Hírek

Néhány friss hír a dél-izraeli helyzetről helyi idő szerint 21:30-kor:

-A tv-ben élőben mutatják (21:30) amint aktivizálódik a Vaskupola légvédelmi rendszer Ashdod kikötővárosban

– Gázából több hullámban támadták Beer Shevát, a Negev sivatag fővárosát. Személyi sérülésről nem szólnak a jelentések, a híradók képei szerint egy autót eltalált egy lövedék a lakóházak között

– Rakéta hullott Dimónára, a városra, melynek szomszédságában található az izraeli atomerőmű

– “Ha szükséges kibővítik a hadműveleteket…” – jelentette ki az ország miniszterelnöke este a hadügyminiszterrel tartott sajtótájékoztatón

– Nehéz napok előtt áll az ország déli része, jelentette ki a katonai szóvívő

Tegnap este szerettem volna blogot írni, beszámolni a mérnöki tanszéken átélt élvezetes percekről. A workshopról, amely az izraeli ipar legújabb és legérdekesebb vívmányaiból nyújtott át egy csokorravalót a több mint száz érdeklődőnek. A címe “Törésvonalak” lett volna, s az elején azon elmélkedtem, miért van az, hogy ciki elmenni egy másik tanszék, intézet által szervezett programra az egyetemen belül, pláne ha az teljes mértékben a kutatási profilunkba vág. A mérnökök által szervezett fejtágításon nem is láttam senkit a nano vagy a kémia vidékéről. Szóval ismét kész volt elméletben egy poszt, s ez a fránya élet már megint felülírja a terveket. Szóval a kapszulában lenyelhető kameráról, a 3Dfelvevőről egy későbbi alkalommal.

A délutáni órákban az izraeli hadsereg célzott támadással likvidálta a Gázai-övezetet irányító Hamasz katonai szárnyának vezetőjét illetve átfogó hadműveletbe kezdett a Dél-Izraelt érő folytonos rakétacsapások felszámolására.

Miközben a bejegyzést írom, bekopogott a vendégház tulaja, s azt kérdezte: “Hogy vagyok?” “Jól, remélem nem lesz háború!” – hangzott a válaszom. Ezért jött, készenlétbe helyezték a biztonsági szobát, ahova légiriadó esetén menekülni kell. Közvetlenül a szobám mellett van. REMÉLEM nem lesz rá szükség.

Az egyetemen a kollégákat nem nagyon hozták lázba a hírek, mindenki tovább ügyködött a laborban. Hazafelé a szupermarketben egy kicsivel többen voltak, mint az ilyenkor este szokásos. Egyetlen olyan idősebb házaspárt láttam, akik tudatosan tartós élelmiszereket kerestek, mint olaj, cukor, liszt, rizs, kekszek…

Ramat Gan utcái nyugodtak voltak, a boltok nyitva, a buszok tele munkából hazaigyekvőkkel… Az ashkeloni ismerősökkel egy órája beszéltem, mindenki várja, mi lesz a következő lépés az ördögi körben. A Gázával határos 40 km-es sávban holnap nem nyitnak ki az iskolák, a nem létfontosságú hivatalok…

Közel két hét blog-szünet után folytatódjon a Posztdok Napló. Nem volt tudatos az élmények elektronikus krónikába vetésének szüneteltetése. Az előző héten minden olyan szépen és simán ment, gyűjtöttem a történeteket, s mikor már majdnem billentyűzetet ragadtam, Ej ráérünk arra még! felkiáltással hessegettem el a bejegyzés írását.

Csütörtökön aztán megtört a “sikersorozat”. A hetet a nanointézet, minden hónap végén szervezett közösségi programja a Happy Hours zárta. Az első negatív élmények után hanyagoltam ezeket az összejöveteleket:

“Délután volt egy Happy Hours nevű program, állítólag most volt először, s ezután minden hónapban lesz. A nanointézet munkatársai jöttek össze az ötödiken üdítőzni, sörözni (hát remélem alkoholmentes volt!), chipszezni. A késő délutáni (16:00) órán már csak én voltam jelen a csoportból, s mivel nem ismertem senkit, s a résztvevők sem törekedtek arra, hogy egy vadidegennel töltsék a happy órájukat, csak keveset időztem a programon.2011. június 9.”

