozzanat, emlékkép, hangulatjelentés, történet. Kutatás, család, találkozások, szerelem, háború, szürke hétköznapok…

Egy évvel ezelőtt a legjobb barátommal sétáltam Budapesten a Váci utcában. Valahogy úgy alakult, hogy még sosem szilvesztereztem a pesti belvárosban. Lenyűgözött a délutáni forgatag, az álarcos, trombitás ünneplők sokasága. Beültünk beszélgetni az azóta már bezárt Gusto Burgerbe, majd elindultunk a földalatti megállója felé. Útközben vettem egy-egy malackás-lóherés szerencsepénzt az egyik árustól. Betettem az irataim közé, s búcsút vettem az izraeli tartózkodásom miatt régen látott ismerőstől. Eltelt pár hónap, s újra találkoztunk ezúttal már idekint, aztán még pár, s együtt dolgoztunk három hetet Szarvason a táborban… A nyári szabadságom végén összejöttünk, ma ő az én BARÁTNŐM 🙂 Sokan kérdezték tőlünk, azok közül, akik régen ismernek minket, miért pont most, s nem nyolc-kilenc esetleg öt-hat éve… Nehéz kérdés, egy azonban biztos, annak a szilveszteri szerencsepénznek  fontos szerepe volt a dolgok alakulásában…

Hoppá, most jut eszembe, itt ma (december 31.) és holnap (január 1.) is munkanap van, ideje aludni menni. Boldog, sikeres, egészséges, blogposztos Új Esztendőt minden kedves Olvasómnak!

U.i.: Ma 20 éve, hogy szülőhazám Csehszlovákia felbomlott. Tisztán emlékszem arra a Stirber tanító bácsi által tartott – talán ötödikes – énekórára, ahol a csehszlovák himnuszt tanultuk…