Ezúttal a mi csoportunk volt az egyik szervező, így nem maradhattam távol. Asztalokat cipeltünk, majd leültünk társasjátékozni még a tömegrendezvény előtt.

Négykor el is kezdődött a program, szinte egyszerre rohanta meg a 150-200 diák és kutató a falafellel, salátákkal megrakott asztalt. Az élelmesek lecsaptak a sörre, amely elengedhetetlen ezen a munkahelyi partin. Szóval ott álltam megrakott tányérommal, másfél év után jó néhány résztvevőt is ismertem már. Voltak akik vissza is biccentettek a köszönésemre, ami azért nem nagyon divat itt a Bar Ilan Egyetemen. Odahaza, ha nem köszönnél egy ismerősnek a kutatóközpontban rögtön bunkó lennél. Itt meg simán elmennek melletted, annak ellenére, hogy tegnap órákon át együtt mértünk. Kicsit oldalra húzódtam, hogy átlássam a terepet. Ott téblábolt mellettem az egyik professzor, akivel van egy közös témánk, de nem kérdezte volna meg, hogy halad a kutatás. S ha ő nem akart beszélgetésbe elegyedni, hát én sem zavartam a köreit. Ahogy ott néztem ki a fejemből egyre több céltalanul bolyongó tudóst és tudóspalántát véltem felfedezni. Lehangoló volt, s egyre rosszabbul kezdtem magam érezni. Mintha ebben az országban, de legalábbis ezen az egyetemen, senkit nem érdekelne igazából senki, s mindenki abszolút közömbös lenne a másikkal. Felhörpintettem még egy pohár kólát, s távoztam. Na jó, valószínűleg velem van csak a hiba, s én nem vagyok túlságosan nyitott s közösségi.

Szóval össze is állt a fejemben egy poszt IZRAEL KÖZÖMBÖS ARCÁRÓL. Annyira tetszett a képzeletben megfogalmazott bejegyzés, hogy fel is keltem másnap reggel hatkor, hogy mire mások felébrednek már ott legyen a  link  a Facebookon. Éppen gépelni kezdtem, amikor eszembe jutottak pesti főnököm szavai: “András, legközelebb inkább aludj egyet rá…” Így tettem. Az elkövetkező napokban felhívtak az ashkeloni rokonok, Orna és Yossi, buliba invitált az unokatesóm és Ági néniékkel is eltölthettem egy kellemes vacsorát. Szóval hiba lett volna egyértelműen kijelenteni, hogy itt a Szentföldön KÖZÖMBÖSEK az emberek.

Az előző hetek kutatói pörgését vasárnaptól felváltotta a tudományos tökölődés: kéziratok felett ülünk órákat, még mérjük meg ezt, meg azt,… ez így van, á nem mégsem… akkor adott egy kérdés még, á nem még három, öt….

Hát igen, amikor az embernek a benti dolgokon jár az agya, nehezen kezd blogot írni. Mindehhez jött még valami lappangó egészségügyi probléma is, amin még mindig nem gördültem túl… Egyszóval a szándék az mindvégig jelen volt, az eredmény meg most olvasható 🙂

Minden munkahelynek megvan a maga bája. Mint arról már meséltem, a csoportunk diák-szobáját a 2. emeleti biztonsági szobából alakították ki. A megerősített falak, páncél ajtó és ablak mellett van egy létránk is, amelyen a harmadikra tudunk majd felmászni illetve ezzel pont átellenben egy nagy csapóajtó, amin keresztül az első emelettel kerülhetünk közvetlen kapcsolatba vészterhes időkben.

Amikor telt ház van, 14-en osztozunk a termen. Adott tehát 14 darab görgős szék. Ezekről szól a mai bejegyzés. Megérkezésem óta játszunk a többiekkel egy ki nem mondott játékot. Van egy ülőalkalmatosság, amelyre valószínűleg kávé ömlött egyszer, s ezért zöld huzata erősen foltos. Mondanom sem kell, senki nem szeret ezen a széken ülni. Egy nap reggelén arra lettem figyelmes,  abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a “kis foltos” valahogy az asztalom mellé került. Ilyenkor az ember megvárja, míg a két kutatócsoport ifjoncai szétszélednek a laborokba, rosszabb esetben bennmarad utolsóknak, esetleg másnap reggel korán érkezve továbbtolja egy asztallal a tarka görgőst. Körbeszemlél a “kiválasztott”, kikukkant a folyosóra, s ha sehol senki, indulhat az akció. Gyors székcsere, s a biztonság kedvéért egy pulóver vagy köpeny rákerül a megcserélt bútordarabra, bizonyítandó, hogy ez volt eredetileg is az enyém, s nem is hallottam arról, létezik egy pecsétes is az egyen ülésekből. Két-három hétbe beletelik mire újra visszatér a fekete bárány az íróasztalod mellé.

Így ment a mi kis játékunk egészen a hónap elejéig. Néhány diáknak elege lett abból, hogy sosem találja a saját székét, s elhatározták, megjelölik azokat. Magánál az akciónál nem voltam jelen, csak az eredménnyel szembesültem. Az elsőt megpillantva rögtön láttam, nem vicceltek. Fehér festéket szereztek, s azzal pingált valamelyikük egy “Z” betűt a háttámlára. Zorro itt jár köztünk – gondoltam. A döbbenet a második szék szemrevételezésénél ért. Közvetlen szomszédom egy Dávid-csillagot festettel fel az olajfestékkel. Kelet-európai beidegződéseim nem maradtak odahaza. Nem tudom, nekem picit mindig összeszorul a gyomrom, ha valahol egy kézzel festett csillagot látok. Nap mint nap elmegyek mögötte, de tekintetemmel igyekszem elkerülni a mázolmányt. Eljátszottam a gondolattal, szívesen ülnék-e a budapesti irodánkban egy olyan széken, amin Dávid-csillag van..

Hát igen, e tekintetben Izrael valóban különbözik minden más országtól, itt maguknak rajzolnak az emberek mogen dovidot a görgős székükre. Hát nem jó egy ilyen helyen felnőni?

Az elizraeliesedés első jeleit érzem magamon másfél év kint tartózkodás után. Történt ugyanis, hogy a hét eleji, Dél-Izraelre hulló rakétaesőről (80 rakéta 24 óra alatt) már blogbejegyzést sem írtam. Bezzeg, amikor megérkezésem után először szálltak át a határ felett a szomszédok “repülő ajándékai” hosszadalmas posztban merengtem az alig 100-150 km-re történő eseményeken. Hasonlóan tettem a második, harmadik alkalommal is. Billentyűzetet ragadtam,  amikor kedvenc szentföldi városomban, Ashkelonban élőben hallhattam a légvédelmi szirénákat, s roham léptekben száguldottam a megerősített falú biztonsági szoba felé. Az egy-két havonta visszatérő  ördögi körökről is rendre beszámoltam a Posztdok Napló virtuális oldalain.

/Egy nap Dél-Izraelben – az izraeli Külügyminisztérium filmje/

S most semmi, nem tudok már mit írni. Az ember rápillant a hírekre, megnézi a híradót, elszörnyed egy másodpercre, s végzi tovább a dolgát. Kémiázik, bevásárol, takarít, szórakozik… Tényleg úgy van, ahogy azt sosem akartam elhinni az izraeli ismerőseimnek, itt ezzel kel s fekszik az ember. Ha minden rakétára, eldobott kőre felkapná a fejét, az hamar idegösszeomláshoz vezetne… Abszurd helyzet, ez van, sajnos!